„Erre voltak csak igazán jók a felkészülési mérkőzéseink az osztrákok és a szlovénok ellen, mert azokon világossá vált, hogy ezzel a taktikával eredményesek lehetünk – mondta Tokaji Viktor a Nemzeti Sport Online-nak. – Korábban voltak más jellegű próbálkozások – például két éve a budapesti vb-n –, de nem igazán párosultak sikerrel. Pedig még azt sem lehet mondani, hogy amit a szövetségi kapitány akkor kitalált, az szakmailag rossz irány lenne a mi szintünkön. Ez viszont rengeteg közös gyakorlást feltételez, amire nincs lehetőség. Így váltottunk egy olyan stílusra, amelyben a játékosok nyolcvan-kilencven százaléka a klubjában amúgy is játszik. Tehát tudja, adott rendszerben hol és mit kell csinálnia. A felkészülés első, bécsi meccsének az első harmada ezért lett olyan kaotikus, mert ott kerestük magunkat, és csak utána találtuk meg. A vb-eredményünket tekintve az mondható, a bécsi első harmadszünetben döntő fordulat jött. Akkor váltottunk ugyanis. Tulajdonképpen ez a kapitány és a szakmai stáb közös döntése volt, és nagyon ki sem kellett találni, mert adta magát. Rich Chernomaztól óriási dolog volt, hogy ezt felmérve a váltásra szavazott. Sokan az ő helyében alighanem ragaszkodtak volna ahhoz, amit ő kitalált, abból edzőként hiúsági kérdést csináltak volna. Főként kanadaiként. Aztán, ha megint nem jön össze, akkor még joggal is mondhatta volna: ja, kérem, a keret alkalmatlan rá. Szerencsére nem ez történt. Ehhez viszont tökéletes közösségre és csapatmunkára volt szükség, úgy a játékosok, mint a stábtagok között. Ennek a mai válogatottnak ez az egyik erőssége, megvoltak a csatornák és a visszacsatolások is. Márpedig ha egy játékos komfortosan érzi magát a hadrendben, világosan megvan a posztja, és ahhoz a feladata, akkor nő az önbizalma, ami a sikeres szereplés egyik pillére.”

A magyar jégkorong ezzel a taktikával azonban többéves, évtizedes hagyományával szakított válogatott szinten. Már korábban is fel tudtuk venni a versenyt nálunk erősebbekkel – olykor legyőztük őket –, ennek azonban a remek védőmunka és a bravúros kapusteljesítmény volt az alapja. Ellenben most velünk azonos vagy nüánsszal jobb riválisokat támadtunk le bátran a saját harmadukban. Bírtuk erővel az ezzel járó sok korcsolyázást, és az ütközéseket sem hanyagoltuk el.

„Én inkább azt látom ebben a változásban, hogy a magyar jégkorong összességében ennyit fejlődött az elmúlt években. Ezt be lehetett vállalni. Már nincs meg az alárendeltségi viszony, sokkal inkább mellérendeltségi, kiegyenlített csatákat vívhatunk. Sőt, abban dominálhatunk is. Mert a vb-n a kazahok elleni mérkőzést leszámítva mi irányíthattunk.”

Japán ellen még akadozott a gépezet, amely Kazahsztán ellen sem igazán működött. Legalábbis nem úgy, ahogy a folytatásban. Addig csak altattuk az ellenfeleket?

„A japánok elleni mérkőzésen megzavart fejű magyar játékosok mentek a jégre. Sikorcin és Bartalis a vb-felkészülés hajrájában sérült meg és esett ki a keretből, Sofron kétmeccses eltiltásával az utolsó pillanatban szembesültünk. Teljesen más sorösszeállításukban mentünk jégre, mint amire készültünk. Ráadásul első meccs volt, egy olyan óriási csarnokban, amelyben nem is edzhettünk addig. Meg kellett találni a helyünket, mások voltak a távolságok, meg kellett szokni mindent. Az akkori győzelem leginkább arra volt jó, hogy megnyugodhattunk kicsit: olyan nagy bajunk már aligha lesz, kiesni nem fogunk. Mert ebben a kiegyenlített mezőnyben egy rosszul sikerült vb-n ez is megtörténhet. Ami be is bizonyosodott, hiszen az ukránok estek ki, akik ellen szintén nagyon meg kellett dolgozzunk a győzelemért. Szerencsére rögtön a nyitó napon átestünk a holtponton, viszont a kazahok elleni meccsen még így sem pörögtünk a kellő fordulatszámon. Arra viszont jó volt, hogy tanuljunk belőle. Felhívta a figyelmünket arra, hogy a legapróbb hibáinkat is góllal büntetik ezen a szinten, tehát még nagyobb koncentráció kell. Másrészt figyelmeztető jel volt, ha sok kiállítást szedünk össze, azzal a saját sorsunkat pecsételjük meg.”

Az olaszok elleni győzelemmel és játékkal azonban már sínre kerültünk, amelyről Ukrajna és Lengyelország sem siklatott ki minket. Hogyan tudtunk teljesen egyértelműen három olyan válogatott fölé nőni, amely az elmúlt években rendre borsot tört az orrunk alá? Ez kizárólag a mi erőnket bizonyítja, vagy az ellenfelek gyengeségét is?

„A politikai helyzet Ukrajnában már egy éve igen feszült. Így nehéz bármi egyébre koncentrálni, még akkor is, ha csak közvetetten érintett valaki. Hallottam olyan válogatott játékosukról, akit nem a vb-keretbe hívtak be, hanem máshonnan kapott meghívót… Nem is beszélve a más okból hiányzó meghatározó embereikről. Az olaszoknál nyilván a pénz is közrejátszott abban, hogy most nem olyan erős kerettel érkeztek, amelynek négyötöde honosított kanadai volt – volt erre a példa a közelmúltban –, de én vezetői személetváltásnak is betudom. Azt mondták, hogy jöjjenek inkább a született olasz játékosok, függetlenül attól, hogy milyen osztályban játszhat a válogatottjuk. Tulajdonképpen bejött az, amire előzetesen számítottunk, hogy a lengyel válogatott volt a legnagyobb riválisunk. Viszont a győzelmünk ellenük is megérdemelt volt. Náluk talán kicsivel ügyesebb vagyunk, és Rajna Miki személyében jobb kapusunk volt. Apropó Rajna! Az egész vb-n, mind a négy mérkőzésén nagyon kiegyensúlyozottan védett. A letámadásos taktikánk miatt nem kapott negyven lövést meccsenként, amelyből húsz hárításához bravúr kellett volna – mint jellemzően korábban –, inkább ötpercenként kellett közbeavatkoznia. Akkor azonban olyan szituációban, hogy „Na, itt van, ezt oldd meg!”. És ő megoldotta. És még az emberelőnyös szituációinkban is nagyon fontos szerep jutott neki... Bevállaltuk a rizikót, hogy a kék vonalra kapáslövésre egyetlen bekket sem hagytunk fenn olykor. Kaptunk is belőle gólt, voltak ziccereik az ellenfeleknek négy az öt ellen. Egy csatár önkéntelenül másként mozog, mások a beidegződései, mint egy védőnek, ebből lett a gond. Ha egy bekk ellőtte a korongot, akkor neki a mozgása már elindul visszafelé, ezzel szemben egy csatár még ilyenkor is támadja a korongot. Aztán jött a blokk, egy elcsent passz, máris vitték Rajnára a korongot, de ő a fontos pillanatokban mindig kisegítette a csapatot.”

Tokajira orvosi vizsgálat vár a napokban, viszont a 38 éves bekk elég belső erőt érez magában a folytatáshoz, amelyhez az A-csoportos vb-n való részvétel lehetősége ad külön motivációt. És nem elsősorban az edzői stáb tagjaként...

„Az én sorszámom a kettes Majzik Ernőnél, a csapat orvosánál. A nullás sorszám Frank Banhamé, aki minden meccsünk után alig tudott elmenni a buszig, és már ma jelenése volt a dokinál. Az egyes sorszám a vb előtti utolsó itthoni edzésen megsérülő Bartalis Istié. Na, majd utánuk jövök én. Még az is lehet, hogy a kórházban egy szobában leszünk, mint egy edzőtáborban vagy vb-n. Biztos, hogy lesz miről beszélnünk. Nekem a bokám van gyulladásban, megnézzük, mit lehet vele csinálni. Nem érzem, hogy eljött volna számomra a visszavonulás ideje, az elhivatottság még dolgozik bennem. Főként így, hogy kilátásban van az A-csoportos részvétel, amely nekem egyszer legalább már megadatott. Óriási élmény volt, Svájcban is, hát még milyen lesz a sportágban sokkal meghatározóbb szerepet betöltő, a szovjet érát is ideszámítva páratlan eredménysorral büszkélkedő Oroszországban. De belül szerintem én sohasem is érzem majd meg, hogy már sok amit csinálok, elég volt ebből ennyi. Az biztos, hogy most ülepednie kell bennem sok mindennek. Ezúttal nem játékosként, hanem a szakmai stáb tagjaként lehettem ott a válogatott mellett. A meccseken nem olykor, hanem állandóan be akartam menni a pályára a cseréknél. Rám szólni azért nem kellett, de a lábam folyamatosan izgett-mozgott, és oda kellett figyelnem, hogy már ne a játékos, hanem az edző szemével lássam a mérkőzéseket. Mert a kettő teljesen más. Egy játékos kizárja a külvilágot, csak magára és a saját feladatára koncentrál. A jégen teljes erőbedobással küzd, a kispadon meg pihen. Jó volt edzőként belelátni ebbe a folyamatba, de még nem hiszem azt magamról, hogy akkor mostantól én már oda is tartoznom. Arról nem is beszélve, hogy edzőként legalább öt lépcsőfok átugrását feltételezi a válogatott mellett folyó munka.”

A dunaújvárosi alapokat megkapó, 2007 óta a fehérváriakat erősítő Tokaji elmondta, a sportágban élők és a szurkolók részéről a közelgő A-csoportos vb így a szokottnál is nagyobb figyelmet kap Magyarországon. (A tornát május 1-17. között Csehországban rendezik meg.)

„Az biztos, hogy az eddig sem kis figyelem most hatványozódik itthon, még inkább fókuszba kerülnek a csapatok. Már látjuk magunkat a mezőnyben, és úgy nézünk a csapatokra mint potenciális ellenfelekre. Svájcban még más volt a lebonyolítás, ott egy topcsapattal találkozhattunk, Kanadával. Jövőre már minimum három sportági nagyhatalommal! Hat éve a csoportkör után az alsóházi rájátszásban folytathattuk, most viszont nyolcas csoportok vannak, több olyan válogatottal, amely kimondottan vb-éremért, de talán az aranyéremért érkezik majd. Most még két hét élményfürdő vár ránk, utána elkezdődik a felkészülés. Én úgy tervezem, hogy az augusztusi jeges edzésekre már utolérem a többieket, akik hamarosan elkezdik a szárazföldi munkát. Saját tapasztalatból tudom, utána az egész szezonunkban végig ott lesz a játékosok fejében, hogy a végén majd mi vár ránk. És ez óriási erőt és motivációt ad. Aligha kell bárkit is noszogatni a munkára. Emlékszem egy olyan jelenetre, hogy hat évvel ezelőtt éppen az ingeinket vasaltuk Peterdi Imrével, a szobatársammal Zürichben, és közben néztük a vb-meccseket a tévében. A szokott óriási vb-körítés, zene, fények, füst, ováció, minden, csak amíg normális esetben ezt otthon a fotelből teszem meg sörrel és ropival – mint annyi éven át –, akkor három óra múlva én is ott lehettem, rám is ez az élmény várt. Ez számomra elképesztően szürreális volt. Az akkori keret egynegyede ezeket a személyes élményeit is meg tudja osztani a fiatalokkal.”