Puhl: Négy piros lap és két büntető maradt el a vb-döntőben

A JÁRÁSI BAJNOKSÁG ÉS ROMÁRIO; „A BÍRÓ MÉGSE SÍRHAT" – 1994 ÉS A VB-DÖNTŐ

– Húsz éve, 1994. július 17-én vezette a Brazília–Olaszország vébédöntőt. Egy-egy jubileum kapcsán jobban előjönnek az emlékek? Mik jutnak ilyenkor az eszébe? A jó ítéletek, vagy rágódik esetleg a rossz döntéseken?
– Az emlékek évfordulóktól függetlenül mindig előjönnek. Ezeket nem lehet kontrollálni – válaszolta a Nemzeti Sport Online kérdésére Puhl Sándor. – Tényleg nagyon sokszor olyan érzésem van, mintha csak tegnap, vagy legalábbis múlt héten lett volna, pedig már eltelt húsz év. Ennyi idő távlatában azon már nem rágódom, hogy mik voltak a jó és rossz döntések, amíg aktív voltam, addig persze sokat tépődtem, de az emlékek mára megszépültek. Hibák persze mindig voltak, mert ahogy nem létezik ember hiba nélkül, úgy játékvezető sem. A bíró ugyanúgy hozhat rossz döntéseket, ahogy az edző, a csatár, a kapus vagy bármelyik játékos. A futball azért tudott fennmaradni, mert ragaszkodott a tradícióihoz. A tradícióknak pedig része a humánum, az emberi oldal, amelyhez hozzátartozik a hibázási lehetőség, és amíg ez így van, amíg fontos a humánum, addig szükség lesz játékvezetőkre is.

– Amit mond, az már előremutat a technológiai kérdések, a labdarúgás, a bíráskodás változása, megújulása kérdéskörének irányába, de maradjunk még egy kicsit '94-nél. Melyek voltak a kulcspillanatok? Amikor a Marokkó–Norvégia meccsen Rekdal góljánál előnyszabályt adott? Vagy amikor a döntőben Romáriót – a paraguayi asszisztensét felülbírálva – lesen állította meg? Mennyire volt nehéz együtt dolgozni egy paraguayi és egy iráni asszisztenssel?
– Ezek a momentumok természetesen megvannak az emlékeimben. Miként az is, hogy a döntő előtt fejben egy kicsit treníroztam magamat, hogy a paraguayi és az iráni partjelző mellett talán még jobban oda kell majd figyelnem. Azt azonban sosem gondoltam volna, hogy a vébédöntőben veszem majd hasznát annak, amit az 1970-es években a járási bajnokságban tanultam.

NORVÉGIA–MEXIKÓ 1–0 – REKDAL GÓLJA

– Mi köze a járási bajnokságnak Romárióhoz?
– 1970-ben kezdtem a bíráskodást. Akkor a legalsó osztályban, a járási bajnokságban egyedül jártunk a meccsekre, nem volt partjelző. Ezért rá voltunk kényszerítve arra, hogy a szemünkkel mélységben jobban pozicionáljuk a játékosok helyzetét. A lesek megítélésénél viszonyítási pontokat kerestünk, ami lehetett a pálya csíkozása vagy akár a reklámtábla betűje is. A vébédöntőben ez a technika segített, amikor Romáriót lesen állítottam meg annak ellenére, hogy a partjelző nem jelzett. Persze, ha rosszul döntöttem volna, és az üresen kilépő Romário eldönti a finálét egy lesgóllal, akkor is tovább kellett volna élni, de lehet, hogy akkor mára már egy roncs lennék. A világbajnoki finálék kiemelt események, amiket mindenki megjegyez, a játékos és a bíró is élete meccseként éli meg, a futballista nem akarja elveszíteni, a bíró nem akarja elrontani, nagyon nagy a nyomás.

BRAZÍLIA–OLASZORSZÁG 0–0 (11-esekkel 3–2) – ROMÁRIO LESHELYZETE 20:00-nál

– 1994-ben a dán Peter Mikkelsent tartották a nagy vetélytársának. Gondolta volna, hogy ön kapja a döntőt a nyolc között történt Tassotti–Luis Enrique affér után, amikor az olasz orrba vágta a spanyolt, de ön nem látta az esetet?
– Valóban minket kettőnket tartottak esélyesnek. De abba nem gondoltam bele, hogy megkaphatom-e a döntőt. Az említett esetet pedig nem láthattam. Talán ha már akkor is van alapvonali játékvezető, akkor ő kiszúrhatta volna, persze csak, ha nincs takarásban. Számomra az egész világbajnokság hihetetlen élmény volt, a döntő pedig... Nem sokkal a rendszerváltás után, az Egyesült Államokban magyarként kilencvenezer néző előtt vezetni egy olyan meccset, amelyre az egész világ odafigyel – felfoghatatlan. Amikor elkezdődnek a himnuszok, és az ember próbálja magában a sajátját mormolni, miközben igyekszik visszafojtani a könnyeit, mert hát egy bíró azért mégse sírhat... Mindenkinek azt kívánom, legyen az játékvezető, sportoló, hogy egyszer álljon ott magyar emberként egy nagy világeseményen.

LUIS ENRIQUE ÉS TASSOTTI AFFÉRJA

– Amekkora pozitív élmény volt a vébédöntő vagy az 1997-es BL-finálé, olyannyira lehetett negatív az 1997-es őszi Feyenoord–Manchester United BL-meccs, amikor a holland Bosvelt durva belépőjét követően elmaradt a lap, ami után közel egy évig nem vezethetett nemzetközi kupameccset.
– Hibáztam. Sohasem tudtam hiba nélkül levezetni egy meccset, mert ahogy már említettem, hiba nélküli játékvezetés és ember nincs. Úgy érzem viszont, hogy az 1990-es évek végére elég volt belőlem. A nyugati országok nem szeretik, ha a futball szempontjából olyan kicsi országból, mint Magyarország valaki ilyen sokáig ott tud lenni az élvonalban. Hibáztam, ahogy már más is. Például most a vébédöntőben Nicola Rizzoli vagy négy éve az angol Howard Webb, amikor nem büntette Nigel de Jong kíméletlen megmozdulását a spanyolok elleni meccsen. Engem eltiltottak, őt nem, én magyar vagyok, ő meg angol... Ennek ellenére komoly büszkeség, hogy magyarként ennyi mindent elérhettem, ezt már senki sem veheti el tőlem, és talán nem is akarja.

FEYENOORD–MANCHESTER UNITED 1–3 – BOSVELT BELÉPŐJE 1:53-nál

RIZZOLI HIBÁI; EGY VB ENNÉL JOBBAT ÉRDEMEL, KASSAI NEM OKOZOTT VOLNA CSALÓDÁST – ÍGY LÁTTA PUHL SÁNDOR A BRAZÍLIAI TORNÁT

– Említette Rizzolit. Miben hibázott?
– Elmaradt négy kiállítás és két büntető. Soroljam? Benedikt Höwedes felrúgott Pablo Zabaleta combjára, az egyből piros. Aztán az argentin védő, Ezequiel Garay elütötte a tizenhatosnál Christoph Kramert, kiállítás és büntető, védő így nem ütközhet. Sergio Agüero odaütött Bastian Schweinsteigernek úgy, hogy már volt egy sárga lapja, és aztán ott volt Manuel Neuer kijövetele. Az rendben volt? Ha valaki a mezőnyben úgy rúgja el a labdát, hogy közben a másik lábával eltalálja a védő lábát, akkor az szabálytalan. Itt is ez történt, csak itt előbb kézzel ért a labdába, majd utána a térdével érte el a támadó fejét. Isteni szerencse, hogy nem történt súlyos sérülés. Neuer tarolni akart, azért jött ki így, hogy tekintélyt parancsoljon magának, és elvegye a támadók kedvét attól is, hogy felugorjanak. Ezt azonban így nem lehet, mert nagyon veszélyes. Az eset után egy pillanatra ő is érzete, hogy baj lehet, a játékosok mimikája sok mindent elárul, látszott rajta, hogy megijedt. Ez piros, de minimum sárga és büntető. Most mégis összességében mindenki elégedett a játékvezetéssel, és senki sem beszél ezekről a hibákról. Ezért mondom, hogy minden attól függ, mit akarunk bizonyítani. Viszont ha szakmailag nézzük ezeket a döntéseket, akkor azzal együtt, hogy én inkább szívesebben kelnék a bíró védelmére, bárkivel leülök és elmagyarázom, miért védhetetlenek.

– Összességében mi a véleménye a brazíliai világbajnokságon látott játékvezetésről?
– Számomra csalódás volt, ahogy sok esetben a mutatott játék is. Egy világbajnokság ennél jobb játékvezetést érdemel! Látva a meccseket, úgy gondolom, Kassai Viktor nem okozott volna csalódást, ott lett volna a helye a vébén. Néhány dolgot külön is kiemelnék, ami feltűnő volt: sok volt a színészkedés, a játékvezetők nem tudtak preventívek lenni a veszélyes kéz- és könyökhasználat terén, és nem értem, miért kellett minden egyes szabadrúgásnál külön elmagyarázni, hogy ne emeljék fel a játékosok a kezüket. Ez rosszul nézett ki, mint ahogy az is, hogy a játékvezetők sokszor úgy ölelgették a játékosokat, mintha a Váci utcában sétálgatnának.

– Érdekes, amit mond, mert amikor itthon Paulo Sousa szóvá merte tenni, hogy az ellenfél edzője ölelkezik a játékvezetővel, sokan megorroltak rá.
– Igen, mert ez nem az ő dolga. Az edzőknek nem az a feladatuk, hogy játékvezetők ténykedését bármilyen szempontból minősítsék, ahogy a bíró sem szól bele soha az edzők munkájába. Ez az összes NB I-es trénerre vonatkozik, nem az ő feladatuk minősíteni a bíró ténykedését.

– Térjünk vissza még a vébére. Miért nem lehet változtatni azon a felfogáson, hogy a játékvezetés terén is minden kontinens képviseleti magát?
– A világbajnokságon az egy rossz helyzet, hogy különböző konföderációkból érkeznek a bírók. Viszont a vébének éppen az a célja a futball és a játékvezetés terén is, hogy mindenkinek lehetőséget biztosítson. Ki gondolta volna például, hogy Costa Rica a halálcsoportból eljut a nyolc közé? Éppen ezért a játékvezetőknek is meg kell adni a lehetőséget. Például ezen a vébén a salvadori bíró nagyon jól működött. Aztán ott van az algériai bíró. Remekül vezette az Egyesült Államok–Belgium nyolcaddöntőt, amely akciódús, pörgős meccs volt, sok dolga adódott rajta, de jól megoldotta. A brazil–holland bronzmeccs viszont, amelyet ugyancsak ő dirigált, tragikus volt. A hollandoknak megadott egy jogtalan tizenegyest, elmaradt egy kiállítás, a második holland gól előtt les volt, a harmadik előtt pedig szabálytalanul szereztek labdát az európaiak, és még egy elmaradt büntetőt is számon kérhetnek a brazilok. Van, akit a nagy kihívások inspirálnak, más összeesik ezek súlyától.

– Mi a véleménye az arról szóló hírekről, hogy rászóltak a játékvezetőkre, ne adjanak túl sok sárga lapot. A kevés sárga lap miatt pedig megszaporodtak a műesések, amelyek az ön vesszőparipájának számítanak a hazai meccseken.
– Nem voltam ott, nem tudom, milyen iránymutatást kaptak a bírók. Mindig vannak slágertémák, az én időmben ilyen volt például a hátulról történő becsúszás piros lapos büntetése. A rutinos bírók ezeket tudják az adott helyzetekhez igazítva alkalmazni; a futballnak van egy szellemisége, amit nem lehet vébéről vébére változtatgatni. Azt egyébként nem tudom elképzelni, hogy a bírókat utasították volna a kevesebb sárga lapra. Az viszont tény, hogy a bronzmeccsig 170-172 sárga lapot osztottak ki a játékvezetők, és ezekből egyetlenegyet sem színészkedés miatt. Először a bronzmérkőzésen adtak színészkedésért sárgát, akkor, amikor büntetőnek kellett volna következnie a brazilok javára... Amúgy a kevés sárgát befolyásolhatta, hogy a csoportkör elején feltűnően sportszerűek voltak a csapatok, ez kihathatott a játékvezetői felfogásra.

– Mindezért a teljesítményért mégis mekkora pénzeket kapnak a bírók?
– Nem akarok senkinek a zsebében turkálni. Mi annak idején napidíjat kaptunk, de mára sokat változott a rendszer. Gondolom, ahogy a vébén részt vevő csapatok prémiumai nőttek, úgy a játékvezetői pénzek is emelkedtek.

– Azt mondta, csalódás volt a mutatott játék is. Miért?
– A legtöbb meccsre a túltaktikázás volt jellemző. Senki sem akar szépen kikapni, inkább csúnyán nyerne. Ahogy a világ, úgy a futball is a minél kevesebb kockázattal minél nagyobb profitszerzés irányába halad. Ezzel viszont elvesznek az egyéniségek, a váratlan megoldások, minden egyre jobban uniformizálódik. Az egyetlen kivétel a nyolcaddöntős Egyesült Államok–Belgium mérkőzés volt. Ott a hosszabbításban mindkét csapat ment előre, meg akarták nyerni a meccset, nem akarták a szerencsére, a tizenegyesekre bízni a döntést, ezért kockáztattak, felvállalták az egy-egy elleni játékot. Azon a mérkőzésen például az amerikaiak olyan egyedi szabadrúgás-variációt mutattak be, amilyenhez foghatóval még csak meg sem próbálkozott senki a vébén. Vajon miért nem?

„A FRADI-STADIONNAL EL LEHET MENNI A BÁLBA"; PUHL SÁNDOR, A HAZAI MEGMONDÓEMBER

– Brazíliából induljunk el hazafelé. Mit gondol, az NB I-ben lehet alkalmazni a vébén használt technikai újításokat? Egyáltalán mi a véleménye róluk?

– Azokat a technikai eszközöket támogatni kell, amelyek megfelelnek az adott kor fejlettségének, nem lépnek át bizonyos határokat, vagyis nem mennek a tradíciók rovására, és igazságosabbá tehetik a játékvezetést. Ilyen lehet például a szabadrúgásoknál, a sorfal felállításánál a vébén alkalmazott spray. Ha ugyanis nem szabályosan áll fel a sorfal, akkor csökkenhet a gólszerzés esélye. Márpedig a játékvezető alapvető küldetése, hogy a néző minél jobban szórakozzon. Ezért ha az ehhez szükséges feltételek adottak lesznek, akkor ezt be fogjuk itthon is vezetni. Emellett dolgozunk egy olyan eszközön, amivel pontosan ki lehet mérni a sorfal és a labda kilenc méter tizenöt centiméteres távolságát. Ami a gólvonal-technológiát illeti, azon a bizonyos Franciaország–Honduras meccsen azért voltak olyan kameraállások, amelyek a technika ellenére sem győztek meg arról, hogy valóban bent volt a labda a franciák kapufás góljánál, de hosszú távon működőképes lehet, még a hatbírós rendszerrel együtt is. Ami a hazai bevezetést illeti: egy ilyen technikának a telepítése egy stadionba száztíz-százhúsz millió forintba kerül. Ennyi pénzből pedig már fűthető pályákat lehetne építeni, ami sokkal fontosabb lenne, hogy ne három hónapig tartson a téli szünet.

– A Ferencváros új stadionjában a technikai feltételei meglesznek a gólvonal-technológia alkalmazásának, és a Nemzeti Sport Online értesülései szerint a klub már kért is engedélyt a szövetségtől az alkalmazására. Ön mint a játékvezetői bizottság tagja támogatná ezt?
– Értesültem erről, de ennek eldöntése nem a mi kompetenciánk. Az MLSZ határoz, és a döntése ránk nézve kötelező érvényű. Ha a Fradi engedélyt kap, akkor tulajdonképpen olyan lesz, mintha a világbajnokságon nem minden meccsen, hanem csak bizonyos stadionokban használták volna. Az igaz, hogy adott találkozón mindkét csapat ugyanazon feltételek között játszik, de ha egy másik pályán, mondjuk egy bajnoki címért küzdő csapat azért nem nyer, mert nem adnak meg egy gólt, akkor az a klub úgy érezheti, hátrányba kerül, mert az ő mérkőzésén nem lehetett alkalmazni a technikát.

– A nagy tenisztornákon sem alkalmazzák minden pályán. Persze az ideális az lenne, ha minden csapatnak olyan stadionja lehetne, mint amilyen a Fradinak lesz.
– Ez biztos. Én jártam az új Üllői úti létesítményben, és hát aki abban kivetnivalót talál, az festi magát. Ezzel a stadionnal már el lehet menni a bálba. Látszik rajta, hogy a kivitelezésben komoly gondolatok voltak, amelyeket meg is valósítottak. Most már csak jó futball kell bele.

– És jó játékvezetés.
– Igen, de a magyar futballnak nem a játékvezetés az Achilles-sarka. Nem a játékvezetők miatt nem tudunk nemzetközi szinten eredményeket elérni.

– Az elmúlt szezon tapasztalatai alapján mennyire elégedett a hatbírós rendszer és a hivatásos játékvezetői státus bevezetésével?
– A plusz játékvezetők preventív hatással lehetnek a játékosokra, akik tudják, hogy van még egy valaki, aki láthatja őket. Persze vannak dolgok, amiket még tanulnunk kell, a felelősség felosztását, a központi bíró prioritásának megtartását. Ma mindent statisztikákkal támasztanak alá, ami nem biztos, hogy minden esetben szerencsés. A számok mindenesetre azt mutatják, hogy az alapvonali bírókkal összhangban hozott döntések nyolcvan százaléka volt pozitív, húsz százaléka negatív. Oda sohasem fogunk eljutni, hogy maximálisan elégedettek legyünk a játékvezetők működésével, hiszen hibák mindig lesznek. Az MLSZ biztosította lehetőségekkel azonban megvan az esélye annak, hogy azok az emberek, akiknek megvannak a képességeik ahhoz, hogy jó játékvezetők legyenek, otthagyják a civil állásukat, és főállású bírók lesznek.

– A Sport Tv Harmadik félidő című futballshow-ján keresztül labdarúgásunk egyik megmondóemberévé vált. Ha bárkivel beszélgetek egy-egy meccs vitás helyzeteiről, akkor általában az a végső konklúzió, hogy „na, majd a Sanyi vasárnap megmondja a tutit". Ön hogyan érzi magát ebben a szerepben, mi az emberek és mi a szakma véleménye? Milyennek érzi a saját megítélését?
– Az egyik legfontosabb tapasztalat, hogy az ember még a képek alapján sem tévedhetetlen, és vannak olyan szituk, amikor nem is lehet állást foglalni amellett, hogy jó vagy rossz döntés született, mert nem tudok okosabbat mondani a képnél, amely nem mindig egyértelmű. Olyan is nem egyszer előfordult, hogy öt kameraállás alapján azt mondtam valamiről, hogy nem volt büntető, aztán jött a hatodik, amely minden kétséget kizáróan megmutatta, hogy az volt. A futball egyébként éppen attól is szép, hogy különböző véleményeket alakít ki, amelyekről aztán napestig lehet vitatkozni. A Sport Tv-ben kialakított álláspontok nem csupán az én véleményemet tükrözik, csapatban dolgozunk, közösen beszéljük meg a szituációkat. A kívülállók persze mindig vádolnak, hogy védem a játékvezetőket, de valójában arról van szó, hogy volt játékvezetőként át tudom érezni a helyzetüket, képes vagyok az ő szempontjukból értékelni. Ugyanakkor a szakmának is el kell fogadnia: attól, hogy megmutatjuk, melyik volt a rossz döntés, még nem dől össze a világ. A jót ugyanúgy megmutatjuk. Azzal viszont, hogy nem dugjuk homokba a fejünket és elismerjük a hibákat, levonjuk a tapasztalatokat, a játékvezetést segítjük. El kell mondanom, hogy én nagyon hálás vagyok a magyar labdarúgásnak, mert azt csinálhatom, amit szeretek – ha nincs a magyar foci, akkor én nem jutok sehova sem. Úgy érzem, alapvetően elfogadott, elismert ember vagyok, de azt is megértem, ha valakinek nem vagyok szimpatikus.