Ismeretlen futballtörténelem: bundagyanú miatt fújta le a bíró a pécsi rangadót

A Hátsó füves most induló sorozatában a vidéki labdarúgás titokzatos, elfeledett mérkőzéseit „játsszuk újra”. Az Ismeretlen futballtörténelem rovat első részében az 1977-es Pécsi MSC–Vasas Izzó NB II-es bajnoki találkozót elevenítjük fel, amelyet a második félidő közepén mindenki megrökönyödésére, váratlanul lefújt a játékvezető.

Példátlan eset történt 1977. május 1-jén Pécsen, az Újmecsekaljai stadionban: a Pécsi MSC–Vasas Izzó mérkőzést Nagy Béla játékvezető a 69. percben, 0–0-ás állásnál bundagyanú miatt lefújta. A forduló előtt mindkét csapat feljutó helyen állt, a pécsiek 45 ponttal vezették a másodosztály táblázatát, az újpestiek 40 ponttal a második helyen szerepeltek. Különös megvilágításba helyezte a rangadót, hogy az aznapi vetélytársak edzői testvérek voltak: az 1921-ben született, nyolcszoros válogatott Kovács Imre a PMSC, két évvel fiatalabb, ötszörös válogatott öccse, Kovács József a Vasas Izzó kispadján ült.

„Presztízsmérkőzés lesz a mai PMSC–Izzó találkozó – idézte Lázár Lajos újságíró a Dunántúli Napló hasábjain közölt beharangozó cikkében Kovács Imrét. – Egyrészt azért, mert valójában rangadó, hisz az első és második helyezett csap össze. Másrészt némi túlzással azt is mondhatnám, hogy testvérháború. Ez a tény kiélesíti a rangadót, mert találgatásokra adhat okot az eredményt illetően. A találgatásoknak azonban semmi helye, mert az a csapot nyer ma délután, amelyik jobban játszik. Mi feltétlenül győzni szeretnénk és a soron következő hazai mérkőzéseken is győzelmet várok, mert így tehetjük reálissá az élcsoport küzdelmét.”

Aztán a délelőtti május elsejei városi felvonulás és a 14.30-ra kiírt Sportiskola–Kesztyűgyár előmérkőzés után, nyolcezer majálishangulatban stadionba hömpölygő néző előtt elkezdődött a furcsán felvezetett másodosztályú csúcsmérkőzés. Nagy Béla játékvezető már nem él, nincs módunk megkérdezni, véleményét csak a Foci című folyóiratnak adott 1988-as sajtónyilatkozata alapján idézhetjük.

„Arra számítottam, hogy a két csapat igazi presztízsmérkőzést vív egymással. Ezzel szemben azt tapasztaltam, hogy komolytalan játék folyik. A szünetben felszólítottam a két csapatkapitányt, hogy próbáljanak többet nyújtani, mert kénytelen leszek lefújni a meccset. Megígérték, hogy a második félidőben hajtani fognak. Ám a folytatás sem volt különb. Valóságos futballparódiát mutattak be. A 69. percben lefújtam a meccset. A játékosok és az edzők arról próbáltak meggyőzni, hogy szó sincs semmiféle bundáról. Próbáltak rábeszélni a folytatásra, de erre nem voltam hajlandó. A közönség részéről óriási tüntetés kezdődött. Bejött az öltözőbe az ügyeletes rendőrtiszt és azt mondta: »Bíró úr, nagy zűr van. Több ezer szurkoló várja magát odakint. Nem tudjuk garantálni a testi épségét.« Sosem voltam félős gyerek. Fogtam a sportszatyromat és elindultam a kocsi felé. Valóban sok szurkoló állt ott. Nem tagadom, arra számítottam, hogy kapok a tömegtől, de megtapsoltak. Az MLSZ vezetése akkor rosszallóan vette tudomásul a történteket. Keresték azt a pontot, amiben elmarasztalhattak volna. Ám a szabályok szerint jártam el, nem lehetett belekötni. A döntést viszont furcsálltam. Egyik csapat sem kapott pontot. Ha akkor szigorúbb ítéletet hoznak, talán elejét lehetett volna venni a későbbi bundázásoknak.”

A történtek résztvevőit és tanúit meglátogattuk Pécsen, illetve Budapesten, hogy segítsenek megismerni a futballtörténeti epizód hátterét. Először Katzirz Bélát, a 22-szeres magyar válogatott kapust, a pécsi labdarúgás megbecsült alakját, a hetvenedik életévét áprilisban betöltő sportembert kerestük fel ügyvédi irodájában. Nem kertelt, nem szépítette az eseményeket, tisztán és pontosan emlékezett minden részletre.

„Borzalmasan meleg volt és kegyetlenül szarul játszottunk. A két edző közötti testvérkapcsolat miatt némelyek már előre arra gyanakodtak, hogy előfordulhatnak furcsa dolgok. Tény, nagyon rossz meccs volt. Ha kívülről nézem, talán nekem is lettek volna mellékgondolataim. Pedig biztosan állíthatom, fel sem vetődött semmi ügyeskedés, ami történt, teljesen élesben ment. Nem mondom, hogy ismeretlennek számított az akkori magyar futballban a bundázás jelensége, de aznap szó sem volt ilyesmiről. Nekem azért is volt kellemetlen a meccs, mert miközben mentünk be az öltözőbe, a játékoskijárónál egy szurkoló leköpte Dárdai Palit, mire én azonnal levágtam egyet az illetőnek a kerítésen keresztül. Emiatt engem is, feleségemet is rendőrautóval vittek el. Nem vagyok büszke az esetre, de ha az ember tisztességesen melózik egész héten, nehezen viseli, ha a csapattársát egyszerűen leköpik.”

Hogy miként fogadta a pályán a kapus Nagy Béla játékvezető váratlan döntését?

„Sokkos, zavart állapotba kerültünk. Hirtelen nem is tudtunk mit kezdeni a helyzettel. Az volt az első félelmem, hogy nehogy pontokat vegyenek el tőlünk. A bírónak is azt mondtam, hogy végiggondolhatta volna, milyen következményei lehetnek az ítéletének. Kizárhatják a csapatot, az egész éves munkánkat tönkreteheti, rámehet a karrierünk. Ilyen szempontból óriási a média felelőssége is. Egy ideig zavart az eset, utólag is folyton magyarázkodni kellett, aztán szépen lassan elfelejtették. Jellemző emlékem ezzel kapcsolatban, hogy amikor másnap reggel Surányi Miklós úti otthonomból mentem le a Széchenyi térre, a Sarok nevű köpködő felé, néhány szurkoló messzebbről még hangoskodott, aztán ahogy odaértem, már a vállamat veregették, és mondogatták, hogy igen, igazad volt, jó, hogy tiltakoztál, hiba volt lefújni a meccset. Azért a drukkerek körében mindig megvolt a tiszteletem, és ha belegondolok, büszkeséggel tölt el, hogy én, aki néhány évvel korábban még ültem a reggeli buszon a bányászok között, 1983-ban a Wembleyben vezethettem pályára csapatkapitányként a válogatottat, Peter Shilton és az angol csapat ellenfeleként.”

A korabeli pécsi futballközeg közvetlen jellegéről sokat elmond a sarki kocsmával kapcsolatos idézett emlék, Katzirz Béla könnyen megtalálta a hangot a bányászokkal (a Pécsi Ércbányásznál töltött időszaka alatt papíron csillés és lakatossegéd volt), igaz, elmondása szerint életében nem járt a föld alatt: „Úgy mondtam, majd akkor megyek le, ha muskátli lesz a bányaablakban...” Akkori edzőjét, Kovács Imrét kifinomult úriemberként jellemezte. Elbeszélése szerint miközben a stadion népe tikettes sört ivott, a tréner Radeberger sört és whiskey-t fogyasztott.

A Kovács-szál meghatározza az 1977-es találkozó emlékeit. Amikor Toma Árpáddal, a PMSC 1958-as születésű, ötszörös válogatott hátvédjével kisétáltunk az eset színhelyére, az Újmecsekaljai Stadion gyepére, ismét előkerült az edzői testvérmotívum.

„A tényre alapozva Lázár Lajos, a Népsport és a Dunántúli Napló akkori tudósítója már előre célzásokat tett arra vonatkozólag, hogy barátságos jellegű mérkőzés lesz, és döntetlen születik. Ezt olvasták persze a szurkolók is, ott motoszkált a fejükben a gondolat, ahogyan Nagy Béla játékvezető is gyanakodhatott. Tagadhatatlan, hogy a meccs gyenge színvonalú volt, a harminc fokos melegben nem ment úgy a játék nekünk sem, ahogyan a korábbi hetekben. A közönség egy idő után elkezdte skandálni, hogy »Bunda, bunda!«, ami tovább fokozhatta a bíró gyanúját. Aztán teljes meglepetésünkre egyszer csak belefújt a sípjába, és a második félidő derekán véget vetett a mérkőzésnek. Lefelé menet kaptunk a szurkolóktól hideget-meleget, aztán jó ideig vártuk az öltözőben, mi lesz a folytatás. Nem tudom, akkoriban létezett-e olyan rendelkezés, amely alapján a játékvezető komolytalan játékra hivatkozva lefújhatta a találkozót, mindenesetre manapság – ezt szövetségi ellenőrként mondhatom – ilyen kategória nincsen. Vége lehet a meccsnek idő előtt például a bírót ért inzultus, szélsőséges időjárási körülmények vagy a közönség rasszista megnyilvánulásai miatt, de azért, mert a játékvezető nem ítéli kellőképp hatékonynak a csapatok erőfeszítéseit, biztosan nem. Kívánok jó egészséget Lázár Lajosnak, de ezúton is üzenem neki, hogy nem volt megbeszélt döntetlen. Ezt teljes meggyőződéssel állíthatom. Nem merném kijelenteni, hogy az akkori futballban mindig tiszta eredmények születtek, az 1977-es bajnoki esetében azonban alaptalan volt minden rosszindulatú feltételezés. Már csak Kovács Imre bácsi védelmében, az emléke miatt is muszáj ezt hangsúlyozni. Maximálisan tisztességes, talpig úriember volt, ha keresztre feszítik, akkor sem mondott volna ilyesmit.”

A Pécsi Sportiskolában nevelkedett, a PMSC-ben éppen az érintett szezonban bemutatkozó Toma Árpádnak nem csupán a stadionban történtek miatt maradt emlékezetes a nap.

„Különös helyzetbe kerültem a meccs után, ugyanis az ifjúsági válogatott tagjaként Budapestre kellett utaznom – Tunéziába készültünk egy korosztályos tornára –, és az előzetesen megbeszéltek szerint a Vasas Izzó vitt el a fővárosba a csapatbuszán. Tizenkilenc éves gyerek voltam, nem nagyon ismertem senkit, csendben ültem az utazás során. Az ellenfelek persze a lehetséges következményekről beszélgettek, tanakodtak, próbáltak okoskodni. A bajnokság végén mi feljutottunk az élvonalba, így idővel elcsendesedett az ügy, de ha emiatt bukjuk az NB II bajnoki címét, valószínűleg nem maradt volna meg az eset a későbbiekben anekdota szintjén.”

Izgalmas kérdés, hogy mit érzékelt a pályán zajló rendhagyó eseményekből a lelátó népe. Pécsi újságíró kollégánk, Pucz Péter hiteles tanúként kalauzolt minket a régi idők hangulatát ma is őrző tribünön.

„Tizenhárom éves kölyökként akkoriban minden bajnokin kint voltam, aznap is szokott helyemen, a kanyarban lévő domboldalról, a földhányás tetejéről néztem a meccset. Érdekes volt, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan okból a szünetben nem cserélt helyet a két partjelző. Emlékszem, hogy a második félidőben valaki elkezdett a szurkolók közül bundát kiabálni, és aztán mint a lavina, elindult és terjedt a rigmus a lelátón. Én gyerekként nem gondoltam, hogy csalástörtént, a furcsa végjáték azonban erősen megmaradt az emlékezetemben. Ment középen a tili-toli, aztán egyszer csak belefújt a sípjába Nagy Béla játékvezető, és elkérte a labdát. Senki sem tudta, hogy mi van, lestük, ahogy sétál be az öltöző felé, aztán a játékoskijárónál egyeztet a rendezőkkel. Később rendőri kísérettel vezették el a stadionból.”

A pécsi emlékek mellett igyekeztünk megismerni a Vasas Izzó-játékosok olvasatát is a történtekről, így találkozót kértünk Budapesten Antal Pétertől, a fővárosiak középpályásától. Az 1948-ban született sportember nyitottan és őszintén beszélt az 1977-es furcsa futballmajálisról, és megosztott velünk egy olyan körülményt, amelyet a korábbi visszaemlékezések sem említettek.

„Kevéssé ismert részlet, hogy Kovács Imre bácsi, a PMSC edzője is velünk tartott a meccs után. A csapatbuszon a buszvezető mögött ült, testvére, Kovács Józsi bácsi pedig a jobb első ülésben. Eleve elég letargikus hangulatban volt a csapat, de tisztán emlékszem, hogy Budapest határáig a két testvér egy árva szót sem szólt egymáshoz. Síri csendben utaztak végig, a történtek hatása alatt voltak. Kovács Józsi bácsi rendkívül fegyelmezett embernek számított, ha megjelent az öltözőben, kisugárzása volt. Nem lehetett elképzelni olyasmit, hogy a csapatot szándékosan visszafogja. Mi is nehezen tettük túl magunkat a példa nélküli játékvezetői döntésen. Amikor a második félidőben Nagy Béla egyszer csak belefújt a sípjába, csak néztünk, mint az ökrök, nem tudtuk, mi történt, ahogyan elsőre senki sem. Nyolcezer néző verődött össze a rangadóra, nem volt könnyű köztük rendet tartani. Mi másfél órán át ültünk az öltözőben, vártuk, hogy mondjanak valamit. A magam nevében kijelenthetem, hogy teljesen tiszta meccs volt, és csapattársaimról sem feltételezek semmi rosszat. Hatalmas hőség volt, erős Pécs ellen játszottunk, kapusunk, Horváth László több bravúrt is bemutatott. Nem csináltunk semmi olyat, ami miatt Nagy Bélának le kellett fújnia a mérkőzést.”

Telefonon értük el Lázár Lajost, a mérkőzésről tudósító sportújságírót a Népsport korábbi főmunkatársát. A 77 éves kolléga így emlékezett a történtekre: „Duruzsoltak a meccs előtt a Kovács edzőtestvérek miatt arról, hogy békés döntetlen készül. Kovács Imre tartott is attól, hogy ha ennek megfelelően alakul a mérkőzés, a közönség gyanúba keverheti, ezért nyomatékosan kérte a játékosaitól, tegyenek meg mindent a győzelemért. Jól is kezdett a Pécs, a Vasas Izzó kapusa nagyokat védett, aztán a szünet után ellaposodott a játék, ahogy mondani szokták, inkább keresztbe folyt, mint hosszában. Miután Nagy Béla váratlanul lefújta a mérkőzést a 69. percben és bement az öltözőbe, bekopogtam hozzá, hogy megkérdezzem, miként foglaljak állást a cikkben. »Ne haragudj, nem nyilatkozhatok. Lefújtam, rád bízom, hogy fogalmazol.« Nem írhattam le ennek alapján, hogy mi volt a pontos ok, de a tudósításomból azért érződött, hogy egyik fél sem bánta a döntetlent. Az egy pont akkor mindkét csapatnak megfelelt, a Pécs egy lépéssel közelebb került a feljutáshoz, a Vasas Izzónak pedig idegenben kifejezetten jó eredménynek számított. Nem mertem egyértelműen állást foglalni. Utólag úgy gondolom, nem klasszikus bunda történt, egyszerűen menet közben beletörődtek a csapatok a döntetlenbe. Ha tényleg megbeszélt eredmény lett volna, és vagányul csinálják, akkor összehoznak egy gólt itt, egy gólt ott, és senki sem szól semmit. Sőt létezett úgynevezett szuperbunda is, amely során látványos gólok esnek mindkét oldalon, és lesz mondjuk a vége egy 4–4-es döntetlen. Lehet, hogy meglepő, amit mondok, de 1971 óta tartó újságírói pályafutásom során több száz olyan mérkőzésről tudósítottam, amelyen egyértelmű volt a bundázás, úgyhogy elég jól meg tudom ítélni az efféle helyzeteket. Ha a Népsportban egy élvonalbeli mérkőzés egy csillagot kapott, akkor az olvasó is tudhatta, mi történt. Olyan is előfordult, hogy csak utólag állt össze nekem a kép, mint például az 1986–1987-es idény hajrájában rendezett Dunaújvárosi Kohász–MTK mérkőzés esetében. Az MTK a bajnoki címre tört, és játékosai annyira magabiztosak voltak a sikerükben, hogy hiába kínálták fel előzetesen a meccset a dunaújvárosiak, visszautasították az ajánlatot. Aztán amikor már 2–0-ra vezetett a kiesőjelölt ellenfél, észbe kaptak, és menet közben felajánlották a vetélytársnak a győzelemért központilag járó négyszázezer forint prémiumot, ha engedik a fordítást. Ment a telefon Budapestre Fekete János klubelnöknek, a Magyar Nemzeti Bank akkori alelnökének, aki azon nyomban meghitelezte az összeget, és elindította emberét a kölcsönpénzzel. A mercedeses küldönc viszont csak a lefújás után tizenöt-húsz perccel ért a helyszínre, a dunaújvárosiaknak addig is biztosíték kellett, ezért a meccs alatt néhány MTK-s háttérember aranygyűrűt, aranyórát helyezett náluk letétbe. A pályán közben az MTK nagy hajrával fordított 3–2-re. Amikor a történtekről értesülve kérdeztem a stadionban Lantos Mihálytól, hogy »Misi bácsi, hol a szép aranygyűrűje?«, talányosan csak ennyit mondott: »Lajoskám, kérlek, ne szemtelenkedj!«”

Az alábbiakban részleteket közlünk Vincze Jenő Dunántúli Naplóban megjelent, 1977. május 4-i cikkéből, amely a mérkőzés utózöngéit gyűjtötte egybe.

„– Miért fújta le a mérkőzést? – kérdeztem a játékvezetőtől. Ám csakúgy, mint vasárnap a PMSC és a Vasas Izzó csapatkapitányát és a klubok vezetőit, elutasított engem is.
– A jegyzőkönyvből majd megtudja – hangzott a válasza.
– Miért nem cseréltek helyet félidőben a partjelzői? Hogyan lehet, hogy az első és a második félidőben is ugyanannak a csapatnak a támadásait követték? Úgy tudom, az ilyen eset példátlan a magyar labdarúgás történetében, mint ahogy az is, hogy előzetes figyelmeztetés nélkül lefújjon egy mérkőzést. Most, két nappal a mérkőzés után hogyan ítéli meg ténykedését?
Nagy Béla összeszorított szájjal hallgat. <…>
Kovács Imre és Kovács József, az MTK aranycsapatának egykori játékosai, testvérek. A kispadon viszont sportszerű és nemes ellenfelek, ellentétben a rosszul következtető véleményekkel. A megalapozatlan találgatások abból indulhattak, hogy a »két testvér majd nem bántja egymást...« Nos, erről szó sincs. <…>
– Felháborító, hogy rólam, a csapatról, a PMSC egész kollektívájáról olyat tételeznek fel, hogy nem akartunk volna nyerni – mondja Kovács Imre. – Ha Horváth kapus nem véd kitűnően, az első félórában két-három góllal vezethettünk volna. Két jogos tizenegyestől megfosztott bennünket a játékvezető, például az 54. percben, amikor Kardost a 16-oson belül buktatták, kihozatta a labdát. <…>
– Rágalom azt állítani, hogy mi nem akartunk becsülettel, teljes erőbedobással küzdeni – mondta Pohánka László, a Vasas Izzó szakosztályvezetője, a 30 ezer embert foglalkoztató gyáróriás szakbizottságának titkára. – Sportolóink tisztelt, megbecsült emberek a gyárban. Támogatjuk a labdarúgó szakosztályt, szeretnénk, ha NB I-be jutnánk, de nem minden áron.
– Milyen visszhangja volt az esetnek a gyárban?
– Nagy Béla döntése sérti a gyár kollektíváját, elégtételt várunk, azt, hogy a gyanú árnyéka is elterelődjön rólunk.”

A Magyar Labdarúgó Szövetség fegyelmi vizsgálata arra jutott, hogy hiába állította utóbb az ellenkezőjét, a bíró elmulasztotta figyelmeztetni a pályán a játékosokat, így előzmény nélküli döntése nem volt megalapozott. A mérkőzésért egyik csapat sem kapott pontot, 0:0-s végeredménnyel igazolta a szövetség. A Pécsi MSC a bajnokság végén 58 ponttal aranyérmes lett, és feljutott az NB I-be, a Vasas Izzó a hátralévő fordulókban egy győzelem mellett hat vereséget szenvedett, és visszacsúszott a tabella hetedik helyére. Nagy Béla játékvezetőt a helyzet hibás kezelése miatt parkolópályára állították, két hónapig nem küldték mérkőzésre.

Pécsi MSC–Vasas Izzó 0–0 (félbeszakadt)
1977. május 1., NB II-es bajnoki mérkőzés
Újmecsekalja, 8000 néző.
Vezette: Nagy Béla
Pécsi MSC: Katzirz – Iványi, Toma, Schulteisz, Kincses – Kiss, Dárdai P., Lőrincz – Kardos, Nagy, Dobány (Dárdai L., az 58. percben). Edző: Kovács Imre.
Vasas Izzó: Horváth – Révész, Szántó, Kovács B., Schuszter – Antal, Valuch, Bódis – Hanzel, Varga, Szekeres. Edző: Kovács József.
A mérkőzést a 69. percben Nagy Béla játékvezető lefújta.