Százötven évvel ezelőtt játszották az első fedett pályás hokimeccset

Megvolt annak a diszkrét bája, amikor a Kisstadion jegesre fagyott lépcsőjéről hógolyók zápora zúdult a játékosokra, bírókra, amikor Jászberényben pótkocsikból összeeszkábált alkalmi lelátón szorongtak a drukkerek, vagy amikor a Megyeri úton klubhovatartozástól függetlenül egy emberként szorítottak a szurkolók azért, hogy a katonai terepjáró után kötött rongyszőnyeggel sikerüljön játékra minimálisan alkalmas jeget készíteni. Ez volt a magyar jégkorongsport hőskora, amely nem is olyan régen ért véget, hiszen idehaza 1982. március 9-én rendezték meg fedett pályán az első hokimeccset – köszönhetően annak, hogy nem egészen egy hónappal korábban, február 12-én megnyílt a Budapest Sportcsarnok. A történelmi mérkőzésen a magyar válogatott 11–3-ra győzte le Franciaországot. „Új, szokatlan még minden a Budapest Sportcsarnokban. De a legnagyobb, sosem volt újdonság: jégkorong Magyarországon, fedett pályán” – lelkendezett a másnapi Népsport. Ahhoz képest, hogy a magyar hoki megszületése a Városligeti Műjégpálya 1926-os átadását követő évre tehető, nem mondhatni, hogy elkapkodott lett volna a jégcsarnoképítés.

Különösen annak tükrében, hogy március 3-án lesz 150 esztendeje, amikor megrendezték a hoki történetének első fedett pályás mérkőzését. Mai szemmel nézve persze kicsit olyan volt az a meccs, mint a magyar narancs Pelikán József tálalásában: kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de mégiscsak játék a tető alatt. A helyszín Montreal belvárosa, a Drummond Street 49. szám (ma: 1187.). Itt, a McGill Egyetem közelében, a helyi angol közösség központjában működött az 1862-ben épült Victoria korcsolyapálya. A kétszintes ház puritán, fűtetlen épület volt, de legalább védte a korcsolyázókat az időjárás viszontagságaitól. Nem kizárólag korcsolyázóknak épült, a jó idő beköszöntével zenei előadásokat, álarcosbálokat, kertészeti bemutatókat rendeztek a falai között. A jégkorongot a hőskorban tradicionálisan a szabadban játszották, és csak nagy vonalakban hasonlított a játék manapság ismert változatához. A pályák mérete például a tavakon, folyókon kialakuló jégfelületek méretéhez igazodott, ezért annyian játszottak egyszerre, ahányan elfértek az adott területen – nemegyszer több tucatnyian. A botokkal egy, a lacrosse-ból ismert kemény, pattogós labdát terelgettek, amit persze sokkal nehezebb volt irányítani, mint egy korongot, ezért a hokit a játékosokra és a nézőkre egyaránt veszélyes sportként könyvelték el (a labdát adott esetben fagyott lótrágya helyettesítette).

Hogy a dermesztő kanadai télből jó lenne fedett helyre húzódva hokizni, nyilván a fagyoskodók többségének eszébe jutott, de az ötlettől a cselekvésig elsőként egy vállalkozó kedvű halifaxi srác, James Creighton jutott el, akinek neve a „szervezett jégkorong atyjaként” vonult be a sportág históriás könyvébe. Új-Skócia tartomány a jégkorong egyik bölcsője volt, a Boston Evening Gazette riportere már 1859-ben izgatott cikket írt az új játékról. A hokiláz Creightont is magával ragadta, remek téli kiegészítő sportként tekintett a jégkorongozásra. Szülővárosából 1873-ban Montrealba költözött, hogy a McGill Egyetemen jogot tanuljon. Csatlakozott a Montreal Football Clubhoz, tagságit váltott a Victoria korcsolyapályára és műkorcsolyabírói vizsgát tett.

A hokival sem szakított, egyetemi hallgatótársaival játszott, s közben azon mesterkedett, hogy becsempéssze a játékot a Victoria falai közé. Ez azonban nem tűnt egyszerű vállalkozásnak, mivel a jeget féltő korcsolyázók hallani sem akartak a társbérletről. Creighton azzal kereste fel a pálya gondnokát, hogy a zárvatartási időben engedje be őket az épületbe. Nem tudni, szükség volt-e némi kenőpénzre a derék portás meggyőzéséhez, de a lényeg: „az álmok színháza” kitárta kapuit. Ráadásul nemcsak a játékosok lépték át a küszöbét 1875. március 3-án, a Montreal Gazette másnapi beszámolója szerint 40 néző is megjelent. Sajátos konspirációként ugyanis Creightonék egyáltalán nem tartották titokban, mire készülnek, mi több, az információt eljuttatták a lap szerkesztőségébe is: „Jégkorongot játszanak ma este a Victoria korcsolyapályán, két kilencfős csapat. Jó szórakozásra lehet számítani, mivel néhány játékosról úgy tartják, hogy rendkívüli szakértője a játéknak.”

Miként a hirdetésből kiolvasható, a résztvevők alkalmazkodtak a téglaépület adottságaihoz és a 204x80 yardos jégfelülethez, amely nagyon hasonló a mai NHL-pályák 200x85 yardos méretéhez. Muszáj volt határt szabni a csapatok létszámának, amit végül kétszer kilenc főben határoztak meg. Mivel a jeget palánk helyett egy mindössze 30 centi magas „sétány” vette körül (ezen állhattak a nézők és pihenhettek a korcsolyázók), balesetveszélyes lett volna a hagyományos, könnyen elrepülő „jéglabdát” püfölni, ezért lapos, kör alakú fadarabbal helyettesítették. A játékhoz a botokat Creighton új-skóciai barátaival küldette Montrealba, s a mérkőzés nagyjából az általa kidolgozott szabályok szerint zajlott (amelyeket már 1873-ban megalkothatott). Creighton csapatának ellenfelét kapitányként Charles Torrence vezette.

A Montreal Gazette többek között ezt írta az első fedett pályás hokimeccs­ről: „Tegnap este nagyon nagy közönség gyűlt össze a korcsolyapályán, hogy szemtanúja legyen a jégkorongjátéknak. A mérkőzés érdekes és küzdelmes volt, a játékosok erőfeszítései nagy vidámságot keltettek, miközben csúszkáltak és kerülgették egymást. A meccs fél tíz körül ért véget, és a nézők az esti szórakozással elégedetten távoztak.”

A távozás korántsem volt ilyen békés, mert ahogy azt a The Kingston Whig-Standard megírta, a találkozó végén tömegverekedés robbant ki. No nem a pályán lévők keveredtek nézeteltérésbe, hanem a korcsolyázóklub időközben megérkező tagjai – akik eleve ellenezték a pálya jégkorongcélú használatát, mivel az órákat vett volna el a nyitvatartási időből – csaptak össze a hokisokkal, akik szívesen terelgették volna még a korongot. A balhé részleteiről egymástól eltérő változatok maradtak fenn. Egyes állítások szerint a hokimeccs időtartamán – csaknem 90 percig tartott – felbőszülő korcsolyázók betörtek a jégre, és a jégkorongozókkal összegabalyodva megakadályozták a folytatást. Más források alapján a mérkőzést már elunó fiatalok osontak be a jégre, és korcsolyázni kezdtek. Egy kisfiút fejen ütöttek, a tettest felelősségre vonták, s ebből robbanhatott ki a tömegbunyó. Abban egységesek a források, hogy „sípcsontok, fejek, padok törtek, és a hölgynézők zavartan elmenekültek”.

A sportág történetének első teremmeccse amúgy Creighton együttesének 2–1-es győzelmével zárult, bár nem a mai értelemben vett gólokat számolták, hanem „meccseket” kellett nyerni.

A Nemzetközi Jégkorongszövetség a 100. születésnapját megünnepelendő 2008-ban gálamérkőzést rendezett egy európai (Metallurg Magnyito­gorszk) és egy tengerentúli (New York Rangers) sztárgárda részvételével; a győztest megillető trófea a Victoria-kupa nevet kapta, tisztelegve a hokitörténelem első fedett pályás jégkorongmeccse előtt. A berni találkozót a Rangers nyerte meg 4–3-ra, a következő évben Zürichben a ZSC Lions 2–1-re megverte a Chicago Blackhawkst, majd a Victoria-kupa a feledés homályába merült.