A Cserepes sor mezítlábas királya

Út a móravárosi szegénynegyed és a Cserepes sor ínséges világából az Aranycsapatba: a tavaly elhunyt MTK-szélső, Sándor Károly gyökereit kerestem Szeged külvárosában. A Klauzál téri hordár, a cigányok lakta hosszú ház és az átigazolási díjból épített fatribün igaz története.

Cserepes sor. Szeged rossz hírű külvárosi utcájába még a helyiek is félve fordulnak be. Bizalmatlan tekintetű, marcona férfiak gubbasztanak a kerítések előtt, a lepusztult házak udvarán rongyos ruhákat szárít a szél, a sarkon ízléstelenül kifestett, betegesen vékony lány forgolódik.

A sor végén valamikor földes-salakos-gazos futballpálya terült el, helyére a nyolcvanas évek végén KGST-piacot telepítettek, ma is nagyszoknyás kofák uralják a placcot.

„Az a pöttömnyi mezítlábas gyerek, amint felemelkedett a futballpálya közepén, nem tudta mire vélni, hogy min mulatnak körülötte az emberek. Miért vihognak a lyányok? A játékosok is megálltak, miközben kifelé futottak és széles szájjal nevetve mutogattak rá. Béla bácsi, a szertáros nagyokat kacagott, miközben a térdét verdeste: »Na, fiam, te nyugodtan felléphetnél Pesten a Beketow cirkuszban, még a Zoli bohócot is lepipálnád...« A gyerek nagy buzgón segített meghúzni a pálya partvonalát és a tizenhatost; haját is, arcát is mészpor borította...” Fekete Pál 1965-ös életrajzi regénye érzékletesen mutatja be, miként indult a Cserepes sorról az Aranycsapat mostoha sorsú jobbszélsője, az 1953-as londoni győzelemből és az 1954-es világbajnoki ezüstcsapatból is kihagyott Sándor Károly.

A 85 évesen, tavaly szeptemberben elhunyt Csikar – aki a labdát már kissrácként is mindig „kicsikarta” magának – a Délmagyarországnak adott 1998-as interjújában így emlékezett gyermekkorára: „Öt testvér egy szobában, WC a kertben, a közös kút kétszáz méterrel odébb, hús csak vasárnap. A futballcsukákat a meccs előtt zsákból szórták ki. Csak nekem volt saját focicipőm. Földobtam a vállamra, és sétáltam vele a korzón.”

Móraváros Szeged szegénynegyedének, ahogy itt mondják, Szeged Angyalföldjének számított, akkoriban javarészt kubikosok, munkások, sírásók lakták a környéket. A helyi csapatot egyszerűen „sírásók”-nak becézték, az NB III-as egyesület költségvetésében felfoghatatlan összeget jelentett az átigazolási díj, amelyet az MTK fizetett ki 1947-ben a kivételes tehetségért – a Móravárosi TE a befolyó pénzből tribünt és fakerítést épített. A fővárosi egyesület konkurenciáját nem állta a Tisza-parti város két nagy csapata, az SZVSE és a SZAK, pedig utóbbi egylet elnökétől „csak” egy SHB-motorkerékpárt kért a fiatal játékos.

„Nagyon nagy szegénység volt, de a Cserepes sor jobban nézett ki, mint most – mondja megkeresésemre Sándor Károly öccse, az 1944-es születésű, Szegeden élő Sándor Miklós. – Dorozsmai cigányok települtek be azóta, hozták magukkal a famíliájukat is. Akkoriban csak az úgynevezett hosszú házban éltek cigányok, egyszobás lakások voltak az épületben, tíz emerről, tíz amarról, vizes sárgaföldet terítettek le padozat gyanánt. Szeretem a cigányokat, játékosként engem is cigányoztak. Amikor az SZVSE-vel Diósgyőrben játszottam, tízezren kiabálták nekem, hogy mocskos cigány. Karcsi is sötét hajú volt, sokan tényleg azt hitték, hogy cigányok vagyunk. Egyszer még a feleségem is megkérdezte tőlem, nem vagyok-e az. Mondtam neki, hogy lennék, hiszen ismerted az apámat?”

Miklós hatodik fiúgyermekként született a Sándor családba – az 1925-ös Albert, az 1928-as Károly, az 1930-as Béla, az 1933-as Gyula és a néhány hónaposan tüdőgyulladásban elhunyt Laci után – később maga is a szegedi futball meghatározó alakjává emelkedett, büszkén meséli, hogy 1968-ban MNK-mérkőzésen a Szegedi Vasutassal még az Albert Flóriánnal felálló Ferencvárost is legyőzték. Válogatott futballista bátyjával különös kapcsolatot ápolt, a Markó utcai textilipari technikum tanulójaként együtt lakott Budapesten Károllyal és feleségével, Évával, mígnem tizenhat évesen hazaszökött Szegedre. Az MTK-klasszis nemrég elhunyt feleségéről szólva idézzük fel, miként lett házasság a gyermekkori, móravárosi szerelemből.

„Óriási balhé volt, igazi lányszöktetés! – mesélte Sándor Károly a hetvenéves születésnapján készült interjúban Thékes István szegedi újságírónak. – Kiskorú menyasszonyomat az apja nem akarta hozzám adni, mégis úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk. Az anyakönyvvezető vagy rövidlátó volt, vagy jóindulatú, mindenesetre azt kérdezte a teremben csapattársamtól, Ördögh Lacitól: »Kakuszi József, beleegyezik abba, hogy kiskorú lánya férjhez menjen Sándor Károlyhoz?« Ideges morgás volt a válasz, mire összeadott bennünket. Az idén voltunk ötvenéves házasok.”

A cikket jegyző szerző, a Nemzeti Sport külsős munkatársa, a szegedi költő, Juhász Gyula testvérének unokája közeli kapcsolatot ápolt a 75-szörös válogatott labdarúgóval. Viszonyukra jellemző, hogy a Czibor Zoltánnal szemben fenntartással viseltető futballista őt kérte meg barátilag, számítsa ki, melyikük szerzett több gólt (jelentős meccsfórral ugyan, de a végeredmény a válogatottban sima, 27–17-es győzelem Sándor javára, sőt Budai Miklós kollégám alapos statisztikái szerint közös válogatottbeli időszakukban, az 1949–1950-es idénytől 1956-ig klubszinten is 109–90-ra az MTK-szélső nyert, noha a mérkőzésszámot tekintve – 182–171 – nincs köztük ekkora különbség.)

A hetvenéves Thékes István még emlékszik a neves futballista édesapja, Sándor Albert alakjára, a simléderes sapkás öreg hordárra a szegedi Klauzál térről. És persze gyermekként egy életre belévésődtek a Budapestre került helyi csillag Szeged ellen vívott nevezetes mérkőzései; az 1954-es „mészárlás”, a Vörös Lobogó–Szegedi Haladás 14:0, amely során földijei könyörögtek a pályán a két gólt szerző Csikarnak, álljanak már le, vagy az 1957-es szemtelenség, amikor a SZEAC–MTK mérkőzésen 1:1-es állásnál, a 90. percben Hidegkuti Nándor beadásából csukafejessel megszerezte a győztes gólt. Külön csavar a történetben, hogy a szegediek vesztét hozó szegedi szélső még a totószelvényét is elbukta azzal a győzelemmel...

Tizennégyszer játszott ellenfélként Sándor Károly ellen Nemes István, a SZEAC egykori csatára, akinek Molnár utcai lakása valóságos futballmúzeum – a régi emlékek, kiállított fényképek között ott van a Pápa-játékos, a pótfiúként nevelt Völgyi Dániel portréja is. A 79 éves szegedi férfi a régivágású nemzedék karakteres képviselője, őszinte, szókimondó, egyenes ember.

„Ne bántsuk Sándor Károly emlékét, képességeit tekintve jobb játékosnak tartottam, mint a válogatottban a posztján játszó Budai II Lászlót. Ha nem az MTK-hoz, hanem a Honvédhoz megy, még többre vihette volna. Ugribugri játékos volt, nagyon nehezen lehetett fogni, és hihetetlen indulósebességgel gyorsult. Nagyon fiatalon elhagyta Szegedet, és később nem is igen járt vissza. Elfelejtette a gyökereit, a bajnoki mérkőzéseken nem úgy viselkedett, mint aki innen származott. Sohasem jött oda a szegediekhez a mérkőzés után, mint más ellenfelek. A Hidegkuti, aki nem is volt szegedi, imádott bennünket, hozzá fogható ember csak a mesében van. Amikor a hatvanas években az NDK-ba, Halléba utaztunk az olimpiai válogatottal, Sándor is jött velünk, és a találkozónál, az Oktogonon nem álltam meg, hogy ne szóljak oda neki: »Csikar, itt nem az öregfiúk csapat játszik.« A meccsen aztán hülyét csinált az NDK védőiből, kettő nullára nyertünk, mind a két gólt ő szerezte.”

Három éve feltámadt poraiból az 1999-ben megszűnt Móraváros, Sándor Károly egykori nevelőegyesülete a hagyományőrző Móravárosi Kinizsi Húsos SK néven szerepel a Csongrád megyei II. osztályban. Hazai mérkőzéseit egyelőre Kiskundorozsmán játssza, ám ha minden a terv szerint alakul, szeptemberben már felavatja vadonatúj pályáját Szeged móravárosi negyedében, és Varga Gábor klubelnök elmondása szerint az új, többfunkciós sporttelep a Sándor Csikar Szabadidőközpont nevet viseli majd.