A gelseszigeti pályaszántás – videóval!

Hihetetlen történet Zala megyéből: a sportgyűlölő főagronómus és a helyi tsz 1973-ban szó szerint kihúzta a talajt a helyi csapat lába alól.

Néhány hete különös cikkre bukkantam a Népsport régi számait lapozva. A sportlap 1974. május 3-án a Ferencváros Magyar Népköztársaság Kupa-győzelme mellett egy lap alján közölt karcolatottal beszámolt arról is, hogy Zala megyében a gelseszigeti labdarúgópályát a helyi termelőszövetkezet felszántatta. Gyanús volt a történet, a V. S. monogrammal jegyzett cikk inkább tetszett az újságírói fantázia szárnyalásának, mintsem a valós események rögzítésének.

„A labdarúgócsapat stadionja előtt négylovas fogat fékezett.

»Brrrrr...« – húzta vissza két marokkal a gyeplőt a bakon ülő harcsabajuszos bácsi, mire a lovak kis híján befaroltak a szertárablakon.

»Ráró, te« – veregette meg a derék négylábúak egyikét a kocsis, míg a hátsó ülésből pörgekalapos, termetes férfiú kecmergett le.

»Na, itt lennénk« – tolta a mutatóujjával a tarkójára a kissé zsíros fejfedőt. A bakról időközben a harcsabajuszos is lemászott, s kezét csípőjére téve nyújtózkodott.

»Szép darab főd« – mutatott később a pályára.

S elindultak befelé. Lent a kapufánál találkoztak össze a gondnokkal. Az egy darabig csak szemmel követte a két atyafit, amint azok csizmájuk sarkával megkapálták a kapu előtt a földet, majd kitéptek egy-egy marok füvet, s tenyerükkel morzsolgatták.

»Már megbocsátanak a tolakodásért, de megkérdezem: kit keresnek, bátyámék?« – érdeklődött a gondnok.

A pörgekalapos előrelépett, s nyújtotta a kezét.

»Derelye Lajos tsz-elnök vagyok« – mondta.

»Gereblye Jakab« – mondta a gondnok, s biztos volt abban, hogy az elnök és kísérője fűmagot jött eladni.

»Akkor holnap jön a traktor« – mondta bizalmasan az elnök.

»Ugyan – legyintett a gondnok –, ezért nem érdemes begyújtani a traktort. Elküldöm egy zsákkal a szertárost, és az elhozza.«

Amaz nagyot nézett.

»Mit? Az ekét?«

»Minek ide eke?« – nézett most nagyot emez.

»Hát a szántáshoz. Felszántjuk a pályát, és bevetjük gülbaba krumplival.«

A gondnok kis híján leült a földre.

»Mit akarnak csinálni? Felszántani a pályát? Ember..., itt, ezen a füvön neves labdarúgók rúgják a labdát.«

A pörgekalapos felhúzta a szemöldökét.

»Na és?«

»Hogy-hogy na és? Egyáltalán látta már futballozni azt a csapatot?...«

»Láttam« – jegyezte meg az elnök, s a harcsabajszú is bólintott.

»És?«

»Nyugodt szívvel szántatom fel a játékteret. Mert az utóbbi – jó. Kifejezetten zsíros föld. Ezzel érdemes foglalkozni.«

»És a csapat?«

»Kifejezetten rossz. Ezek a játékosok összetévesztik a labdarúgást a gyeplabdával. Mert ütik azt a szerencsétlen bőrgolyót. Meglátja, előbb-utóbb kivernek belőle néhány szeletet...«

»Mit gondol, mit szól majd a szurkolótábor, ha kiözönlik ide a lelátóra, s meglátja, hogy kedvencei helyett traktor jár-kel a játéktéren?«

»Megállapítja majd, hogy az utóbbi tizenöt évben ilyen gyorsan egyetlen játékosa sem mozgott még ezen a területen, mint a mi Zetorunk. Mert az megy, mint a rosseb. Legalább 15 kilométerrel óránként.«

»S a játékosok?...«

»Azok majd ráülnek a boronára. Hogy lenyomják. Na, jöjjön, Gazsi bácsi – intett a kocsisnak –, holnap korán kelünk.«

Mentek kifelé, majd a kapuból az elnök még visszaszólt:

»Ha pedig valamelyik játékosnak van traktorra is jogosítványa, az reggel ötre kijöhet. Őt esetleg tudnánk valamire használni...«”

Elhatároztam, utánajárok a gelseszigeti mese hátterének. Útra keltem, és felkerestem a 261 lakost számláló zalai falucskát, amely a 13. században a Hahót-, később a Bánffy-család birtokához tartozott. Szerencsém volt: a délelőtti órán otthon találtam Magyar Győző korábbi polgármestert, aki a helyiek elmondása szerint valamikor játszott a gelseszigeti futballcsapatban.

Arra számítottam, a régi idők tanújaként majd helyére teszi a hihetetlennek tetsző históriát. Legnagyobb meglepetésemre nem így történt.

„Volt itt egy sportot nemigen kedvelő főagronómus, Druskóczi Lászlónak hívták – kezdte a 62 éves gelseszigeti férfi. – Amikor a falu mögötti kaszálóból szántóföldet alakított ki a Március 15. MGTSZ, ő döntött úgy, hogy a szomszédos futballpályát is szántsák fel. Senkivel nem közöltek semmit, egyik napról a másikra történt az eset. Hiába mentünk tiltakozni aztán mi, játékosok a tsz vezetéséhez, nem ért semmit a felháborodás, a döntés mellett makacsul kitartottak. Pedig működő csapatunk volt, járási bajnokságban játszottunk. Sporteszközünk nemigen akadt, a cipőket Somodi Zoli bácsi, a sportkör elnöke hozta nekünk a nagykanizsai Dózsa laktanyából, a futball iránti szeretet hajtott minket. Előfordult, hogy idegenbe úgy utaztunk egy rozoga Garant teherauróval, hogy minden emelkedő alján kiszállt a csapat, feltoltuk a dombtetőre, aztán visszapattantunk, és gurultunk tovább.”

Az újságcikk 1974. májusában jelent meg, ami arra enged következtetni, a gelseszigeti együttes lába alól szezon közben húzták ki a talajt.

„Az őszi mélyszántásnál szüntették meg a pályát, úgyhogy ez 1973-ban lehetett, a bajnokságot már nem kezdtük el – pontosított Magyar Győző. – Hogy valóban gülbaba krumplit termesztettek-e később rajta, nem tudom, de nem tartom valószínűnek, errefelé sohasem volt jellemző a krumpli. Kiszedték a kapukat – régi fakapuk voltak –, jó ideig ott hevertek még a szántóföld végében, aztán az enyészeté lettek.”

Talán csak az újságírói megérzés dicsérete, hogy a cikkbeli gondnok figurájának is volt valós megfelelője, bizonyos Németh József. Afféle mindenesként ő készítette elő a pályát, festette a vonalakat, akasztotta a hálót, mosta a mezeket. A pályával együtt akkor megszűnt a gelseszigeti csapat is, és nem is támadt már fel sohasem.

„Minden héten a vasárnap délutáni meccset vártuk – emlékezik az egykori csatár. – Nekünk ez életbe vágóan fontos program volt. A fiatalságunk, az életünk. El kellett viseljük, hogy ezt elveszik tőlünk.”

Koránál fogva Kiss Kornélnak személyes emléke nincsen a pályafelszántásról, gyermekkorában a temető melletti grundon hallotta falubeliektől a nevezetes történetet (mint mondja, kölyökként néha órákat kellett várnia, míg a gyerekseregben a pályára juthatott).

Elmondása szerint később a kultúrház mögött kialakítottak egy kispályát, ahol alkalomszerűen, például falunapi nősök–nőtlenek mérkőzésekkel torzan bár, de megmaradt a település futballélete.

A nyolcvanas évek közepétől azonban végképp züllésnek indult a helyi sport, idővel a pingpong és a teke is kihalt, ma már az utolsó közösségi intézmény, az italbolt sem működik.

Az 1974-es Népsport-cikk rejtélyes V. S. monogramja a lap akkori rovatvezetőjét, Várkonyi Sándort takarja. A kispályán 78 évesen is aktívan futballozó, szívós alkatú újságírónak első hallásra nem volt ismerős a történet, a cikk felolvasása után azonban előjöttek az emlékek.

„Jó cikk, tetszik – dicsérte meg negyvenegy évvel ezelőtti önmagát. – Nem annyira a gelseszigetiekről szólt ez, a pályafelszántással részben a tsz-elnököt, részben az akkori magyar futballistákat cikiztem. Humorba pácoltam a bírálatot. Pedig akkor még volt futball... Ha tudtam volna, hogy idáig süllyed aztán, nem biztos, hogy bántom az akkori játékosokat.”