Kilenc év után támadt fel a csapat az alsóberecki Tichy Lajos sporttelepen

A Bodrogköz kapujában, a Tichy Lajos sporttelepen Egervári Sándor jelenlétében éledt fel a falu csapata, Pisont István az ellenfél Zempléni Főnix vezéralakjaként segítette az ügyet a Hátsó füves futballmentő túra újabb állomásán.

„Addig megyek, amíg bírom a lábom, / Míg egy sűrű erdőre nem találok / Sűrű erdő közepében kaszárnya / Oda vagyok kilenc évre bezárva” – szól az alsóberecki népdal, amelyet mintha csak a Hátsó füves futballmentő túra itteni állomására komponáltak volna. A helyi csapat lábát ugyanis éppen kilenc éve béklyózta meg a falusi labdarúgás súlyos problémalánca, a 2014-es megszűnéshez vezető krízishelyzet nem is lehetett volna tipikusabb: elfogytak a helyi fiatalok, a fizetett vendégjátékosok a szűkebb időben elszivárogtak, és a támogatási pénzek sem tudtak életben tartani a csapatot. Utóbbi kérdés máig tisztázatlan, az egyik oldal elszivárgott tao-pénzről, a másik az eredeti tervek szerves részét képező, de bizonyos okokból még nem valósuló vállalkozásról beszél.
(*Utóbbi bekezdést frissítettük az eredeti cikkszöveghez képest, miután helyzete tisztázására hosszú levélben jelentkezett az abban név szerint meg nem nevezett, külföldre távozott korábbi alsóberecki sportvezető. Nincs sem szándékunk, sem kellő ismeretünk ahhoz, hogy helyi sérelmeket boncolgassunk, ezért döntöttünk a szűkszavú, tárgyilagos korrekció mellett.)

Amit a nyilvános dokumentum alapján tényszerűen tudhatunk: a Magyar Labdarúgó Szövetség az utólagos ellenőrzés nyomán 2017-től 2020-ig kizárta a tao-támogatásból az Alsóberecki Sport Egyesületet. Természetesen akkor már csak elméleti lehetőségről volt szó, a Bodrogköz legjobb talajú és legmodernebb sporttelepeként számon tartott falusi pálya az ítélet idejére régen parlagon hevert, az emeletes öltözőépület kihasználatlanul maradt, a bejárata fölött díszelgő felirat betűi is csak a letűnt dicsőségre emlékeztettek: „Tichy Lajos Sporttelep.”

A félreértések elkerülése végett nem árt tisztázni, hogy Tichy Lajos valószínűleg sohasem járt Alsóbereckiben, talán nem is hallott a településről, a 2008-as névadó ünnepségen az 1999-ben elhunyt labdarúgó harmadik felesége, Fischer Mária képviselte – könnyekig meghatva – a családi vonalat. Hogy akkor mégis mit keres a Bodrogköz csücskében egy Honvéd-legenda tiszteletére felszentelt pálya, hamarosan kitérünk rá.

Mondjuk Tichy Lajos alsóberecki felbukkanása még mindig kevésbé meglepő, mint Beckhamé, Bobby Moore-é vagy a Beatles-é, pedig egyikük sem a délibábos képzelet szüleménye volt. Járdai Csaba, az alkalomra újjászervezett alsóberecki csapat betonkemény hátvédje be is mutatja valamennyit: a Beatles becenév Kovács Istvánon, a hóbortos edzőn ragadt rajta, Bobby Moore-nak elegáns szerelései folytán Deák Norbert védőjátékost nevezték el, ami pedig a „fekete Beckhamet”, azaz Botos Sándort illeti, „ő nem volt a legnagyobb tehetség, inkább művésztípus, fetrengett folyton”.

De a nagy öregek meséit is érdemes meghallgatni az alsóberecki futball régi szép napjairól. Kecskés László, az 1946-os születésű korelnök emlékezetében elevenen él az 1953. november 25-éről őrzött gyermekkori emlék: Alsóbereckiben a település két rádiókészüléke körül, a postánál és Kovács Feri bácsinál sereglett össze a falu népe, hogy hallgassa Szepesi György riportert és a londoni angol–magyar mérkőzés eseményeit.

Az 1960-as években megjelent az első televízió is, a pártházban verődött össze meccset nézni öreg és fiatal, és az akkor tizenéves Szabadka Sándor visszaemlékezése szerint a fiatalok néha nem is tudták kivárni a közvetítés végét, labdával hónuk alatt izgatottan loholtak le a kocsordi legelőpályához, hogy a Honvéd, az Újpesti Dózsa vagy a Fradi játékosainak képzelve magukat folytassák a valóságban a félbehagyott rangadót. Orosz Tibor pályagondnok szóba hozta édesapját, Orosz Jánost, aki az 1970-es évek alsóberecki futballcsapatát szervezte, és intézte a teherautót is az idegenbeli túrákhoz.

Persze semmi sem volt ingyen: rendszerint a Szieszta kocsma elé begördült reggel a tsz teherautója, és ha a futballisták megpakolták kukoricával, a második körben jutalomképpen már felkapaszkodhattak maguk is a platóra, hogy elinduljanak Kenézlőre, Tiszacsermelyre vagy Makkoshotykára. Mindeközben az ország másik részében, a Dunakanyarban sem állt meg az élet…

„Gurul a meggypiros Volkswagen az országúton. Leányfalura, Tichy Lajosék nyári rezidenciájára megyünk. A volánnál Lajos. Szemben jön egy hatalmas kamion. Vezetője barátságosan integet... Útközben megállunk a benzinkútnál. Az eladó jó ismerősként üdvözli őt... Jóllehet személyesen tán sosem találkoztak... Az egyik kanyarban fékezünk... Nagyhajú teenagerek állnak a sarkon. Illemtudóan kérdezik a lehúzott ablakon keresztül, hogy mikor láthatják Tichyt újra a zöld gyepen... Megérkezünk a nyaralóhoz. Míg a kocsiból kipakolunk, egy parasztszekér ér mellénk. Nagybajuszú bácsi fogja a gyeplőt. Barátságosan biccent Lali felé. „Hogy vagyunk, Lajos úr?” – s a választ örömmel nyugtázva hajt tovább... A kertben Zsuzsa asszony tesz-vesz. Szinte alig akad járókelő, aki a kerítésen kívülről ne köszönne, integetne be a közkedvelt operettprimadonnának... Hogy hány autogramot adtak életükben? Computerek kellenének összeszámolásához.”

A szemelvény a Ferde fák címmel 1971-ben megjelent Tichy Lajos-életregény Népszerűség című fejezetéből való, ebben a témakörben azonban a „nagyhajú teenagerek”, a parasztszekeres leányfalui bácsik vagy a „computerek” által számlálandó integetők mellett simán labdába rúgnának az alsóbereckiek is.

Pontosabban Zuti Lajos korábbi polgármester, akinél nagyobb tisztelője szerte a Bodrogközben nem akadt Tichy Lajosnak. Nem véletlenül nevezte el róla a kelet-magyarországi határszélen fekvő pályát, a Honvéd ötszörös gólkirálya, 72-szeres válogatott csatára meghatározta az életét. Olyannyira, hogy őt magát is Tichy-nek becézték csapattársai, merthogy akadt egy-két emlékezetes meccse neki is: az 1951-ben született sportember ipari tanulóként, a Vasipari KTSZ brigádcsapatában mutatta meg tehetségét, elvitte a sátoraljaújhelyi Spartacus, amellyel 1969-ben ezüstérmes lett a megyei ifjúsági bajnokságban. A következő évben az NB II-es felnőtt csapat küszöbéről „rántotta vissza” az atyai akarat, édesapja ugyanis fontosabbnak tartotta, hogy az első bajnoki napján jelenjen meg az induló MHSZ-sofőrképzésen. „Ez kettétörte a karrieremet, de amikor 1973-ban leszereltem, valóban hivatásos buszvezető lettem, teljesítve fater nagy álmát” – beszélte el nekünk Zuti Lajos, felidézve az alsóberecki labdarúgáshoz fűződő személyes emlékeit is, kezdve a hármas méretű fűzős labdájával, amelynek köszönhetően már kisiskolásként tekintélyt szerzett az udvaron.

A hiteles forrás szerint a kocsordi legelőn kialakított régi pályán a terepet egy titokban felkért vízügyi alkalmazott gyalulta le lánctalpas, tolólapos gréderével, hogy aztán legyen hol megrendezni a Nősök–Nőtlenek csatákat vagy a TSZ-kupa előtti edzőmeccseket. És ne felejtsük el megemlíteni: Alsóberecki csapata 1977-ben megnyerte az úgynevezett Falusi Kupát (az ódon trófea ma is megvan), miután a sátoraljaújhelyi dohánygyári pályán rendezett döntőben 2–0-ra legyőzte Nyíri csapatát.

A Falusi Kupa hagyományát a megszűnt kistelepülési csapatokat mozgató Hátsó füves futballmentő túra kapcsán is érdemes újragondolni, hiszen a hajdani elképzelés kezdeményezésünkéhez hasonló alapra épült: a versenysorozat a rendes bajnokságban valamilyen oknál fogva nem szereplő csapatoknak biztosított szervezett játéklehetőséget. Miután Magyarországon az ezredforduló óta tömegével szűntek meg a falusi csapatok, nagy kérdés, lehet-e életképes alternatívát mutatni a helyi futballközösségek életben tartására.

„Én második éve járom ezt a térséget, próbálom népszerűsíteni a Hátsó füves futballmentő túrát – köszöntötte Alsóbereckiben a jelenlévőket Egervári Sándor háromszoros mesteredző, korábbi szövetségi kapitány, U20-as vb-bronzérmes tréner, a programsorozat elkötelezett segítője. – Nagy öröm, hogy ide is eljöhettem, rengeteg szépet és jót hallottam a település futballmúltjáról. Én is egy faluból, Pomázról indultam el gyerekként. Igazi falusi libalegelőn tanultunk meg futballozni, a pályán néha a gúnárok kergettek minket, csipkedték a seggünket annak idején. De aztán eljutottam a Honvédig, az MTK-ig és edzőként is sikerült néhány bajnoki címet nyernem a játékosaimmal.”

A sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeum Hátsó füves-kiállításáról tavaly indult, és immár egy zalai mozgalomnak is ihletet adó kísérleti kulturális és meccssorozatot a Magyar Labdarúgó Szövetség is figyelemmel kíséri. A futballszövetség ajándék labdákkal, megkülönböztető trikókkal és válogatottas tombolanyereményekkel segíti az UEFA-elismeréssel értékelt kezdeményezést, üzenetértékű, hogy Sipos Jenő szóvivő és Gáncsos András grassroots-igazgató Alsóbereckiben a Zempléni Főnix színeiben pályára is lépett. Nem mellesleg Pisont István oldalán, a korábbi 31-szeres válogatott játékos, Magyar Kupa-győztes edző ugyanis kezdettől oszlopos tagja a missziós csapatnak, és szerepvállalásával személyes ösztönzéssel szolgál a környék cigányságának is.

„Nekünk ez nem csak egy sportesemény, hanem küldetés, sőt több annál – hangsúlyozta a Zempléni Főnix alapembere. – Érezhetitek itt, Alsóbereckiben is, hogy a szívünket tesszük bele, miként korábban a csapat más válogatott vendégjátékosai is Gera Zolitól Csábi Józsiig vagy Mracskó Misitől Mészöly Gézáig. Büszkék vagyunk arra, hogy talán adhatunk olyan ingert, impulzust, amely lökést ad a jövőhöz. Nagy összefogásra van szükség, hiszen éppen ez a kulcsa annak, hogy valami megmozduljon ebben a helyzetben.”

A kilenc évnyi futballcsönd után benépesült pályán az alkalomra újjászerveződő alsóberecki csapat 3–1-re legyőzte a Zempléni Főnix csapatát, és van rá remény, hogy nem ez lesz a helyi futballtörténet utolsó mozzanata. Álmodni nem áll semmiből, hiszen az idézett Tichy-portrékönyv is megírta: „Szóval a nyár, az nyár. A szabadság, s a szerelem, a foci olthatatlan szerelmének évszaka.”

Az alsóberecki labdarúgás történetét bemutató kamarakiállítást – így az 1977-es Falusi Kupa eredeti példányát – az öltözőépület előtt lehetett megtekinteni a Hátsó füves futballmentő túra alkalmából. A szöveget Orosz Zsolt, a Futballkutató blog szerkesztője, a Zempléni Főnix tagja készítette el, ebből itt rövid kivonatot közlünk.

Az alsóberecki futballcsapat 1960-as évekbeli kialakításában jelentős szerepet vállalt Nagy Mihály iskolaigazgató. Az első sportpályát a Kocsord elnevezésű ártéri területen jelölték ki, a Bodrog egyik holtágának közvetlen szomszédságában. Az együttes legnagyobb támogatója Orosz János, a Rózsa Ferenc Termelőszövetkezet dolgozója volt, akinek közbenjárásával kapták meg a játékosok a piros-fehér felszerelést és az idegenbeli meccsekre a traktort vagy később az IFA-t. A csapat tagjainak zöme a tsz-ben dolgozott, sok esetben a hajnali munkát követően mentek a mérkőzésekre és a győzelmek után egy kanna bor volt a jutalmuk. Ebben az időszakban mutatkozott be a felnőtteknél Szabadka Sándor, akit nyolcadik osztályosként azonnal a kezdőkapus posztján vettek számításba.

A falu sportkörének futballistái rendre egy bajnokságban szerepeltek a szomszédos Felsőberecki, Karos és Vajdácska csapataival, de a rivalizálás kialakulása helyett kölcsönös segítségnyújtás jellemezte viszonyukat. Szükség is volt egymás támogatására, ugyanis létszámgondokkal küzdöttek, ami oda vezetett, hogy 1971-ben feloszlott az alsóberecki együttes. A következő években ugyan elindult olykor a Falusi kupa küzdelmein, illetve a kistelepülések számára szervezett Tsz-kupákon (Rudabányácska, Károlyfalva és Széphalom ellenfeleként), de a hivatalos járási és körzeti bajnokságokban nem adta le nevezését.

Hosszú szünet után, a 2000-es évek második felében vetődött fel újra a futballcsapat újjáalakításának gondolata. A három kilométerre lévő, kisebb lakosságszámú Felsőbereckiben ekkoriban szűnt meg az egyesület, Karoson sem működött már sportélet, ezért Zuti Lajos, Alsóberecki polgármestere elkezdett dolgozni a környékbeli labdarúgás újjáélesztésén. Kecskés Sándor helyi vállalkozóval úgy tervezték, hogy K-A-F néven létrehoznak egy közös csapatot a környékbeli három településről (Karos, Alsóberecki, Felsőberecki), de végül Alsóberecki önállóan nevezett a 2007–2008-as szezonra. Az első generációtól eltérően ekkor már kevés helyi illetőségű játékos szerepelt a keretben, annak nagyobb része Vajdácskáról és Bodroghalomról járt át focizni. Elsősorban a sportpálya vonzotta a más településről érkező labdarúgókat, ugyanis 2008-ban egy kiváló minőségű, szabványos méretű, automatikus locsolórendszerrel felszerelt sporttelepet alakítottak ki a falu déli pontján, a régi kocsordi pályát pedig teljesen megszüntették és kaszálóvá nyilvánították. A futópályával körbevett és kerítéssel elválasztott új játéktér avatását a megyei I. osztályú Múcsony ellen tartották. Egy öregfiúk barátságos meccset is rendeztek a frissen megépített, kézilabda méretű, műfüves pályán, ahol részt vettek volt válogatott labdarúgók is, mint Kovács Kálmán és Kardos József.

A 2009–2010-es idényben a megyei harmadosztály ezüstérmét szerezte meg Alsóberecki, a bajnok Kenézlő azonban visszalépett, így a következő szezonban történetében először a megyei II. osztályú bajnokságban versenyezhetett a falu csapata. A feljutást rögtön kiesés követte, élményekből azonban nem volt hiány: 2011 szeptemberében hírverő meccset rendeztek az NB I-es Diósgyőri VTK ellen, melynek során névadó ünnepség keretében Tichy Lajosról, a Budapest Honvéd 72-szeres magyar válogatott játékosáról nevezték el a sporttelepet. Kilenc éve végleg elhalkult a Tichy Lajos sporttelep környéke, feloszlott a csapat, véget ért az alsóberecki futball második és egyben eddigi utolsó időszaka.

Az alsóberecki futballünnep alkalmából Emriné Bajnok Zitával, a település polgármesterével beszélgettünk a faluról, a fiatalok és a futball helyzetéről, valamint különleges képességéről, a tizenévesen elsajátított gyorsírásról.

A faluról:

"Úgy szoktuk mondani, Alsóberecki a Bodrogköz kapuja. A sajátos szerepnek jó jelképe a falu határában átívelő Bodrog-híd, amely egyébként közigazgatásilag Sátoraljaújhelyhez tartozik. Kvázi alvó települése vagyunk Újhelynek, 747 lakost számlál a falu, sokan járnak dolgozni, vásárolni, ügyeket intézni a városba. Én sárospataki vagyok, Alsóbereckibe házasodtam, de előzőleg sokáig dolgoztam Budapesten, miközben Érden laktunk. Meggyőződésem, hogy aki elmegy és visszatér, az tudja igazán értékelni a vidéki életet. A csendet, a nyugalmat és azt, hogy ismered a szomszédodat. Büszkék vagyunk értékeinkre, néptáncban a berecki hatoztatóra, népművészetben a szőtteseinkre, gasztronómiában a lecskés paszulyra és a helyben sütött krumplilángosra. Érdekesség, hogy bár itt élünk a Bodrog partján, elterjedt, hogy az alsóbereckiek nem szeretik a halat, nem tudnak úszni és félnek a békától.”

A futballról:

„Meglepett, mennyien jelentkeztek az alsóberecki csapatba a Zempléni Főnix ellen. Gondoltam, tizenegy embert majd csak kiállítunk valahogy, ehhez képest óriási volt az érdeklődés. Ezzel együtt arra nem látok esélyt, hogy újra rendszeresen, bajnokságban szerepeljen a csapat, ahhoz kevesen vannak helyben aktív focisták. Az már inkább reális lehet, hogy alkalmi meccseket rendezünk, mondjuk meghívjuk Nagyrozvágy együttesét egy-egy találkozóra. Bölcsődénk, óvodánk működik összesen 38 gyerekkel, de az általános iskola néhány éve megszűnt, az épületében hamarosan apartmanhotelt nyitunk, amely öt embernek munkát ad. Szeretnénk a turizmus irányába nyitni, vonzó a héthektáros horgásztó, a Bodrog-part, a futballpálya emeletes öltözőjét pedig úgy alakítottuk át, hogy alkalmas legyen nyári táborok otthonának.”

Az extra képességről:

„A gyorsírást már sátoraljaújhelyi középiskolás éveim alatt megtanultam, érettségiztem is belőle, elvégeztem a német nyelvű gyorsíró képzést. Az ismeretnek nagy hasznát láttam később államigazgatási alkalmazottként, a testületi ülések jegyzetelésénél vagy éppen Torgyán József titkárságvezetőjeként. A jelrendszerben a magánhangzókat a mássalhangzók elhelyezkedése határozza meg, de rögzíthet az ember szótagokat, szavakat is, sőt magának kialakíthat jelöléseket. Írjam le a füzetébe, hogy Zempléni Főnix? Tessék, itt van... Igen, ez a két kriksz-kraksz az. Bármily furcsa, tényleg csak ennyi.”

Ringer István régész, a Kazinczy Ferenc Múzeum igazgatója a Bekecs, a Prügy, a Sárospatak, a Szerencs és a Hercegkút korábbi csatáraként végigfutballozta a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei III. osztály mára szinte nyomtalanul eltűnt zempléni csoportjának pályáit. A Hátsó füves futballmentő túra társszervezője a helyszínekről Rekviem egy bajnokságért című, személyes hangú emlékrovattal jelentkezik.

Alsóberecki. Tichy Lajos (!) Sporttelep, óriási épület, az ifinek külön öltöző, klubház, büfé, játszótér. A pálya talaja, mint a Wembley (fogalmam sincsen amúgy, hogy az milyen, de ilyennek képzelem), alagcsövezéses locsolórendszer, mintha tényleg futballisták lennénk, a megyehárom Galaktikusai ellen. Bemelegítés közben alig (de éppen, és ez a lényeg) tizenegyen, mustráljuk a hazaiakat (vajon mindenki tudja közülük, hogy ki volt Tichy Lajos?), annyi cseréjük van, hogy el sem férnek a kispadon! A vége mégis döntetlen, jót játszottunk, jól elfáradtunk, a foglalkozás elérte a célját. Tőlük meg hárman be se álltak. Akkor meg mi végre ez az egész. Azóta kiderült persze, ez is.

A Hátsó füves futballmentő túra július 15-én a visszatérő helyszínnek számító Bodrogolasziban folytatódik. A Bodrog-parti falu pályáján 14 órakor mérkőzik meg az újra összeálló csapat és a Zempléni Főnix, amelyet ezúttal Kondás Elemér kétszeres magyar bajnok edző erősít vendégjátékosként. A programsorozat részleteiről a Hátsó füves Facebook-oldalán lehet tájékozódni.