Hegyi meccsnézés Erdélyben – történelmi fotók a Ceausescu-időszakból

Székelyföldi riportsorozatunk rendhagyó lezárásaként interjút közlünk Kémenes Árpád gyergyószentmiklósi televíziószerelővel, aki szenvedélyes hobbifotósként felbecsülhetetlen fotókincset őriz az 1970-es, 1980-as évek erdélyi hegyi meccsnézéseiről. A fényképek egy részét most ismerheti meg először a nyilvánosság.

Kelet-Európa futballszociológiájának egyik legizgalmasabb témáját az 1970-es, 1980-as évek erdélyi hegyi meccsnézései és a köréjük szerveződő közösségi rítusok adják. Mivel a román állami televíziócsatorna, az RTV a Ceausescu-rendszer idején – az 1984-es Európa-bajnokság kivételével – nem közvetítette a nemzetközi futballtornákat, a nép kénytelen volt barkácsantennákkal, hevenyészett drótokkal befogni a magaslati pontokon halványan észlelhető kijevi, kisinyovi vagy budapesti jelet.

Az erdélyi magyarság generációs közösségi élménye maradt a gumicsizmás, sátrazós kirándulás a hegyekbe, a sáros utakon szenvedő Daciákkal, a reménytelen tévéjelkereséssel. Baktatás a tisztás felé, egyik kézben böhöm akkumulátor, a másikban demizson pálinka, aztán ha nagy nehezen bejött a hangyás vétel, a társaság tekintete odatapadt a képernyőre. Ami történt, több volt egyszerű népi szórakozásnál, az erdőbe csempészett magyar válogatott meccsek csendes – vagy néha nem is annyira csendes – etnikai protestélménnyel értek fel az elnyomó diktatúrában.

Ahogyan Péter László kolozsvári szociológus, a témának Szabadság a hegyen címmel tudományos könyvet szentelő kutató fogalmazott a jelenségről szólva: „Átütő erejű és ciklikusan ismétlődő társadalmi intézménnyé vált, mely a nagy nemzetközi futballesemények idején a hatóság felügyelete alól kicsúszott, alternatív társadalmi teret hozott létre. Olyan valóságot teremtett, amelyet a résztvevők alakítottak és szabályoztak. Az összesereglő közönség fokozatosan egy disszidens közösségé alakult. A spontán éneklések, az élcelődések, az országban uralkodó állapotok megvitatása a csendes ellenállás kollektív manifesztumává vált. Megszilárdította a közösségi kötéseket, növelte szolidaritást, a magyarok számára etnikai kötő ereje volt. Mindezek rámutatnak a totalitárius rendszer sérülékenységére.”

A gyakorlatról 2015-ben magunk is készítettünk összeállítást a Nemzeti Sportban, a cikket Kémenes Árpád néhány korabeli fényképével illusztrálva. Akkor még nem ismertük a gyergyószentmiklósi hobbifotóst, tévészerelőt, képeit közvetítő útján kaptuk meg. Az idén tavasszal azonban, egy március végi, havas délutánon a Hátsó füves székelyföldi barangolása során alkalmunk nyílt felkeresni otthonában a nyugdíjas természetjárót, aki felvitt minket a régi közös meccstúrák egyik kedvelt helyszínéhez, a Pongrác-tetőhöz is.

A kulcstanú rendelkezésünkre bocsátotta a teljes tematikus fotóanyagot (az itt látható képek jelentős része még sohasem jelent meg a médiában), és az együtt töltött órák során videointerjúban idézte fel a hegyi meccsnézések tapasztalatát – a beszélgetés részleteiből rövidített, szerkesztett kivonatot közlünk írásban is.

„Én nem is igen a futballért voltam keményen oda – vallotta Kémenes Árpád személyes ösztönzéséről, a fényképek keletkezési körülményeiről. – Én is megnéztem, követtem a világbajnokságot. De tulajdonképpen inkább a hecc érdekelt. Az emberek beszélgettek, dumáltak, illogáltak odafent. Kaland volt kimenni a hegyre, a tömeggel, és nem tudni, mikor, hogyan jövünk haza. Késő este olyan szép volt, ahogy az úton a Pongrác-tetőtől majdnem a kilences kilométerig végig látszottak a kocsik, égtek az autólámpák a hosszú szerpentinen. Hogy milyen körből verbuválódott a társaság? Spontán terjedt a hír a városban. Akik értettek hozzá, előre kísérletezgettek, keresték az alkalmas helyet a vételre. Amikor aztán megtaláltuk, elmondtuk másoknak is, és ott gyűltek össze a városbeliek."

"Olyan is volt, hogy elmentünk autóval Kolozsvár közelébe meccset nézni. Akkor készült az a kép, amelyen meg vagyunk állva az út mellett, defektje volt az egyik autónak a sok közül, meg kellett várnunk, amíg megjavítják. Olyan is előfordult, hogy nem jöttünk haza éjszakára, ott aludtunk sátorban. Aztán leereszkedtünk a Gyilkos-tóhoz a turistaösvényeken, és onnan tértünk vissza. Jártunk a Kovácspéter-havasra és a Likas-havasra is, az alatt volt egy medveles, abban is aludtunk néha.”

Adódik a kérdés: vajon a korszak mely mérkőzéseit nézték a hegyekben?

„Az 1978-as világbajnokságot bizonyosan – válaszolta a fényképek készítője. – A román tévé nem adta a tornát, az érdekesebb meccseket a hegyen néztük. Ha a magyar válogatott játszott, ott voltunk. A részleteket ne kérdezze, őszintén szólva nem emlékszem rájuk. Szerettem a meccseket figyelni, de nem vagyok az a vérbeli szurkoló. Engem inkább a műszaki része érdekelt és a fényképezés. Ezért van annyi képem. A meccs is érdekes, de engem a fotózás vonzott, a táborozás, a tömeg látványa.”

Tanúk szerint Gyergyószentmiklós közelében, az egyik hegytetőn 1988-ban tartottak egy spontán, titokban bemutatott István, a király előadást is. Kémenes Árpád állítása szerint nem volt jelen, bár halványan dereng neki a történet. Az efféle félig-meddig vagy teljesen illegális mozzanatoknak a dokumentált vagy később kitudódott retorziók külön jelentőséget, tétet adtak.

Nem volt mindegy, ki vett részt az eseményeken, kiről lehetett esetleg bizonyítani, hogy az erdei tisztás csalóka biztonságában, néhány kupica pálinka után magáról megfeledkezve olyat csinált, amiért a hétköznapok során szigorú büntetés járt. Utólag sokszor világossá vált, a román titkosszolgálat, a Securitate emberei, az úgynevezett „kékszeműek” résen voltak, a tömegben elvegyülve figyeltek.

Visszaemlékezések szerint a meccsnézéseknek volt egyfajta rendszerellenes hangulata, alternatív nyilvánosság szerepe és az efféle összejövetelekhez a rendőrség bizalmatlanul, esetleg kifejezetten ellenségesen viszonyult, a hegy alján nem ritkán következett a menetrendszerű igazoltatás (ha mással éppen nem, a sofőröket ittas vezetéssel általában meg is tudták fogni).

Amit lent, a városban nem lehetett megtenni, odafent előfordulhatott: ha bemelegedett a hangulat, olykor-olykor elénekelték a magyar himnuszt, a székely himnuszt. Kémenes Árpádot megkérdeztük, emlékszik-e ezekre a mozzanatokra, és bár elsőre nem ugrottak be neki ilyen jelenetek, utóbb igazította magát: „A gyergyói nép olyan, hogy ha kicsit iszik, akkor nem fogja vissza magát, főképp a magyar meccsen drukkol. Persze a székely himnuszt, a magyar himnuszt, a hazafias énekeket is elénekelték, vagy elénekeltük, mondhatom így is. De én úgy emlékszem, nem volt semmi rendszerellenes megmozdulás. Hallottam utólag, hogy Gyergyócsomafalván is járogattak ki az emberek a hegyekbe, és őket figyelték a kékszeműek. Minket nem, legalábbis ezt gondolom. Vagy lehet, hogy csak én nem tudtam róla. Engem ilyen szinten nem érdekelt a kérdés, semleges pályán voltam. A meccsért mentem, jó hangulat volt, illogattunk, beszélgettünk, énekeltünk. Én is szeretem a népemet, hazámat, de nem vagyok az a túlbuzgó magyar. Fotóztunk, mászkáltunk, jól éreztük magunkat.”

A hegyi meccsnézések mellett akadnak más sport vonatkozású képek is Kémenes Árpád gyergyószentmiklósi gyűjteményében. Az akkor 31 éves fiatalember néhány székelyföldi barátjával ott volt a Népstadionban az 1972. április 29-i Magyarország–Románia (1–1) Európa-bajnoki selejtezőn, majd két héttel később a bukaresti, 2–2-es döntetlent hozó visszavágón is. A budapesti és a bukaresti utazásról egyaránt készített fényképeket, a magyar fővárosban tett látogatással kapcsolatban interjúalanyunkban elsősorban a hétköznapi emlékek maradtak meg, a városligeti séta, az állatkerti jelenetek és az éjszakába nyúló kocsmatúra. A társaság szeretett volna elutazni Belgrádba, a május 17-én rendezett, harmadik mérkőzésre is (ezt a magyar csapat nyerte meg 2–1-re), ám Kémenes Árpádék Jugoszláviába már nem kapták meg a román államtól a kiutazási engedélyt. Az alábbiakban a szerző engedélyével bemutatjuk a budapesti és a bukaresti utazás korábban sohasem közölt képeit.