Wunder von Bern? Dehogy: rémálom a javából!

A (nyugat)németeknek berni csoda (Wunder von Bern), nekünk rémálom. Volt, és talán az is marad mindörökre...

Vajon miért vesztettünk az 1954-es svájci labdarúgó-világbajnokság döntőjében? Miképpen bukhattunk el az NSZK-beliek ellen 3:2-re, amikor a csoportkörben egyszer már kiütöttük (8:3) őket? Hogy adhattuk le kétgólos előnyünket a torna legfontosabb mérkőzésén?

Miért forgatta fel a csatársort Sebes Gusztáv? Miért nem szerzett gólt a fináléban az addig minden meccsén – legalább kétszer! – eredményes Kocsis Sándor? Miért nem adta meg a bíró Puskás Öcsi vélhetően szabályos egyenlítő gólját? És miért nem volt szerencsénk?

Miértek és hogyanok. Kérdések, amelyekre immár hat évtizede nem tudjuk a választ. Illetve dehogynem: Feleki László, a magyar sportújságírás korszakos alakja már a vereség másnapján kielemezte a berni 2:3 okait a Népsportban. Igaz, utána nemcsak a főszerkesztői székből röpült, hanem a szerkesztőségből is, majd – mint László Ferenc egyik sporttörténeti cikkében írja a Magyar Narancsban – „meg sem állt a Ludas Matyiig és egy háromkötetes Napóleon-életrajz megírásáig”.

SZÓDÁSÜVEGEK ÉS DIDI CIPŐJE

Magyarország első számú favoritként, az 1952-es olimpiai aranyéremmel, az 1953-as Európa-kupa-diadallal, a szintén '53-as londoni 6:3-mal és az angolok elleni második klasszikus sikerével, az 1954-es budapesti 7:1-gyel a poggyászában érkezett az alpesi országba.

Látványos és eredményes futballt játszott Sebes Gusztáv Aranycsapata, nem véletlenül ragadt rá e név.

Könnyedén is jutott a nyolc közé, ahol azonban – az irányított sorsolás okán – elképesztően nehéz csaták vártak rá. Ráadásul zseniális 10-ese, Puskás, akit a nyugatnémetek kevésbé zseniális 10-ese (először számozták kötelezően valamennyi csapat mezét a vb-k történetében!), az ellenfél támadásainak megtörésén serénykedő, vöröses szőke haja miatt pfalzi nyelven „de Rodnak” becézett (el)takarítóember, Werner Liebrich intézett el a csoportfázisban, még nem gyógyult fel csúnya bokasérüléséből.

De a magyar fiúk így is legyűrték az előző világbajnokság két legjobbját, a majdnem győztes Brazíliát és a tényleges győztes Uruguayt. Előbbit egy durva, sőt brutális, utóbbit meg egy hosszabbításba torkolló, csodálatos mérkőzésen. Mindkét összecsapás feledhetetlen emlék. Csakúgy, mint a fentebb említett esős berni finálé…

Tóth II József, a csepeliek hajdani jobbszélsője már nem játszott az uruguayiak ellen és a döntőben sem, holott addig kétszer is pályára lépett, méghozzá az NSZK elleni csoportmeccsen (ahol gólt is szerzett) és a Brazília elleni negyeddöntőben. Vagy, ahogy utóbbi kilencven percet a futballtörténelem ismeri, a berni csatában.

„A huszadik perc környékén járhattunk, le akartam venni mellel a labdát, amikor a brazilok egyik csatára, Maurinho ráugrott a lábamra, és közben meglökött. Hátul azonnal elszakadt a lovaglóizmom. Bár továbbjátszottam, sőt – mivel akkoriban még nem volt lehetőség cserére – rövid ápolás után végig a pályán maradtam, már alig tudtam hasznára lenni a csapatnak. A mérkőzés után úgy kellett bevinni az öltözőbe, másnap reggel aztán képtelen voltam felkelni. A vébé után a Sportszanatóriumba kerültem, ahol a főorvos, Kreisz Laci bácsi egy hónapig kezelt, de nem műtött meg. Fél év múlva léphettem ismét pályára. Az az igazság, hogy a sérült lábam ezt követően már sohasem volt a régi, olyannyira nem, hogy még manapság is érzem…” – elevenítette fel a Nemzeti Sport Online-nak sérülése történetét halála előtt néhány évvel Tóth József, akinek helyén Budai II László (Uruguay) és a Czibor Zoltán/Tóth Mihály „kettős” (NSZK) szerepelt az utolsó két mérkőzésen.

Az indulatok a hajrában, 3:2-es magyar vezetésnél szabadultak el igazán a berni csatában, Arthur Ellis játékvezető előbb az egymással összekapó Nílton Santost és Bozsik Józsefet, aztán a Lóránt Gyulát megrúgó Humbertót állította ki. Az N. Santos–Bozsik affér után az egyik angol újságíró a Népsportot tudósító Feleki Lászlóhoz fordult: „Bozsiknak mint (országgyűlési) képviselőnek nem lesz baja ebből?” Mire Feleki: „Nem tudom, még nem volt erre példa...”

Az adok-kapok nem fejeződött be ezzel, a botrány ugyanis a lefújást követően, az öltözőig vezető folyosón, majd az öltözőkben is folytatódott.

„Brazil vezetők és játékosok közös erővel támadtak ránk, mintha a vereség elvette volna az eszüket. Védekeztünk, ahogy tudtunk” – írta Sebes Gusztáv Örömök és csalódások című memoárjában. Repült ott minden a magyarok felé: főleg szódásüveg (!), de az amúgy sztoikus nyugalmáról híres Didi például az egyik cipőjével vette célba Grosics Gyulát.

„Akkor sem lett volna szerintem más a végeredmény, ha esetleg pályára lépek a döntőben” – vont konklúziót az 1954-es világbajnokságról Tóth II, kiemelvén, hogy névrokona, az egy félidőt a helyén játszó újpesti „Tóth Miska nagyszerűen futballozott” azon az esős júliusi délutánon.

AZ ELSZÁNT, RAVASZ HERBERGER

A nyugatnémet csapat úgy ért fel a csúcsra, hogy előzetesen csak egyvalaki hitt ebben: a szövetségi kapitány, Sepp Herberger. Bizony-bizony, ő volt a berni csoda szülőatyja.

Herr Herberger 1932 és 1936 között az első német szövetségi kapitány, Otto Nerz professzor segítőjeként tevékenykedett, ebbéli minőségében járta meg az 1934-es világbajnokságot is. 1936-től 1942-ig aztán ő maga a kapitány, a háború, majd a FIFA DFB-re kirótt büntetése miatt (a nemzetközi szövetség kizárta soraiból a Német Labdarúgó-szövetséget) munkáját csak 1949-től folytathatja. 1964-ig összesen 167 hivatalos mérkőzésen ül a nationalelf kispadján, mérlege 94 győzelem, 27 döntetlen és 46 vereség.

Az Aranycsapat már készen, amikor az NSZK még csak a háború utáni első meccsét vívja 1950. november 22-én Svájc (1:0) ellen. Szorít az idő a következő vb-ig, ezért Herberger rohamtempóban válogat. Első számú kedvencén, Fritz Walteren, illetve Max Morlockon kívül – akik a negyvenes évek elején fordultak meg a kezei alatt – senki sem volt játékosa a válogatott keretben. Még a rutinos, harmincas éveiben járó kapus, Toni Turek sem, aki 1950-ben debütál a német együttesben. Herberger több száz labdarúgót tesztel, akik közül Fritz öccse, Ottmar Walter szintén 1950-ben, a két Werner, Kohlmeyer és Liebrich, valamint Josef Posipal és Helmut Rahn egyformán 1951-ben, Horst Eckel és Hans Schäfer 1952-ben, Karl Mai pedig csak 1953 őszén lesz először válogatott!

Herberger hallatlan energiával veti bele magát a munkába, emberfeletti elszántság és körültekintés jellemzi. A világbajnokságon, de már az előtt is mindenre gondol. A csapat modern felszerelésére (lásd Adidas-cipők), nyugalmas szállására, az időjárásra, az ellenfelek feltérképezésére, de még a sorsolásra is. No, igen, a sorsolás! A ravasz Herberger, hogy elkerülje az erősebbnek vélt brazil-uruguayi ágat, a csoportkörben inkább a „B-csapatát” küldi pályára a magyarok ellen, nem törődve a biztos vereséggel.

Neki elég a második hely is – hogy aztán elsőre váltsa a torna legvégén.

5. VILÁGBAJNOKSÁG, SVÁJC (1954. JÚNIUS 16–JÚLIUS 4.)

A torna teljes eredménysora itt!

Döntő
NSZK–Magyarország 3:2 (2:2)
Bern, Wankdorf Stadion, 64 000 néző. Vezette: Ling (angol)
NSZK: Turek – Posipal, Liebrich, Kohlmeyer – Eckel, Mai – Rahn, Morlock, O. Walter, F. Walter, Schäfer
Magyarország: Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Czibor, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Tóth M.
Gólszerző: Morlock (10.), Rahn (18., 84.), ill. Puskás (6.), Czibor (8.)

Gólkirály: Kocsis Sándor (magyar) 11 gól
A torna legjobb játékosai: 1. (aranylabdás) Puskás Ferenc (magyar), 2. Kocsis Sándor (magyar), 3. Fritz Walter (nyugatnémet)

A világbajnok nyugatnémet csapat kerete: Hans Bauer, Ulrich Biesinger, Horst Eckel, Herbert Erhardt, Richard Herrmann, Bernhard Klodt, Werner Kohlmeyer, Heinz Kubsch, Heinz Kwiatkowski, Fritz Laband, Werner Liebrich, Karl Mai, Paul Mebus, Karl-Heinz Metzner, Max Morlock, Alfred Pfaff, Josef Posipal, Helmut Rahn, Hans Schäfer, Toni Turek, Fritz Walter (csapatkapitány), Ottmar Walter. Szövetségi kapitány: Sepp Herberger

A KORÁBBI RÉSZEK
• 1. vb, 1930, Uruguay
• 2. vb, 1934, Olaszország
• 3. vb, 1938, Franciaország
• 4. vb, 1950, Brazília