A sérült Hentes és a sípos Kovács

Amellett, hogy az életszínvonaluknál is magasabban hordják az orrukat, annyi a bajunk Svájc lakóival, hogy imádják a sebességkorlátozásokat. Chaux-de-Fonds-ból, ahol kedden a szezon egyik legjobb hokimeccsét láttuk, szerda délelőtt elindultunk Zürich felé, ami nem tűnik nagy dolognak, egy szép városkából egy modernbe, ennyi. Csakhogy ezen az útvonalon mintha kipakolták volna az autópálya szertárából az összes táblát – botrányosan lassan értünk át. Aztán még tekeregtünk kicsit a tó partján is Zürichben, hogy Küsnachtig jussunk, ahol Hentes Kristóf edz és játszik mindennap.

Az 1993-as születésű csatár a GCK Lions játékosa, amely a Nationalliga B-ben, azaz a svájci másodosztályú jégkorong-bajnokságban szerepel, és amely anyaegyesülete a „Natiliga A”-s ZSC Lions. E klub vagy inkább klubrendszer a legnagyobb Svájcban, minden korosztályban legalább egy, de inkább kettő, olykor három, sőt van, hogy négy csapattal! Hentes szerződését éppenséggel a farmcsapat, a GCK szignózta és az idény végén jár le, úgyhogy honfitársunk is döntés előtt áll.

Ám egyelőre fontosabb, hogy egészséges legyen, mert az utóbbi években többet volt sérült, mint nem, akármikor hívták a magyar válogatottakhoz, mindig megsérült, mint legutóbb is, amikor Rich Chernomaz szövetségi kapitány már a felnőttekhez invitálta. Ebből otthon már levonták a következtetést, hogy nem is akar ő magyar válogatott lenni… A személyes beszélgetésünk alapján is mondjuk, ez nem igaz, Hentes Kristóf igenis jönni akar, csak olyan nyaki betegségféléje van, ami bármikor kidöntheti. Valami a csigolyáknál nyom egy ideget, amire négy orvos négy különféle szakvéleményt adott, egyvalami azonos: hogy nem igazán lehet vele mit kezdeni, csak óvatosan terhelni és reménykedni, hogy nem áll be. Hentes is ezt teszi, mert ott szeretne lenni a világbajnokságon, Koreában – főleg, miután biztosítottuk afelől, hogy Délen lesz, nem Északon.

A Hentes Kristóffal készült teljes interjú is megtalálható lesz a Nemzeti Sport Csoportnál a közeljövőben, miként az is, hogy elzarándokoltunk Zürich másik végénél lévő külvárosba, Klotenbe is, ahol 2009-ben a modern kori magyar hokitörténelem legszebb napjait éltük. Minden ugyanúgy van az A-csoportos vb egykori helyszínén: megvan a sajtóközpontnak helyet adó konferenciaterem, a csarnokhoz vezető út mellett a strand a játszótérrel, maga az aréna – jó, mellette, ahol a VIP-sátor és szurkolói falu volt, most nyitott jégpálya üzemel –, szóval, nem csoda, hogy kicsit elérzékenyültünk.

A szemünkkel üres sajtótájékoztatós szobát és szektorokat, szuperminisek által elfoglalt jeget, unatkozó lépcsősorokat és játékoskijárókat láttunk, a lelki szemeinkkel viszont az Ifjabb Ocskay Gáborra emlékező és magát elsíró Pat Cortinát, háromezer éneklő magyart, a kulcscsonttöréssel végződő Scottie Upshall–Benk András ütközést, hason csúszó Cooly-kabalafigurát és a Kanada elleni 0–9 után a Himnuszra „visszaénekelt” játékosokat.

Meg azt a nyomorult szlovák gólt az első meccs vége előtt 13 másodperccel…