Ismeretlen futballtörténelem: rendszerváltás varrótűvel

A Hátsó füves nemrég indult sorozatában a labdarúgás titokzatos, elfeledett, vidékhez kapcsolódó mérkőzéseit járjuk körbe: az Ismeretlen futballtörténelem rovat fókuszában ezúttal az 1990-es magyar–német női válogatott találkozó áll, amely előtt a játékosok soproni szállodai szobájukban voltak kénytelenek mezükre fércelni az ország új címerét.

Az Országgyűlés 1990. július 3-án 258 igen, 28 nem szavazattal, 35 tartózkodás mellett megszavazta, hogy a Magyar Köztársaság állami jelképe a koronás címer legyen. A magyar férfi futballválogatott a parlamenti döntés előtt egy hónappal, 1990. június 2-án rendezett, Kolumbia elleni barátságos mérkőzése leginkább arról maradt emlékezetes, hogy a Fáy utcában a kezdő rúgást egy félmeztelen hölgy végezte el.

Pedig a fenti fordulat tükrében történelmi szempontból is volt jelentősége a 3–1-re megnyert találkozónak, hiszen azon szerepelt utoljára a csapat az úgynevezett Kádár-címerrel ellátott mezben.

A következő nemzetek közötti mérkőzésen, az 1990. szeptember 5-i Magyarország–Törökország (4–1) összecsapáson már az új címer ékesítette a piros Umbro dresszt, mégpedig téglalap alakú, fehér vászonra nyomott változatban, a játékosok szíve fölé varrva.

Egy héttel később, az Anglia elleni idegenbeli mérkőzésen (0–1) már gyárilag legyártott címeres mezben futott ki Mészöly Kálmán csapata a Wembley gyepére. (Érdekesség, hogy tíz-egynéhány éve előkerült és egy nemzetközi online kereskedőfelületen megvásárolható volt a halvány rombuszmintás felsőből a Kozma István által Londonban viselt darab, mai árfolyamon 203 000 ezer forintért.)

A női szakágban nem volt ennyire zökkenőmentes az átállás. Limperger Zsolt, Keller József, Kovács Kálmán és társaik mellkasán már régen a korszerűsített jelkép virított, amikor az Eipel Ferenc szövetségi edző vezette női csapat még mindig kapott az új változatból. Pontosabban a probléma orvoslására azt a furcsa megoldást választották a döntéshozók, hogy az országgyűlési határozatot követő első, 1990. szeptember 29-i fellépésen, a rövid életű Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság válogatottja elleni mérkőzésen a magyar futballistanők – a nemzetközi sporttörténet kuriózumaként – felirat és címer nélküli, üres piros mezben játszottak Varannóban. Az immár egy furcsa kor mementójának számító szerelésből a 3–0-s vereséget szenvedő csapat középpályása, Kovácsné Nagy Zsuzsa megőrizte a saját példányát, a szerelésről készült fénykép cikkünk mellett látható.

A női labdarúgó-válogatott történetének talán legkülönösebb meze azonban nem a poszt-csehszlovák csapat ellen viselt darab, hanem a következő, 1990. október 14-re összebarkácsolt szerelés. A kifejezés itt szó szerint értendő: valamiért a Németország elleni Európa-bajnoki selejtező előtt a vezetők sürgetőnek érezték már a nőknél is a „történelmi ráncfelvarrást”, és a férfiak törökök elleni mérkőzésén látott módszer szerint gondolták előkészíteni a garnitúrát. Nyomtatott címer a vászonra, vászondarab kivágva, majd rávarrva a régi mezre, és már kész is a haladó viselet. Ráadásul a varrónői feladathoz találtak is kéznél lévő munkaerőt…

„Egy hétköznapi ágyneműre, sima fehér lepedőre rányomtak szitanyomással egy csomó címert, azokat nekünk kellett ollóval kivágni, beszegni és felvarrni a mezünkre – elevenítette fel a történteket Kiss Mária, a magyar válogatott kapusa. – Kínunkban nevetgéltünk a helyzeten, biztosra vettük, hogy a férfiak nem ülnek a csapatszálláson az ágy szélén, hogy varrogassák a saját válogatott szerelésüket. Megtisztelhettek volna bennünket annyival, hogy nem velünk csináltatják meg az új mezt... Valahogy mindenki megbirkózott a feladattal, de azt nem tudom, hogy három szobával arrébb ügyetlenkedett-e esetleg valaki még annyit, mint én.”

Az akkori magyar együttes egyik legnagyobb csillaga, a 79-szeres válogatott Bárfy Ágnes is emlékszik a szállodában végzett varrómunka abszurd jeleneteire, a bíbelődésre a kivágott, mezekre fércelt címerekkel. Két meghökkentő fényképének tanúsága szerint az öltözői varroda olyannyira megtetszett a szövetség illetékeseinek, hogy a Sopronban felvett piros mez mellett egy fehér garnitúrát is újrafazoníroztatott a játékosokkal: az 1990. november 14-i norvég–magyar (2–1) kristiansandi Eb-selejtező előtt készült fotók egyikén Nagyabonyi Ildikó szedi le egy árral az szövetanyagról a Kádár-címert, a kép párján pedig Kern Edit varrja fel a rendszerváltással bevezetett verziót.

Kevés az esély arra, hogy a sporttörténeti ritkaságnak számító mezekből bárhol felbukkanjon példány. Mint Bárfy elmondta, nem engedték nekik hazavinni a válogatott szerelésüket, sőt olyan is előfordult, hogy ha mégis megpróbálkoztak ilyesmivel, utólag ki akarták fizettetni velük. A női válogatott felruházása akkoriban csupán praktikus feladatot jelentett, sem esztétikai, sem emberi szempontok nem számítottak: a nyolcvanas években például még bevett gyakorlatnak számított, hogy a férfi válogatott levetett szerelését örökölték a nők.

Kiss Mária nevetve mesélte, hogy milyen volt Katzirz Béla hatalmas kapusmezében védeni, de Nyilasi Tiborék meze is kissé lötyögött a női futball úttörőin. A soproni mérkőzésről szólva Bárfy Ágnes kiemelte, hogy a 4–0-s győzelmet arató ellenfél soraiban olyan nagyágyúk szerepeltek, mint a hazájában hétszeres bajnok és hatszoros kupagyőztes Silvia Neid, a négyszeres vb-résztvevő, 154-szeres válogatott Bettina Wiegmann vagy a 125-szörös válogatott, a mai német csapat szövetségi kapitányaként dolgozó Martina Voss.

Bár a magyar női labdarúgás történetének első hivatalos mérkőzésén, 1985. április 9-én éppen a nyugatnémeteket győzték le Bárfyék Siófokon (addig óvatosságból csak Budapest-válogatott néven merték szerepeltetni nemzetközi tornákon az országot képviselő csapatot), a két ország valós erőviszonya a következő években határozottan kirajzolódott, és nem a magyarok javára. Egy évre rá, 1986-ban a Német Szövetségi Köztársaság csapata nyert 2–1-re Straubingben, 1987-ben ismét a nyugatnémetek győztek 1–0-ra a Hévizi úton, 1988-ban Passauban már 4–0-ra diadalmaskodott az NSZK, és bár 1989-ben Straubingban 0–0-s bravúros döntetlen született (az első kétszer 40 helyett kétszer 45 perces találkozón), a nevezetes 1990. októberi ütközet során elszenvedett 4–0-s kudarc nem lepett meg senkit – beleértve a résztvevőket.

Az 1959-ben született Kiss Mária emlékeiben elevenen él a meghökkentő élmény arról, ahogyan a soproni mérkőzésre készülve magyar csapattársaival meglátták melegíteni vetélytársaikat, akik a női labdarúgást akkor már régóta méltó hangsúllyal kezelő német közegből érkeztek. „Ott állt tizennyolc magyar játékos, és tátott szájjal figyelte, amit a németek csináltak a labdával. Ég és föld volt a különbség a két ország női futballja között” – idézte fel a jeleneteket a kapus. Akkor klubszinten már évek óta résnyire nyitva volt a német piac a magyar női futball képviselői felé (bár időnként szükség volt némi kreativitásra, vagy legalább az adminisztrációt megkönnyítő nyugatnémet férj „felmutatására”), Börzsei János, a Magyar Labdarúgó Szövetség női szakágfelelőse azonban éppen a németek elleni 1990-es mérkőzés után hívta fel a figyelmet egy banális nehézségre: „Arra sajnos nincs lehetőségünk, hogy ezeket a futballistákat figyelembe vegyük a válogatottnál, pedig Lovász Gyöngyi, Kern Edit, Nagy Andrea, Till Gabriella, Molnár Andrea és Agócs Annamária tudására igencsak szükségünk lenne. Utazási költségeiket azonban nem tudjuk megtéríteni, így a selejtezőkön Eipel Ferenc szövetségi kapitány nem számíthatott rájuk.” Bárfy Ágnes elárulta, őt is hívta egy évvel később a Bayern München, ám nem volt ínyére a németországi csábítás, családcentrikus emberként, főiskolai képzettségének megfelelő magyarországi állására gondolva nemet mondott, ahogyan évekkel korábban az AC Milan hívására is.

Az 1990. október 14-i ellenfélben a középpályás emlékei szerint túlnyomó többségben korábbi nyugatnémet játékosok szerepeltek, ettől függetlenül tény, az 1990. október 3-án deklarált, újjáegyesített Németország első közös női csapata játszott Sopronban – és mint a női labdarúgás történetének első számú krónikása, Dénes András rávilágított (lásd keretes írásunkat), a helyszínválasztás is tudatos lehetett. Érdekesség, hogy a nyáron még NSZK-ként világbajnokságot nyerő gárdára épülő össznémet férfi válogatott csupán négy nappal korábban, a Svédország elleni felkészülési mérkőzésen (3–1) mutatkozott be. Mellesleg a németeknél a magyarokéhoz hasonló jelképproblémával azért nem szembesültek, mert az 1990-es újraegyesítés után Németország válogatottja megörökölte Nyugat-Németország csapatának címerét.

Börzsei a már említett interjúban így értékelte a nemzetközi erőviszonyokat és a magyar női labdarúgás aktuális helyzetét: „Riválisainknál sokkal elterjedtebb a női labdarúgás, a nyugat-európai országokban majdnem mindenütt több mint 30 ezer igazolt játékost tartanak számon.” A Szép volt (és lesz?), lányok! címmel publikált, aláírás nélküli újságcikk bevezető szövege is sokat elárul arról, hogy a rendszerváltás idején miként gondolkodtak Magyarországon a női futballról: „Egy-két évtizeddel ezelőtt még elképzelhetetlennek tűnt, hogy a női labdarúgás is helyet kapjon a világ sportéletében. De miután a gyengébb nem képviselői már valamennyi versenyágban kivívták az »egyenjogúságot«, a női futball előtt is nagy távlatok nyíltak. A magyar előtt is. Így a közelmúltban a válogatott sikerrel vette az Eb-selejtezőt, s csoportjából a címvédő NSZK mögött másodikként jutott be a legjobb nyolc közé.”

A német női labdarúgás és a női Bundesliga egyfajta etalonnak számított a kelet-európai pionírok szemében, a Romániában 1990-ben és 1991-ben megjelentetett magyar nyelvű sportlap, az Új Sport például éppen az emlékezetes magyar–német mérkőzés utáni napokban közölt – meglehetősen pontatlan – írást a felemelkedő tehetségről, Sandra Fritzről, az olasz Monza Fiamma csapatában próbálkozó „Szoknyás Gerd Müllerről”. A 4–0-s vereséggel zárult soproni magyar–német mérkőzés után egyébként Eipel Ferenc így nyilatkozott a Nemzeti Sportnak: „Az eredményben megmutatkozott a két ország női labdarúgása közötti különbség.”

És a Káposztás utcai mérkőzésen viselt barkácsmez alapján nem csupán abban...

Magyarország–Németország 0–4 (0–3)
1990. október 14., Európa-bajnoki selejtező
Sopron, Városi Stadion, 1000 néző.
Vezette: Magni (olasz)
Magyarország: Kiss M. – Tóth J., Kissné, Nagyabonyi, Főfai – Papp A., Fülöp, Bárfy – Bajkó, (Vrábel, 41.), Nagy T., Szarka (Oroszki) Szövetségi edző: Eipel Ferenc.
Németország: Isbert – Unsleber (Damm, 41.), Uebelhör, Nardenbach, Raith – Fitschen, Neid, Wiegmann, Voss, Mohr (Hengst, 66.), Lohn. Szövetségi edző: Gero Bisanz.
Gólszerző: Unsleber (5. – 11-esből), Voss (28.), Lohn (33.), Wiegmann (46.)

„Szinte biztos vagyok abban, hogy 1990 októberében a magyar–német női mérkőzés soproni helyszínválasztása szimbolikus jelentőségű volt, emlékeztetett a német egyesülési folyamatban is fontos szerepet játszó, 1989. augusztusi páneurópai piknikre” – mondta lapunknak Dénes András, a Magyar női futball – a válogatott és a Magyar női futball – a bajnokságok című kötetek szerzője, a téma első számú kutatója, aki cikkünk készítése során is sokat segített. Említett könyvében a Magyarország–Németország női Európa-bajnoki selejtező tanulságait így foglalta össze: „A Németország elleni, hazai Eb-selejtezőn válogatottunk nem tudta megismételni azt a jó, sőt bravúros teljesítményt, amellyel egy évvel korábban a straubingi döntetlent kiharcolta. Talán oka ennek az is, hogy a továbbjutás – de nem a presztízs! – szempontjából tét nélküli találkozón, nagyon hamar előnyhöz jutott a regnáló Európa-bajnok. Britta Unsleber már a harmadik perc végén, 11-esből gólt lőtt. A hátrányba került magyar csapat kissé hitehagyottá vált, de az Eipel által favorizált, a támadók lesre állítására épülő védekezés működött – a csatárok viszont rossz napot fogtak ki.”

A németek elleni 1990-es mérkőzést követően Mattyasovszky Brigitta sportújságíró a Labdarúgás című szaklapban világított rá a magyar női futballban uralkodó áldatlan állapotokra: „A szövetségi kapitány, Eipel Ferenc másodállásban látja el teendőit. Góliás Róbert technikai vezetőként amolyan mindenes a válogatottnál, természetesen társadalmi munkában. Az, hogy a játékosok munka mellett futballoznak, a mérkőzésprémium szót pedig legfeljebb az értelmező szótárból ismerik, az már szinte magától értetődik… Igaz, így legalább számon kérni sem lehet senkin semmit. Meg az is igaz, hogy nem is nagyon van, aki számon kérjen.”

A történelmi címercseréknek volt persze hazánkban előzménye...

„A második világháború utáni első válogatott mérkőzésen (Magyarország–Ausztria 2:0) a mieink a kör alakú MLSZ-címert viselték (ez egyébként korábban is előfordult, sőt volt, hogy a kapuson nemzeti, a mezőnyjátékosokon szövetségi címer díszelgett). Az 1946-os meccseken már a Kossuth-címert varrták a mezekre, hogy aztán 1949 őszén már a Rákosi-címer kerüljön rájuk” – írta Marosi Gergely, kiváló kollégánk a Nemzeti Sport Online-on 2016-ban publikált, A magyar válogatott meztörténete című cikkében. Az írás kitér a magyar válogatott mezének – 2018-ig jellemző – sajátos helyzetére is: „A világ labdarúgó-válogatottjainak túlnyomó része a szövetségi címert viseli a mezen, Magyarország a kisebbségbe tartozik azzal, hogy tradicionálisan az állami címert hordja – bár néha felbukkant a szövetségi jelkép is a szerelésen. Az UEFA kötelékébe tartozó országok közül csupán Ausztria, Liechtenstein, Luxemburg, Magyarország, Lengyelország, Oroszország, Szlovákia, Svájc és Törökország viseli az állami címert a mezen. Portugália, Skócia és Spanyolország az állami címer labdarúgó-szövetségi verzióját viseli, míg a svájci dresszen a szövetség logója is fent van, a norvégok pedig egy minizászlót használnak.”
A Magyar Labdarúgó Szövetség öt éve párhuzamosan szerepelteti a válogatott mezén az állami és a futballszövetségi címert.

Eipel Ferenc, a tavaly, 73 évesen elhunyt egykori Ferencváros-hátvéd 1989 és 1994 között dolgozott a női válogatott szövetségi edzőjeként. Az időszakról Kristóf Péter Ezüstcsapat című könyvében így emlékezett: „Mindent egybevéve, nagyon szép emlék az a periódus. Élvezetes volt a női játékosokkal dolgozni, semmivel sem voltak gyengébbek, mint az NB III-as férficsapatok. Ráadásul mennyi áldozatot hoztak azért, hogy egyáltalán játszhassanak! Az egyik játékos mosogatóként dolgozott egy szállodában és egy válogatott mérkőzés előtt huszonnégy órás műszakot vállalt azért, hogy a meccs idejére szabadnapot teremtsen magának. És másnap a teljesítményén ez egyáltalán nem látszott! Úgy pörgött, annyit futott, mintha ideális feltételek között készült volna. Ezek után, tán mondanom sem kell, mennyire becsültem a lányokat. Ízig-vérig sportemberek voltak!”