Megjöttek a hoki braziljai!

Aztán februárban ellátogatott Székesfehérvárra egy barátságos mérkőzés erejéig a sportág feltalálója, a hokinagyhatalom Kanada, igaz "csak" európai légiósaiból verbuvált együttessel. Most meg már a legnagyobb kanadai sztárok, NHL-es meghatározó játékosok landolnak a ferihegyi reptéren. Ki győzi ezt követni?! Az ember csak kapkodja a fejét.
Pénteken megérkezett az előörs, vagyis az európai légiósok, akik már a februári mérkőzésen is jégre léptek. Aztán szombaton a 9.25, illetve 14.05 órakor landoló Lufthansa-járatokkal (Frankfurt érintésével) követik őket a tengentúlról a világ legjobbjai. Délelőtt a négy évvel ezelőtt az év edzőjének választott Joel Quenneville társaságában három-négy játékos érkezik, délután pedig a nagyobb sztárkontingens. Lazán és könnyedén lépked egymás mellett a két kapuszseni, Jean-Sebastien Giguere, aki tavaly az Anaheim Mighty Ducks csapatával nagydöntőt játszott, mi több a rájátszás legjobb játékosának járó Conn Smythe-trófeát is kiérdemelte, no meg Roberto Luongo, aki ebben az évadban több NHL-csúcsot is megdöntött – majd sorra felbukkan Jay Bouwmeester, Derek Morris és a többiek is.
A csapat menedzserének, Scott Salmondnak első kérdése – mi is lehetne más? –, hogy vajon melyik csatornán lehet Magyarországon az NHL-rájátszás első fordulójának sorsdöntő mérkőzéseit nézni. Merthogy ezek a srácok és vezetők imádják a hokit, ez az életük. A reptéri forgatagban a csapat fegyelmezetten átverekszi magát a buszig, és a landolás után néhány órával már a szombaton érkező játékosok is megkóstolják az AstraZeneca jégcsarnok jegét.
Ahol ötszáz néző előtt bebizonyították, nincs, ami a hoki tudományából ne szerepelne a repertoárjukban. Villámgyorsak, rossz passzt nemigen produkáltak az egyórás tréning során, zseniális megoldást viszont annál többet. A félpercenként felhangzó felhördülés jelezte, ilyen mozdulatokat ezen a vidéken még nemigen pipált a nagyérdemű. Mi lesz még itt április 20-án, a magyarok elleni mecscsen? Egy dolog azonban az eredménytől függetlenül máris bizonyos: nem a szlovákok elleni novemberi győzelem, és nem is a kanadaiak elleni februári szoros vereség lesz az idei év legemlékezetesebb eseménye… ---- Roberto Luongo a reptéren előhúzott a zsebéből egy legalább nyolc centiméter vastag pénzköteget, zavartan lapozgatni kezdte a bankókat, majd a legkisebb nála lévő címletet, egy ezer forintost adott a hordárnak borravalóként, a világ legtermészetesebb, legkedvesebb mosolyával. Persze megteheti, hiszen internetes források szerint Luongo éves járadéka 1.9 millió amerikai dollár a Florida Panthersnél (no messze nem ő a legjobban megfizetett kapus, Dominik Hasek például 8, Ed Belfour 7 millióval vezeti a listát), úgyhogy ha elhozott belőle néhány ezret, abból vidáman átvészeli a pesti négy napot, sőt még a csehországi világbajnokság heteit is. A vaskos pénzkötegek ellenére a kanadai hokisok a lehető legközvetlenebb fickók, a reptéren villogó vakuzuhatagot már észre sem veszik, szívesen nyilatkoznak, és mosolyogva mondják el ugyanazt hatszáztizenharmadszor, miszerint nagyon örülnek, hogy itt lehetnek, és minden csodaszép. Látszik, nem csak a jégen profik. ---- Roberto Luongo, a Florida Panthers csapatának első számú párduca. A szakemberek az NHL (egyik) legjobb kapusának tartják. Amikor 1997-ben a játékosbörzén (draft) negyedik kiválasztottként lecsapott rá a New York, minden idők legelőkelőbb helyén lefoglalt hálóőrévé lépett elő. Kivételes tehetség, elképesztő reflexekkel. Pályafutása során például nem volt olyan évad, amikor ne védte volna a kapuja felé süvítő löketeknek legalább 90 százalékát! Legjobban sikerült szezonja azonban az idei volt, nem ő tehet róla, hogy csapata nem jutott be a rájátszásba.
– Szíve szerint inkább az NHL rájátszásában védene vagy a csehországi világbajnokságon?
– Nagy megtiszteltetés a kanadai színeket képviselni, de ha választhatnék, sértődés ne essék, de egyértelműen a Stanley-kupáért küzdenék. Tavaly már Helsinkiben a kanadai válogatott tagjaként volt szerencsém világbajnoki aranyat szerezni, de tudja, mi az NHL-t is világbajnokságnak nevezzük, azt hiszem, nem érdemtelenül. Egész évben ezért güriztünk, de nem sikerült bejutnunk a rájátszásba.
– Nem önön múlt…
– Igen, nagyon jó évet zártam. Hétszer sikerült shutoutot véghezvinnem, tudja, amikor nem kap az ember egyetlen gólt sem, az remek érzés. Volt egy olyan sorozatom, amikor hét meccs alatt négyszer húztam le a rolót.
– A statisztikusok azt is kiszámították, hogy az ön felé zúdított 2475 lövés, ebből 2303 védés – mindkettő új NHL-csúcs.
– A csúcsok semmit sem érnek, ha a csapat nem jut be a rájátszásba…
– Kárpótlásul azért itt van a csehországi vébé, no meg előtte pedig a budapesti túra.
– Nincs is ezzel semmi baj. A többiek már mesélték, hogy februárban őrült jó közönség előtt remek mérkőzést játszottak, és a városnézésről, meg az esti fogadásról is ódákat zengtek, úgyhogy már nagyon kíváncsi vagyok. De azt már látom, hogy szeretik a magyarok a hokit, ha az edzésünkre is kijöttek többszázan. Remélem, szoros, közönségszórakoztató mérkőzésen nyerünk a magyarok ellen, és jól felkészülünk a vébére, ahova azért utazunk, hogy megvédjük az aranyérmünket.
– Milyen ember Roberto Luongo a magánéletben? Úgy tudom, szívesen jótékonykodik, egy helyi gyermekkórháznak rendszeresen juttat adományokat.
– Amikor nyolcévesen, meglehetősen későn elkezdtem hokizni, alig mertem arról álmodni, hogy egyszer még az NHL-ben játszhatok. Akkor elhatároztam, hogy ha egyszer befutok, és sok pénzt keresek, akkor jótékony célra is sokat költök majd, például minden gólom vagy gólpasszom után átutalok bizonyos összeget, így a kölykök is jól járnak, és én is motiválom magam. Aztán képzelje, tizenegy évesen kapus lettem, gólt lőni így nem igazán van alkalmam, de nem estem kétségbe: minden védésem után, minden győztes meccs után, és minden shutout után eljuttatok egy komolyabb összeget a gyermekkórházaknak, évente szerencsére többezer dollár gyűlik így össze.
– Honnan ez a rajongás a gyerekek iránt?
– Nem tudom, lehet, hogy én is még egy nagy gyerek vagyok. Nyaranta a táborokban gyerekeknek tanítom a hoki alapjait, a Panthers minden hazai meccsére meghívok tíz kissrácot, ki tudja, talán annyira megfertőződnek, hogy egyszer ők is hokisok lesznek. Ja, és van két öcsém is, Leo tizennyolc, Fabio pedig tizenhat éves, mindketten hokiznak, és képzelje, mindketten kapusok. Úgy látszik, tudok hatni a kölykökre. S ha rá tudom őket venni, hogy sportoljonak csavargás helyett, az már nagy siker.
– Roberto, Leo, Fabio, nem vagyok túl nagy zseni, ha kitalálom, hogy családja olasz származású.
– Igen, folyékonyan beszélek olaszul.
– Részt vett már olimpiai játékokon?
– Még nem, de sejtem miért kérdezi. Két év múlva Torinóban lesz az olimpia. Tudja, mit? Ha sikerülne azon részt venni, netán aranyat nyerni, az azért már felérne egy NHL-rájátszással! ---- Jean-Sebastien Giguere: – Először vagyok Magyarországon, így sajnos sem az országról, sem a magyar hokiról nem tudok sokat. A meccsen minden kiderül, szerintem nyerünk 5–2-re.
Rob Niedermayer: – Szoros meccsre készülök, az eredmény 5–4 lesz, persze a javunkra.
Derek Morris:– Együtt játszottam Szuper Leventével a St. John’s-ban, így amit ő mesélt, azt tudom a magyarokról. Mi nyerünk, 7–5-re.
Jan Alston: – Itt voltam februárban is, nagyon jó volt a magyarokkal meccselni. Legutóbb két gólt lőttem, most is erre készülök, de a múltkori 5–4-gyel szemben 6–3-ra fogunk nyerni.
Daniel Briere: – Szívesen megnézném Budapest szépségeit, de a meccsre kell koncentrálnom. Az eredmény? Gólgazdag meccsen 6–4-es kanadai sikert jósolok.