Feltámadt az „örökre eltiltott” zalai futballcsapat

Esztergályhorvátiban 2007-ben súlyos botrány vetett véget a helyi labdarúgásnak, a falusi együttes hosszú szünet után összeállt, és az Újra a pályán mozgalom nyitó eseményén megmérkőzött a Zalai Főnix csapatával. A sátoraljaújhelyi gondolat a nyugati országrészben is megfogant, a Hátsó füves futballmentő túra ötlete nyomán elindult a zalai újraélesztő programsorozat.

„Csak ne legyen az a vége, mint a legutóbbi meccsnek, hogy örökös eltiltást kapunk, plusz tíz évet…” – köszöntötte a kedves egybegyűlteket Brunner Tibor, a 473 lakosú Esztergályhorváti polgármestere az Újra a pályán mozgalom nyitó mérkőzése előtt. A szokatlan biztatásban észrevétlenül ötvöződtek a stoplinyomos valóság kemény tényei és a falusi mitológia népmesei elemei: azon a bizonyos tizenhárom évvel ezelőtti tavaszi délutánon kétségtelenül szörnyű dolgok mentek végbe az esztergályhorváti pályán, a legenda azonban, amely szerint a megyei szövetség örök időkre (plusz feltámadási próbálkozás esetén a biztonság kedvéért még tíz évre) ellehetetlenítette a helyi futballéletet, nem állja meg a helyét.

Az interneten fellelhető adatbázist böngészve világossá válik, hogy a 2007-es törés után 2009-től 2011-ig volt még egy rövid visszatérés a Zala megyei III. osztályba, vagyis nem a botránynap vetett véget az esztergályhorváti labdarúgás élő történetének. Ami azt az elátkozott áprilisi délutánt illeti, a részletek az újjászületési ünnepen is szóba kerültek a pályaszéli csevegések során. Némely szemtanú állította, nem volt különösebben sportszerűtlen az az Esztergályhorváti–Zalaszentlászló megyei rangadó, csupán egy balszerencsés ütközésből, félreértett szerelési kísérletből bontakozott ki az ominózus eseménysor.

Ha fellapozzuk Bóbics László kollégánk Zalai Hírlapban közölt, 2007. április 13-án megjelent oknyomozó írását, azért kissé árnyaltabb, vagy úgy is mondhatjuk, egészen árnyékos képet kapunk az esetről, amely inkább idézett valamiféle mexikói leszámolást, mintsem futballmérkőzést: a hivatalos jegyzőkönyv szerint 7–2-es vendégvezetésnél kezdésnek a kapus leütötte a szentlászlói csatárt, majd bekapcsolódtak mások is, volt rúgás, öklelés, lefejelés, szilánkos arccsonttörés, homlokrepedés, kórház, rendőrség, kihallgatás.

Vagyis igencsak terhelt helyzetből kellett visszajönni, azonban a sebek idővel begyógyultak, az indulatok elpárologtak, a közösségi öntisztulás szép példájaként bő tizenhat évvel az elátkozott nap után ismét olyan élménynek lehettek részesei az esztergályhorvátiak a faluvégen, amely méltó megmutatkozása volt az amatőr futballélet ősi értékeinek. Ahogyan nehéz elfelejteni 2007. április 8-át, úgy a 2023. június 18-i dátum is valószínűleg sokáig emlékezetes marad az esztergályhorváti sporttörténelemben, csak éppen ellenkező előjellel: a megszűnt zalai csapatokat felélesztő civil kezdeményezésnek köszönhetően ezen a napon támadt fel poraiból a község labdarúgása.

„Ha nem bírod már elviselni azt, amiben vagy, lépj ki, mint egy rossz cipőből, ringasd el magad” – zengett a hangszóróból az LGT-sláger, és mintha csak a szöveg ösztönözte volna, egy helybeli törzsszurkoló a szám közben így nyugtatta a játékvezető előtt heveskedő, háborgó játékost: „Hé, hagyjad már! Nem ér annyit! Ki kell kapcsolni a gondokat, játsszunk, ez a nap erről szól…”

És valóban erről szólt. Ám mielőtt elvesznénk a részletekben, érdemes néhány szót ejteni arról, hogy tulajdonképpen mi is volt ez a rendezvény. Egy mondatban összefoglalva: a megszűnt csapatokat és az alvó falusi futballközösségeket felélesztő Hátsó füves futballmentő túra zempléni kísérlete beindította egy lelkes zalavári pár fantáziáját, és a szervezők sokhetes fáradozással, áldozatos munkával előkészítették az Újra a pályán programsorozatot, amelyben a – Zempléni Főnix mintájára szervezett – Zalai Főnix visz életet a környék „futballárva” falvaiba. A zalai Bonnie és Clyde, Hegedüs Enikő és Szabó Zoltán a Kis-Balaton térségében portyázik maroknyi csapatával, nyomukban azonban az amerikai elődökkel ellentétben nem kirabolt bankok, kifosztott benzinkutak és tűzpárbajban lelőtt rendőrök maradnak, hanem minden remény szerint újraéledő futballközösségek.

„Zoli szereti a focit, én meg szeretem Zolit” – adta meg a sikeres működés receptjét Hegedüs Enikő, aki a díszvendégekre várva, egy sörpadnál ülve dióhéjban összefoglalta nekünk a romantikus vállalkozás hátterét: neki eredendően semmi köze a zalai vidékhez, a Fejér megyei Ercsiből származik, interneten ismerkedett meg leendő futballmozgalmár-társával, akivel a „sátoraljaújhelyi gondolaton” felbuzdulva lelkesen belevágott a zalai meccstúra szervezésébe. Ma már a zalavári önkormányzatnál dolgozik, segít az ételosztásban, megismerte, megszerette a helybelieket, és azt is látja, hogy a futball milyen erős összetartó kapocs az emberek között. Pedig még azt sem lehet állítani, hogy a labdarúgás világa különösebben közel állt volna hozzá.

„Tizenhárom évesen Luís Figóba és Illés Bélába voltam szerelmes, Illés Bélába a barátnőmmel közösen. Írtunk is neki egy levelet, kedves volt, küldött válaszul egy aláírt fényképet” – mesélt a sportággal történt ismerkedéséről. Ám hogy nem ragadt le a tinirajongás egydimenziós világában, gondolkodásának horizontja a latin kultúráról a falusi társadalmi aktivitásig széles teret felölel, mutatja a karjára tetovált két idézet. „Fides, spes, mondus novus” – mert hit és remény nélkül nem születik új világ, a megszűnt csapatok nyomában meg pláne nem. A másik pedig egy Martin Luther Kingtől vett klasszikus: „Somnium habeo”.

„Van egy álmom” – szól a magyar fordítás, és ennek kapcsán citálhatnánk mindenféle magasztos gondolatokat, felvázolhatnánk költői víziókat, a helyzet azonban az, hogy az Újra a pályán kezdeményezés szülőanyjának és szülőatyjának a programsorozat esztergályhorváti nyitóállomásán egyetlen álma volt: menjen minden rendben. És ha az ember jól választja meg az álmát, az könnyen be is teljesül: a szennyvíztisztító-üzem mellett, a sorakozó szalmabálák előtt elterülő pályán játszott egy jó hangulatú meccset Esztergályhorváti és a Zalai Főnix, az oldalvonal melletti korlátnál összegyűlt a falu apraja-nagyja, felmelegedtek a régi emlékek, elhangzott egy-két csípős megjegyzés, közben az öltözőépületnél főtt a pörkölt, a türelmetlenebbeknek házi pogácsa is jutott, kisgyerekek rugdosták lelkesen elrongyolódott labdájukat a kapu mögötti betonplaccon, a kislányok csináltathattak hennát maguknak, az árnyékban ücsörgő nyugdíjasokat pedig Aradszky László nyugtatta a hangszóróból: „Nem csak a húszéveseké a világ…”

De talán nem is nekünk kellene értékelni az eseményt, hanem Szabó Zoltán ötletgazdának, a Zalai Főnix játékosának, aki az Újra a pályán Facebook-oldalán a következőképpen foglalta össze gondolatait: „Amikor elhatároztuk, hogy belevágunk a falusi foci felélesztésébe, ha csak egy alkalomra is, nem tudtuk elképzelni, hogy milyen fogadtatásban lesz részünk. A hétvégén Esztergályhorvátiban végre választ kaptunk. A település csapata 1993-ban alakult meg, pont harminc évvel ezelőtt, sajnos 2011-ben kényszerűségből feloszlott. Hiába játszottak volna még néhányan, a kimaradó játékosokat nem tudták pótolni, így elcsendesedett a gyep. Tizenkét évvel később, egy maroknyi lelkes embernek köszönhetően újra volt a pályán élet. Az ellenfelek és a hazaiak is szép számban képviseltették magukat. Egy rövid megnyitó után el is kezdődött a mérkőzés, amely a hőség ellenére is lendületes volt. Végül a vándorcsapat nyerte meg az összecsapást 10–4-re. A meccs után nagyon finomakat ettünk, Brunner Tibor polgármester úr a régi idők emlékére hagymás zsíros kenyérrel kínálta a focistákat és a vendégeket, a helybeli játékosok pedig finom pincepörköltet főztek.”

A főszervező urat annyiban muszáj javítanunk, hogy amikor a lefújás után Öcsi bácsitól, a játékvezetőtől a hiteles krónika kedvéért pontos végeredményt kértünk, határozottan 10–5-öt jelentett. Ám a gólok számát övező bizonytalanság is jelzi, hogy itt nem ez a lényeg, hanem a közösségi élmény, a játék nemzedékről nemzedékre öröklődő hagyománya és a kiölhetetlen sportszenvedély.

Vagy hogy konkrétabb következményeket is említsünk: a szépen lekaszált pálya, az elvadult gaztenger helyén született, ismét virágzó sporttelep és a Brunner Tibor polgármester spontán idegenvezetése során büszkén bemutatott, már lebontásra ítélt, ám katasztrofális állapotában is megmentett és azóta teljesen felújított öltözőépület. És hogy van kiért fáradozni, jelzi a településvezető statisztikája, amely szerint a közelmúltban megváltozott a településen a demográfiai tendencia, a fiatalok számának csökkenése, a nem egészen félezres lélekszámú községen jelenleg hetven gyermek és ötven tizennyolc év alatti fiatal lakik. Hit, remény, új világ...?

Kilátogattak az eseményre a megye jeles sportújságírói is, a kezdeményezést kezdettől hatékonyan segítő Bóbics László, a dél-zalai zónában otthonos Polgár László, de ott volt például a szomszédos Zalaapáti polgármestere is. Vincze Tibor beszélt faluja intenzív futballéletéről (ott működik a felnőtt mellett ifjúsági korosztály is), és arról, hogy nemrég közösségi összefogásból kispályás tornát rendeztek a tíz éve, 25 évesen, súlyos betegségben elhunyt helyi futballista, a lelkesedésében a végsőkig kitartó, még kettős látással is pályára kéredzkedő Koller Zoltán emlékére. A labdarúgást a településvezető mint közös nyelvet értelmezte: „Örülök, hogy eljöttek a zalavári öregfiúk játékosok is, hiszen a futballban együvé tartozunk. Csak éppen az egyik falu táblájára Esztergályhorváti van kiírva, a másikra Zalavár, a harmadikra Zalaapáti.”

A negyedikre pedig Zalaistvánd – tehetjük hozzá, hiszen a Principális-völgy és a Zala folyó völgyének találkozásánál fekvő falu is képviseltette magát, a sportágban a legmagasabb szinten, a 28-szoros válogatott, világbajnoki résztvevő Péter Zoltán személyében. A 65 éves sportember szívesen tett eleget a szervezők meghívásának, és a telefonján megmutatott fotóritkaságokkal az esztergályhorváti fák alá varázsolt nekünk egy kis Pókaszepetket meg egy kis Argentínát is. A pókaszepetki emlék sem semmi, a későbbi ZTE-hátvédről készült első játékosfotóról van szó, az 1969-es országos úttörőolimpián ezüstérmes általános iskolai csapat képéről, a dél-amerikai kocka azonban egyenesen futballtörténeti szenzáció. Csapatkép ez is, a magyar válogatotté, 1981. február 15-én készült, Mar del Platában, az Argentinos Juniors elleni, 1–1-es döntetlennel zárult mérkőzés előtt, rajta az ellenfél aznap búcsúzó csillagával. Íme, a Képes Sportban megjelent, tizenkét fős csoportképen szereplők névsora: Mészáros, Szántó, Garaba, Kerekes, Kardos, Tóth, Esterházy, Kiss, Nyilasi, Maradona (labdával), Zombori, Péter.

„Odaengedtük magunk közé, mégiscsak neki volt labdája… Annak idején Zalaistvándon is ez volt a rend, így állhattak be a legügyetlenebbek is” – mosolygott Péter Zoltán, majd felidézte gyermek- és ifjúkora zalai futballvilágát, a nősök–nőtlenek, öregek–fiatalok mérkőzéseket és a „pókaszepetki Copacabanát”. Így nevezte a rendhagyó grundfocit, amelyet két fiúosztálytársával űzött testnevelés órán, amíg a tanárnő elvitte a lányokat körjátékra. Előkerültek más legendás történetek is, például a rendszerváltás kavargó időszakának hihetetlen mozzanata: „Két évet játszottam Bécsben, a First Viennánál, és összegyűjtöttem annyi schillinget, hogy tudtam venni belőle egy autót és egy videokamerát. A videokamerának örültem jobban, így amikor 1989-ben hazatértem sérülésem miatt, és a nagylengyeli pálinkafőzdében dolgoztam, kiegészítésként gyakran vállaltam esküvők rögzítését. Folytattam akkor is, amikor már újra elkezdtem a ZTE-ben játszani. Ezen a környéken divatban voltak a kétnapos lakodalmak, és 1990 májusában megtörtént, hogy egy ilyen mulatságon forgattam reggelig, úgy érkeztem meg a csapat Dunaújváros elleni NB II-es mérkőzésére. Megkértem Kereki Zolit, az akkori edzőt, régi csapattársamat, hogy inkább csatárként tegyen be a kezdőbe, úgy talán jobban bírom majd. Aztán rúgtam két gólt, nyertünk 3–2-re, de én már nem vártam meg a játék végét, a második félidő elején cserét kértem, mert siettem vissza a lagziba kamerázni.”

És hogy miért tartotta fontosnak Péter Zoltán az Újra a pályán program segítését? „Falusi gyerek vagyok, büszkén vállalom, és ezért is fájlalom, hogy miközben a gyerekek városokba és az akadémiákba mennek futballozni, a falusi labdarúgás háttérbe szorul” – hangzott a válasz, amely félig-meddig egybecsengett Kocsárdi Gergely szavaival.

A Zalaegerszeg 2002-es, Manchester United-verő bajnokcsapatának kapitánya szintén elengedhetetlennek tartja, hogy legyen élő kapcsolat az elitfutball és a hátország között. „Gellei Imre edzői időszakában olyan is előfordult, hogy az NB I-es ZTE közvetlenül a Zalalövő csapatából igazolt kapust, Szabó Györgyöt – hozott fel egy érzékletes példát az átjárhatóságra a 47 éves sportember, a ZTE öregfiúk-csapatának szervezője. – A falusi labdarúgás válságának hátterében demográfiai okok húzódnak meg, a falvak lakossága sok esetben elöregedik, az urbanizáció nem segíti a kistelepülések futballjának továbbélését."

"Megszűnt Kávás csapata is, ahol profi pályafutásom befejezése után, 2013 és 2021 között magam is játszottam a Zala megyei III. osztályban. Tudom, hogy a megyei szövetség is évről évre küzd azzal, hogy miként töltse fel a bajnokságok mezőnyét. Pedig a kis községek futballjára azért is érdemes figyelni, mert a sport társadalmi szerepe ilyen közegben fokozottan érvényesül, sohasem felejtem például, amikor Baktüttösön négy-ötszáz ember előtt játszottunk a falunapon. Azt is tartsuk szem előtt, hogy a profi labdarúgás annál erősebb, minél szélesebb az amatőr bázisa.”

A zalavári pár már sejti a megoldást, ott van Hegedüs Enikő karján, latin szavakba rejtve: „Fides, spes, mundus novus...”

Kitűnő forrás a helyi labdarúgás történetének megismeréséhez Horváth András Esztergályhorváti krónikája című monográfiája, amelynek sportról szóló fejezetében szó esik a két világháború közti leventemozgalomból kinőtt csapat gyökereiről is. Az 1940-es évek időszakához kapcsolódik a történet, amely szerint a „fodbalisták” erdőirtást vállaltak, hogy a munkáért kapott plusz pénzből megvegyék a mezeket, stoplis cipőket. Volt az ősjátékosok között valaki, akinek egész életében megmaradt a pályán kapott neve, Szalai Gézát nyugdíjasként is így becézték: a Csatár. Az öltöző építéséhez 1965-ben fogtak neki, a pacsai téglagyárból hordták a kis méretű téglát Zetor traktorral. A csapat újkori története 1993-ban kezdődött és az említett dicstelen végjátékkal csengett le.

Érdemes szót ejteni a Zalai Főnix keretének nagyját adó zalaváriakról is, ott jobbára az öregfiúk korosztály tagjai csatlakoztak az utazó együtteshez, a fiatalok a bajnoki szezon idején aktívan szerepelnek a megyei harmadosztályban. A helyi futballélet mindenese az 1963-ban született Vass Viktor, aki 1979-ben mutatkozott be a Zalavári TSZ által futtatott együttesben, játszott nem egyszer-nem kétszer a sármelléki laktanya csapata, így az ott szereplő szovjet katonák ellen is. Örömmel kísérte el ezen a hétvégén Esztergályhorvátiba a zalavári csapatot, amelynek edzője Babati József volt.

Tanulságos meghallgatni a trénert, akinek fia, a Hévíz tehetségeként indult Babati Tamás 32 évesen Ausztriában játszik, a kinti félamatőr viszonyok között – előző csapatánál, egy hetedosztályú osztrák együttesnél például havi ötszáz eurót kapott fixen, plusz a benzinpénzt. Azesztergályhorváti pálya mellett utasításokat osztogató édesapát, a valamikori kapust a nagyradai futball újjászervezőjeként emlegetik, de tevékenysége ma is szerteágazó: a Magyar Máltai Szeretetszolgálat kötelékében segíti a zalakomári futballozó gyerekeket, a nagykanizsai 1. számú postán dolgozik sofőrként, és nem mellesleg igazgatja a Zalavár csapatát. Sőt, ha kell, be is áll játszani, mint legutóbb a tavasszal Tótszerdahely ellen: „Ötvennyolc éves vagyok, de azért még megtalálom a helyemet a kapuban. Vastaps közepette mentem fel a pályára, és nem azért mondom, de Matyók Martin, a tótszerdahelyi csatár, a bajnokság gólkirálya csak a negyedik zicceréből tudott gólt rúgni nekem.”

A Zalai Főnix további mérkőzései

Június 24. – Zalaszabar
Július 15. – Egeraracsa
Augusztus 12. – Zalavár (II. Kis-Balaton Kupa)
Augusztus 26. – Felsőpáhok
Részletek az Újra a pályán Facebook-oldalán.