1929 – NEHÉZ KEZDETEK: HÁROM MECCSEN KÉT LŐTT GÓL ÉS NULLA PONT

A sportág első hivatalos Európa-bajnoka a brit válogatott volt, amely 1910-ben Svájcban bizonyult a legjobbnak. Mivel a jégkorong akkor még kevesek kiváltsága lehetett, a kontinensbajnokságok éveken át szűk, mondhatni baráti körben zajlottak. A népszerűsége azonban töretlen és viharos volt. Bár a sportág feltalálója, Kanada, illetve a másik tengerentúli nagyhatalom akkor sikerrel tartotta magát távol a hozzá színvonalban még korántsem mérhető európaiaktól, vitathatatlan, hogy az öreg kontinens megindult a hozzájuk képletesen vezető úton.

Ennek harmadik állomása lehetett volna a prágai Eb 1912-ben – amely ugye adott esetben az Osztrák-Magyar Monarchia révén szinte félig hazai rendezésnek is számíthatott volna –, ha nem törlik az eseményt. De törölték, így Budapest, mint egyedüli rendező csak majd’ egy évtizeddel az első világháború lezárását követően kerülhetett képbe.

A magyar válogatott három mérkőzést játszott az 1929-es Eb-n, csoportjában szűken kikapott Olaszországtól – az olasz-kanadai Frank (Francesco) Roncarelli duplája jelentette a végzetünket –, majd döntetlen játszott Belgiummal, ez a második helyen való továbblépést jelentette a középdöntőbe. Ott viszont Ausztria nullára vert bennünket, majd legyőzte Svájcot is, így lemaradtunk az elődöntőről.

A sportági hivatalos kontinensbajnokság még ki sem futhatta magát igazán – a jégkorongban megkerülhetetlen szovjet-orosz válogatott például lemaradt róla –, meg is szűnt, s egy torzó, „virtuális” kiírás váltotta. Az A-csoportos világbajnokság keretében ugyanis sokáig külön is számolták az európaiak egymás elleni eredményét, s ily módon hirdettek győztest 1991-ig. Így fordulhatott elő, hogy adott tornán egy európai válogatott például a vb-cím mellé ugyanazokkal az eredményekkel bezsebelte az Eb-aranyérmet is. Jelenleg a négy legmeghatározóbb európai nemzet – orosz, cseh, svéd, finn – játszik egymással szezononként négy tornát, mindenki egyszer lehet rendező, az összetettbeli győztes tekinthető kontinensbajnoknak, de ez csupán a nemhivatalos verzió. Viszont annyira nem tartozik visszapillantónk témájához, hogy ennél is bővebben kifejtsünk, ezért ugorjunk. Méghozzá igen nagyot: ötvennégy évet!

1983 – BRAVÚROS FOLYTATÁS: LEGENDÁVÁ NEMESÜLT A KÍNA ELLENI FELJUTÁS

A szerény létesítményhelyzet alapjaiban határozta meg a magyar jégkorongsport rendezési szándékát. Egyben kiugrási lehetőségeit. Amíg külföldön tető került a sportág feje fölé, mi megmaradtunk a Jóisten szabad ege alatt – honi szentélye a Kisstadion lett –, aki aztán vagy gyönyörködött bennünk, vagy nem, de elszántságunkra és töretlen hitünkre biztos jó szemmel nézett le. Mert mi másnak tudhatnák be, hogy az első C-csoportos vb-rendezésünk rögtön akkora katarzist okozott, amelytől a mai napig nem tudunk szabadulni. Persze olyan nagyon nem is akarunk. A sportág harmadik vonalába sorolt magyar válogatott azt megelőzően már a második osztályba is bejelentkezett néhányszor, igaz, gyakrabban átszállójeggyel, de egy hazai rendezéssel bízhattunk az ismételt bravúrban. Nem kellett csalódnunk.

A frissen átadott Budapesti Nagy Sportcsarnok – leánykori nevén BNS – első sportági világversenyét rendezhette meg, és rögtön hihetetlen szenzációval szolgált. A spanyolok, majd az észak-koreaiak ellen aratott nagy gólkülönbségű győzelem között elkaptuk a franciákat is, de kedvünket gyorsan lehűtötte a hollandoktól kapott tucatnyi gól, majd a Dániától elszenvedett vereség. Miután hoztuk a Bulgária elleni kötelezőt, a sors és a körbeverés mégis a kedvünkre játszott, hiszen zárásként Kína ellen léptünk jégre. Méghozzá egy hamisítatlan ki-ki meccsen, amelyen a cél a feljutást érő második hely megszerzése volt. A mieink végül egy góllal nyertek, amely siker annak ellenére is óriási lökést adott a honi jégkorongnak, hogy az utána következő B-csoportos vb-ről szerzett pont nélkül zuhantunk ki, és másfél évtizedet vártunk a következő hasonló szintű megméretésre.

A Kína elleni győztes gólt szerző Palla Antal – a szövetség alkalmazottja – is azon a véleményen van, hogy az addig itthon lényegében megtűrt jégkorong – legalábbis a más csapatsportokkal való viszonyítást alapul véve – kitört a szürke hétköznapokból. A BNS, kis idő múlva már csak BS viszont csak ideiglenes otthona lett a magyar jégkorongnak, a fedett, állandó jéggel rendelkező csarnokok ideje akkor még nem jött el, arra több mint egy évtizedet kellett várni. Nem úgy, mint a következő hazai rendezésű eseményre, amelyen viszont hasonló sikerélményben nem lehetett részünk.

1990 – FÁJÓ EMLÉKEK: JÓ KEZDÉS UTÁN ERŐS VISSZAESÉS

Az 1983-as keretből akkor már csak hírmondók maradtak, így például Ancsin János, akit idehaza a huszadik század legjobb jégkorongozójának választottak meg. A magyar bajnokságban többnyire színvonalas, váltakozó kimenetelű Újpest–Ferencváros versenyfutás folyt – 1990-ben pedig a jászberényi Lehel története egyetlen bajnoki címét szerezte meg, fricskát adva a pesti nagyoknak –, a felkészülési mérkőzéseken, az immár szintén klasszikussá nemesült Négy Nemzet Tornákon ért el egy-egy bravúros eredményét nálánál erősebb válogatott ellen a magyar csapat, ennek ellenére az 1990-es tornát a „jobb elfelejteni”-kategóriába sorolhatjuk. Pedig a kezdetek jóval kecsegtettek.

A belgáknak tizenegy, a dél-koreaiaknak tíz gólt vágtunk, viszont Kínától kikaptunk. Csapatunk megtört, elszállt a varázs, és a rendszerváltás hajnalán majdnem megesett az a dupla csúfság, hogy Románia ellen hajtsunk fejet a BS-ben. A jórészt erdélyi játékosokkal felálló román válogatott nem utoljára tört borsot az orrunk alá Budapesten, mint arra majd a folytatásban is kitérünk…

A románok elleni döntetlen, még inkább a magyar korongosoknak akkor még teljesen szokatlan sorozatterhelés meghozta nem kívánt hatását, négy vereséggel végeztünk, és felsejlett a tagországok emelkedésének köszönhetően akkor már életjelet adó negyedik vonal rémképe. Kész szerencse, hogy nálunk rosszabbak is akadtak. Az 1983-as torna után újabb fellendülést várt volna a sportág, ehhez képest visszaesés lett belőle. Időközben feltűnt Dunaújvárosban egy mindenre elszánt, céltudatos, következetes, felkészült, karakán, a saját igazáért, vélt vagy valós sérelmeiért a falnak is nekimenő szakember, Kercsó Árpád, aki nagyszerű alapot rakott le azokban az években, s ennek gyümölcsét nyolc évvel később részben ő maga aratta le, és amelyből részben a magyar jégkorong azóta is megél.

1998 – EZÚTTAL KÉTSÉG SEM FÉRT HOZZÁ: KINŐTTÜK A KABÁTOT ÉS A C-CSOPORTOT

A Tokaji, Horváth, Szélig, Ladányi fémjelezte generáció, megerősítve az Ocskay, Palkovics fehérvári duóval, valamint a szemtelenül fiatal Szuper Leventével simán vette az akadályoknak nem igazán nevezhető, riválisok elleni meccseket. Kína, Spanyolország, Dél-Korea és Litvánia semmilyen ellenállást nem tudott kifejteni, újra egymásra talált a sportág és a nagyközönség. Az örömbe csak némi üröm vegyült, amikor az utolsó, feljutásról döntő meccsen vért izzadva győztünk a románok ellen. Ezen a fontos találkozón ismét megtelt a BS, amelynek közönsége megrökönyödve – nem – vette tudomásul, hogy az első harmad végén az ellenfél kétgólos előnyre tett szert. Szerencsére a hátralévő időszakban válogatottunk összekapta magát. Szuper lehúzta a rolót, Erdősi Péter szépített, a torna után visszavonuló Ancsin János egyenlített, Szélig Viktor pedig a győztes gólt is bevágta. Sikerült a feljutás, más kérdés, a rákövetkező évben a B-csoportban még gyengének találtattunk – hét meccsen hét zakó –, csakúgy, mint az 1983-as sikert követően. Valami azonban érezhetően mozgásba indult a sportágban, amely a mai napig erős kihatással van a történtekre.

A dunaújvárosiak azzal tudtak korszakosat alkotni, hogy fiatalként lényegesen több időt tölthettek a jégen, mint elődeik. Ez azonban csak a hiányos alap pótlását jelentette, egy idő után tovább kellett lépni, hogy fejlődhessenek. Ebben bizonyult nagy segítségnek a magyar-szlovén közös bajnokság (Interliga), amelyben minden korábbinál több, erőt próbáló mérkőzést játszhattak legjobbjaink. A következő hazai rendezésre már csak négy évet kellett várni, és amire sokan nem gondoltak, az majdnem összejött: karnyújtásnyira voltunk a csodától, ám a dánok karja hosszabbnak bizonyult.

2002 – MAGUNKAT IS MEGLEPTÜK, DE MÉG NEM VOLTUNK FELKÉSZÜLVE A MEGLEPETÉSRE

A sportág két Fejér megyei fellegvára, Dunaújváros, illetve a súlypontot azóta egyértelműen átvevő Székesfehérvár lehetett házigazdája a következő hazai rendezésű világbajnokságnak, amely az átszervezéseknek köszönhetően már a divíziós nevet kapta. A feladat nehéz, de világos: amely válogatott a körmérkőzéses tornán megelőzi öt riválisát, az feljut az elitbe, amelyik viszont csak a hátát nézi a mezőnynek, az búcsúzik. Nos, utóbbit gyorsan elfelejthettük, lévén addigra körelőnyre tettünk szert több olyan nemzettel szemben, amelyek korábban vertek bennünket, vagy éppen ki-ki partira kárhoztattak.

Kína sima legyőzése után a briteket már munkás meccsen vertük meg Dunaújvárosban, majd a Székesfehérvárra átköltöző magyar együttes rögtön a torna meglepetését szolgáltatta, amikor az A-csoportból kieső Norvégiát legyőzte. Északi ellenfelünk lényegesen nagyobb játékerőt képviselt, sebességben és passzjátékban nem tudtuk velük felvenni a versenyt, a taktika, a biztos védekezés és az akarat mégis magyar győzelmet eredményezett.

Újabb mérföldkőhöz érkezett akkor a sportág: még olyan válogatottal szemben is lehet keresnivalónk, amelynek van A-csoportos tapasztalata. (Zárójelben jegyezzük meg, egy évvel korábban az akkor rendező franciákkal is megtettük ugyanezt, tehát némi alapunk azért volt hozzá.)

A Románia elleni találkozón való győzelmet biztosnak hittük, de görcsös siker lett belőle, ráadásként ifjabb Ocskay Gábor egy ollóba fogott szerelési kísérlet után súlyos térdsérülést szenvedett, így a feljutásról döntő Dánia elleni találkozón egészségi állapota kockáztatásával vállalta a játékot. Sajnos, hiába az önfeláldozás, a zsúfolásig – és még azon is túl, az állóhelyen lapjával voltak a drukkerek, szünetben fordultak, hogy a nyakuk ne gémberedjen el – megtelt fehérvári csarnok előtti összecsapás már az előtt eldőlt, hogy igazából elkezdődhetett volna. A dánok nagy nyomást fejtettek ki védelmünkre, amely a téttől és vélhetően a fáradtságtól ezt nem bírta elviselni. A 0–2-es villámkezdésünk után Dánia saját kezébe vette sorsának alakítását, és nem is engedett belőle. Itt jegyezzük meg, a dánok azóta is folyamatos tagjai az A-csoportnak.

A mieink akkor még nem értek meg a feladatra, de a nagy siker elszántságot szült: a leégett BS helyén felépített Papp László Budapest Sportarénával azonmód megpályáztuk a rendezést, amelyet el is hoztunk. Lázban égett az ország és várta az újabb csodát, hátha ismételni tud az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő válogatott, sőt, még egy lépcsőt meg tud tenni felfelé. Mert több akkor már nem hiányzott. A várakozások után azonban szembesültünk a realitásokkal, ami kevésbé fájt, ám ettől még kellemetlennek bizonyult.

2003 – REMÉNYKEDVE, DE ESÉLYTELENÜL

Nem a legfényesebb hazai rendezésű esemény a 2003-as budapesti torna sem, hiszen a Hollandia ellen aratott nyögvenyelős siker után megint erdélyi sporttársak okoztak kellemetlen pillanatokat. Mindenekelőtt az idehaza is jól ismert, rutinos Elekes Levente, aki háromszor köszönt be a magyaroknak. Csak a történelmi hagyományok miatt nem írhatjuk le, hogy hatalmas csendet okozott ezzel az arénában… Viszont a magyar válogatott nagyot küzdött, a hajrában soroktól függetlenül minden gólszerzéshez leginkább értő emberünk a jégen volt – egy román kiállítás miatt hat a négy ellen támadhattunk, mert kapusunk helyén is mezőnyjátékos küzdött –, így történhetett, hogy Ladányi passzából Ocskay 59:39-nél egyenlített, döntetlenre mente ezzel egy sima győzelemnek betervezett összecsapást. Ezzel lényegében el is szálltak álmaink egy feljutásért vívott döntőről, annál is inkább, mert Kazahsztán rögtön azt követően tükörsimán nyert ellenünk.

A hátralévő, immár tét nélküli két találkozóból egyet nyertünk, egyet elveszítettünk, de lényegében ez már nem osztott és nem szorzott. Illetve mégis. A rendezés megmutatta, óriási igény mutatkozik a jégkorongra, főként ha az színvonalas körítéssel és játékkal is párosul. A századforduló eredményeinek lökése gerjesztette hullámok elértek több vidéki várost is, így történhet, hogy mostanra Zalaegerszegen és Miskolcon minden további nélkül tud hírverő meccsen játszani a válogatott, Debrecenben pedig világversenyt is rendezhettünk. Az akkori csoportunk előre erősnek tűnt, aztán a valóságban is az lett, a legkiegyenlítettebb tornánkon a dobogó alsó fokát is nehezen csíptük meg.

2005 – ERŐN FELÜL, DE EGY KISIKLÁSSAL

A 2005-ös torna világosan megmutatta, a magyar jégkorong-válogatott ismét egy szinttel feljebb lépett. A biztos győzelmeket már simán hozza, miközben a nála jobbakkal sorozatban is képes nyílt csatát vívni. A sorból egyedül a britektől elszenvedett vereség tartozik az értelmezhetetlen kategóriába, szerencsére ritkán találkozunk a sportágban hasonlóval. A veretlenül feljutó norvégok elleni döntetlen mindenképpen a sor elejére kívánkozik a visszapillantókban – nemcsak azért, mert ezzel kezdtük a megméretést –, miként a sokáig mesterségesen az elitben tartott Japán elleni háromgólos diadal is a folytatásban. Ami ugye adott esetben már az A-csoport alsóházát is jelenthette volna, legalábbis elvonatkoztatva a mezőnytől erre a következtetésre is juthattunk. Kína már edzőpartnernek is gyenge volt, a brit oroszlán viszont háromszor harapott belénk, ezt a kisiklást viszont a lengyelek elleni döntetlennel sikerült feledtetnünk, ami a bronzéremhez volt elég összességében.

A debreceni tornát követően ismét útelágazódáshoz érkezett a sportág. Látható volt a fejlődés, az előrehaladás, viszont annak tempója nem felelt meg azon követelménynek, amelyet leginkább saját magával szemben támasztott idehaza a sportág. A nemzetközi bajnokságnak köszönhetően egy-egy mérkőzésre már tulajdonképpen bárkivel pariban tudtunk lenni, viszont az egyhetes tornák öt mérkőzése még így is nagyon soknak bizonyult. Ott tompultak az izmok és a pszichék, a feljutáshoz viszont mindkettőnek végig a topon kell lenni. Mert csak egy maradhat állva, miként a Hegylakó című hollywoodi klasszikusban.

Ami aztán nem jött össze három hazai rendezésű divízió 1-es vb-n, valamint az európai vendégségben, az sikerült a világ túlsó, még lakott részén. Szapporóban a házigazda japánokat és az Ukrajnát megelőzve első helyen végzett a magyar válogatott, és részt vehetett a 2009-es, svájci A-csoportos vb-n! Ne feledjük, akkor már az Alba Volán bebocsátást kért és kapott az osztrák bajnokságba, több kulcsemberünk légiósként izmosodott. Fejlődésük előtt tehát új utak nyíltak, amellyel élni tudtak, kihozták maguknak abból a legtöbbet.

A vb-rendezés az elmúlt években háttérbe szorult, illetve az A-csoportosra összpontosítottunk. A Papp László Budapest Sportaréna tökéletes helyszín, Székesfehérváron a rendezés elnyerése után épült volna a mostaninál lényegesen komfortosabb, multifunkcionális jégcsarnok, viszont a sokadik sikertelen pályázat után be kellett ismernünk önmagunknak is: amíg válogatottunk nem stabil tagja a legjobbak küzdelmének, vagy legalább nem mutatja meg ott magát gyakrabban, addig csak reménykedhetünk vb-rendezésben. Legalábbis ami az elit vendégül látását illeti. Mert a másodosztályban már meghatározók vagyunk, úgy szereplésben, mint rendezésben. Egyelőre tehát a saját portánk előtt söprünk, és igyekszünk azt olyan csinossá tenni, hogy csapatunkra és rendezésünkre is felfigyeljenek a „gazdag” külhoni sporttársak.