Szombaton tíz játékos úgy állt ki a nem gyenge ellenfél ellen, hogy három napja nem volt korcsolya a lábán, a kisebb-nagyobb sérülések ily módon előre borítékolhatók voltak.
A különben is sérülésekkel bajlódó, tartalékos válogatottból további játékosok dőltek ki. Orsónak és Kovács Csabának meghúzódott a lovaglóizma, de vállalták a vasárnapi játékot, akárcsak a fehéroroszok elleni mérkőzésen palánkra lökött Csibi, akinek a már műtött térde sérült meg, meg Gröschl is, akinek valószínűleg eltört az orra. Nem kockáztatott viszont a sántikáló Tőkési Lajos, az első sor hátvédje, akinek szintén a térde dagadt be. De minden bizonnyal Ladányi számára a legborzalmasabb ez a minszki túra, hisz ő már harmadik napja nyomja az ágyat hotelszobájában gyomorproblémával fűszerezett influenzával bajlódva, s mindeközben egyetlen állandó és hű társa van, az orosz és fehérorosz tévé adása. A mozgókórház még csatasorba állítható tagjai azonban megmagyarázhatatlan jókedvvel és optimizmussal siklottak jégre. Amin ők az elmúlt napokban keresztülmentek, azok után már semmi sem számít, viszont legalább hokiznak egy jót. S ha már ott vannak, megpróbálják megverni a lengyeleket. Az első harmad a fenti megállapítás ellenére olyanra sikerült, hogy jobb lenne minél előbb elfelejteni. Pedig Hoffmann góljával vezetett a csapat (1–0), ám utána mintha elvágták volna… A lengyelek elkezdtek rohamozni, látszott, nagyon nem szeretnének negyedikek lenni ezen a tornán. A mindössze hat védővel játszó magyar együttes védelme teljesen összekuszálódott és öszszeomlott, a gyors lengyelek a harmad végére 0–1-ről fordítottak, úgy, hogy nyolc perc alatt ütöttek négyet. A Tychy csatára, Artur Slusarczyk szárnysegédei ,Slabon és Sarnik passzaiból ekkor púposra tömte Budai hálóját. Kevesen hitték ekkor, hogy megúszszuk súlyos zakó nélkül. Sőt, úgy is fogalmazhatnánk, hogy aki az első harmad láttán azt mondja, hogy a Kapusta-csapat kiegyenlít, bizonyára sokan elküldték volna Minszknél jóval melegebb éghajlatra. A második harmadra azonban szerencsére egy teljesen más magyar válogatott futott ki. A védelem ugyan továbbra is időnként zavarban volt, de sikerült a bravúr, a felzárkózás. Először Szuna bombája pattant ki a kapusról, Fodor pedig közelről bekotorta, de nem egész két percre rá válaszolt – kitalálják? – Slysarczyk, aki a korongot tulajdonképppen Budaival együtt sodorta be a kapuba, megszerezve negyedik (!) gólját. Szerencsére ezen a mérkőzésen az utolsót. Egy gyors ellentámadás során Ocskay hajszálpontos passza érkezett Gröschl botjára, egy percre rá pedig Orsó lövése csúszott át a lengyel kapus alatt, majd megállt a gólvonalon, ám a korongot kétségbeesetten kereső hálóőr könyökével bekotorta a negyedik magyar gólt. Beszorultak a lengyelek, Palkovics és később Fodor is eltalálta a kapuvasat, egyszóval magára talált a válogatott.
Ocskay Gábor lôtte az egyenlítô találatot (Fotó: Meggyesi Bálint)
A harmadik harmad lengyel rohamai után a három sorral játszó, ki tudja honnan erőt merítő magyar együttes ismét felülkerekedett, és hét perccel a vége előtt a Palkovics, Ocskay duó révén ki is egyenlített. A hátralévő idő is zömében magyar attaközönnel telt el. Fél perccel a mérkőzés vége előtt Kapusta időt kért, a buli után sikerült megszerezni a korongot, és az utolsó húsz másodpercben legalább kétszer is gólt üthetett volna a megtáltosodott magyar csapat, egyszer a korong a lengyel kapus lába között a gólvonalon vánszorgott végig, majd az utolsó másodpercben, egy pillanattal a dudaszó előtt Ocskay be is talált a lengyel ketrecbe, ám a játékvezetők nem adták meg a hatodik magyar gólt. Legyen ennyi örömük, a hosszabbításban ugyan nem esett már gól (bár továbbra is a magyarok rohamoztak), a döntetlennel a válogatott harmadik lett Minszkben, ami jelen körülmények között megsüvegelendő teljesítmény. A csütörtök óta szürke és felhős fehérorosz fővárosban a magyar hokisok feltámadásának tiszteletére még a nap is kisütött. Minden jó, ha jó a vége. A hősiesen helytálló, kórházi osztályra hasonlító alakulat a csata után hazaindult – poggyászok veszélyben… –, ismét átszállással…