Aki meccsnapon sohasem kel bal lábbal: Ballabás Erzsike története – olvasói levél

Nem közöltünk eddig vendégcikket a Hátsó füves sorozatban, ezután sem tervezünk. Most azonban egy szép sportemberi (sportasszonyi) történet kedvéért kivételt teszünk. Bár Fülöpszállásról dél felé fordulva és már Soltvadkerten is túljutva nem tudjuk beilleszteni Kunszentmiklóst biciklis országjárásunk állomásai közé, a Bács-Kiskun megyei városkából érkezett olvasói levelet nem akartuk a szemétbe dobni, a hatvanéves Ballabás Erzsike, vagyis Sitkei Lajosné példája annál jóval többet ér. 

Fogadják szeretettel kunszentmiklósi olvasónk, Balogh Mihály változtatás nélkül közölt írását.

Augusztus közepe, péntek. Esteledik, de a hőmérő még 35 fokot mutat. Tombol a kánikula. A kunszentmiklósi strand kapuján csak azért nincs kinn a MEGTELT tábla, mert nincs raktáron ilyen leltári tárgy. A strand melletti sportcsarnokban is van legalább 30-32 fok, de a tucatnyi csitri leánykát, ifjú hölgyet, tisztes családanyát ez nem zavarja. Szanaszét nyújtanak, lazítanak, vidulnak a benti hőségben. Pontban hat órakor sípszó harsan, bejön a terembe egy, a többieknél első látásra is jóval idősebb asszony. Melegítőben érkezik, szájában síp, hóna alatt hozza – mestersége címereként – a két jókora kesztyűt.

Írásunk hőse Böbe, a portás, hivatalos nevén Sitkei Lajosné, a kunszentmiklósi női focicsapat kapusa és csapatkapitánya. De ő az edző is. És hogy mi még? Szervező, intéző, szakosztályvezető. Egyszóval ő a csapat mindenese, immár 34 éve, a megalakulásuk óta.

A csajok fél karéjban, két labdával kezdenek kapura rugdosni. Záporoznak a lövések, de kevés a gól. Kicsi a kapu, tán ha a fele ér célba, akkor meg ott van Böbe, aki takarékos mozdulatokkal, több évtizedes rutinját bevetve hárítgatja a labdákat. Közben folyamatosan a portás korhol, dicsér, minden lövést kommentál, egy-egy szakszerű megjegyzéssel tanít.

Böbéék, vagyis Ballabás Erzsikéék valamikor a szentmiklósi focipálya mellett laktak. Nekik a testvéreivel a pálya volt a játszóterük, szedte a labdát a fiúkkal együtt, első férje is focista volt, és a nagyfia is rúgta a bőrt. Munkahelyükön, a VÁV gyárban a férfiak minden ebédszünetben ádáz meccseket vívtak a gyárudvaron. Böbe nem sokáig bírta ezt cérnával, hamarosan megszervezte az ebédszüneti női focit is a gyárban. Így valahogy kezdődött, 1981-ben. Néhány hónap után fölbukkantak a focipályán is, eleinte csak „sátoros ünnepeken”, de már nem csak VÁV-osok fociztak velük, jöttek a „városiak”, az iskolások, majd Böbe, a portás megszervezte az első településközi kupát is. Ő is a mezőnyben kezdte, mint sok későbbi kapus, míg egyszer szükségből beállt, és ott is ragadt a kapuiban.

A játékosok mind jobban belövik magukat, úgy tűnik, hatottak a biztató edzői szavak, akad kapáslövés is, néha egy-egy balos is elsül, egyre több gól esik már. De ami jó az edzőnek, az kevésbé jó a kapusnak. Éles sípszó állítja meg a lövöldözést, néhány kör átmozgató futás után laza gimnasztika jön, „játszik” benne a bordásfal is, végül lendületes sprintek zárják a bemelegítést.

Tíz VÁV-os esztendő után elvállalta a támogatásukat a Renova Kisszövekezet. A gárda időközben kicserélődött, Tábori Erikával ketten maradtak az alapcsapatból. Járták a környéket, a megyét, és idővel rögzült a három saját szervezésű, helyi torna elnevezése, időpontja is. A kilencvenes évekre esett a csapat fénykora. Fölléptek vagy félszáz magyar faluban, városban, játszottak, nagypályán, kispályán, salakon, füvön és műfüvön, stadionban és teremben. Számos tornát megnyertek, még többön értek el dobogós helyezést. Böbe gyakran érdemelte ki a torna legjobb kapusa címet. Különleges egyéni sikerként 1996-ban Akasztón meghívottként játszhattak a kiskőrösi női csapatban Tábori Erikával, ahol az ellenfelük a Karib-tengeri Martinique válogatottja volt. De Erikával egy németországi mérkőzésen is szerepeltek a Kiskőrös csapatával, így Böbe még némi nemzetközi szakmai tapasztalatra is szert tett.

A bemelegítés után Böbe pillanatok alatt rendezi a sorokat, vita nélkül „varázsol” a társaságból két csapatot, kiosztja a sárga megkülönböztető mezeket, és húsz perccel az edzés kezdete után hat-hat fővel indul a kétkapus játék. Böbe az egyik kapuból irányítja mind a két csapatot, nem kiabál, de határozott, erős hangját a csarnok minden pontján „veszik” a címzettek.

A sikerekre a koronát 1999-ben tették föl, amikor beneveztek az Országos Terembajnokság I. osztályába, ahol 12 csapat közül a hetedik helyet szerezték meg. Ekkoriban szabályos igazolásuk is volt, és a hobbista társaságból majdnem egyesületté szerveződtek, de kevés volt hozzá az anyagi erő, a szponzor cégük is megszűnt. Annál több bürokratikus akadály került az egyesületté válás útjába, így aztán két nekifutás után, a 2000-es évek elejétől kicsit „visszavettek”. Maradtak lelkes amatőrök, akik azért fociznak, mert szeretik, és ha már szeretik, hát nem kevés áldozatot is hoznak azért, hogy focizhassanak.

Böbe csapata előbb elhúz néhány góllal. Klára, három gyermekes református papné, tanítónő a gólfelelős.  De a másik gárda, amelynek a kapuját egy kissrác védi, az egyik játékos öccse, jobb erőkből áll. A szintén három gyermekes jogász, a szomszéd falu jegyzője, Melinda irányításával lassanként fölülkerekednek ellenfelükön. Böbe védi, amit csak védhet, de hiába, hisz néha hárman vezetik rá a labdát…

Az eltelt évek, évtizedek alatt – saját számítása szerint – „átment a kezén” 120 női focista, akik közül néhányan magasabb osztályokba is eljutottak. De közben „az évek szálltak, mint a percek…”, és mostanában immár negyedszer cserélődik ki a teljes csapat. A ’90-es évek „aranycsapatából” négyen maradtak hírmondónak. A sokat tapasztalt portásnak ma már nem egy olyan csapattársa akad, akinek az édesanyjával is együtt játszott, miközben visszavonult már a saját lánya is, aki szintén a csapattársa volt éveken át.

De aggodalomra semmi ok, 2008 óta a női együttes mellett működik a leánycsapat, és a nagyok példáját követve az ifik is tornáról tornára járva érik el a maguk sportsikereit. Az utánpótlás tehát biztosítva van, és természetesen az ő irányítójuk is Böbe, a mindenes.

Az edzőmeccs eldőlt, a csarnok órája meg a palánk mellett idegesen toporgó röplabdások egyaránt jelzik: hét óra van. Böbe a sípjába fúj, az edzésnek vége. Megköszöni a munkát a többieknek, majd kihirdeti, hogy jövő szerdán edzőmeccs lesz a kinti műfüves pályán az ELTE csapatával. Mielőtt szétszélednek, gyorsan számba veszik együtt, ki jön addigra vissza a szabadságból, és ki kezdi meg a nyaralást az edzésen résztvevők közül. Böbe pedig már a szerdai összeállítás variációin töri a fejét.

Böbét 2013 januárjában nagy megtiszteltetés érte: „több évtizedes sporttevékenységéért, edzői és rendezvényszervezői munkájáért” megkapta a város sportkitüntetését, a Kunszentmiklós legendás testnevelőjéről elnevezett Mózes Albert-díjat. Ez a díj is bekerült a sportcsarnok kupáktól, oklevelektől, érmektől zsúfolt vitrinjébe a többi közé. Böbe arra külön büszke, hogy - mennyiségre legalábbis - „kenterbe verik” a vitrinjei a többi helyi sportág díjait. Ráadásul az elmúlt évtizedekben sokkal szebb napokat megért férfi labdarúgás mára teljesen megszűnt a településen. Ma már csak ők „őrzik a lángot”, csak a női csapat képviseli a világ legnépszerűbb sportágát Kunszentmiklóson.

Böbével mostanában olyasmi történt, ami eddig még nem: augusztus 18-án betöltötte a hatvan esztendőt! Nyártól már nyugdíjasként él a családjának és szenvedélyének, a focinak. Miközben gyűjti, rendezgeti a szeretett CSAPAT tárgyi emlékeit és írásos dokumentumait, már készül az új idényre, az új kihívásokra, tornákra is. Keresi, neveli a posztjára az alkalmas ifjú utódot, de amíg a társak bíznak benne, ő vezeti föl a csapatot a pályára, ő áll oda a háló elé. Mi pedig a pálya szélén torkunk szakadtából üvöltjük, hogy HAJRÁ BÖBE!!!

Két üvöltés közt pedig csöndben gratulálunk, és magunkban Szophoklész örök érvényű szavait citáljuk: „… az embernél nincs semmi csodálatosabb!”

Balogh Mihály olvasói levelét ezúton is köszönjük.