Éljen az új év! – ilyen volt 2017 a magyar jégkorongban

 

 

A világbajnokságokon szereplő öt válogatottunkból kettő kiesett, három csak majdnem, még egy maroknyi „szapporói hősünk” visszavonult, egy teljes nyár kellett a férfikapitány megtalálásához, a szövetség tányérdobálással búcsúztatta évtizedes főtámogatóját, az elvileg legerősebb klubcsapatunk negatív rekordokat döntögetett, egy másik hirtelen megszüntette a felnőttcsapatát, ráadásként belenéztünk két doppingügybe is.

Hm, ez így több a soknál, nemde?

Már az előrevetítette a szenvedéseinket, hogy az osztrák központú EBEL-ben versenyző Fehérvár AV19 egymás utáni második siralmas idényét zárta, olyan mélyre ereszkedett, ahol sosem járt, mióta átkéredzkedett a „sógorokhoz”. 2007-ben azért nyitott vereségsorozattal, mert hozzá kellett szoknia a nagyobb és színvonalasabb terheléshez, amit idővel meg is tett, és már a regionális liga elődöntőjével foglalkozott mint valós céllal.

Aztán elment az a hajó, sok-sok karakteres játékos, szezonok, kifulladt a lelkesedés, és 2017-re oda értünk, hogy miközben a régi Interligából kiválóan megismert szlovén Olimpija Ljubljana hosszú idők kitartó sikkasztásaival, csalásaival és hazugságaival tényleg csődbe ment, még így is előrébb végzett a táblázaton, mint a tökutolsó Fehérvár…

Ám lehetett keseregni másért is, mert Sofron István nemcsak az egyik legjobb kortárs jégkorongozónk, hanem az Alba Volán saját nevelése is, így tehát példakép, következésképpen sokszoros a felelőssége. Miután fennakadt a doppingteszten, nem játszhatott a világbajnokságon, pedig szükség lett volna rá, mert eleve úgy mutatott a játékoskeretünk, mint egy ementáli. Helyette például honosítottat nevezett a szövetség a kanadai születésű Keegan Dansereau személyében, noha hozott egy önkorlátozó szabályt, miszerint a magyar felmenőkkel nem rendelkező játékosok közül legfeljebb öt küldhető vb-re. Egyértelműen helyes törekvés, ám azért ahhoz, hogy ne legyen nagy baj, olykor kellenek olyan „szürke zónás” megoldások, mint amilyen a honosítás – és ezt a kanadai Rich Chernomaz szövetségi kapitány nem átallott meglépni. 2015-ben Frank Banham, Tyler Metcalfe és Andrew Sarauer voltak az importjaink, akikkel feljutottunk az elitbe, 2016-ben jött még Jesse Dudás, Kalvin Sagert és Kevin Wehrs, akikkel majdnem bent maradtunk az elitben, 2017-ben viszont Karol Csányival és Dansereau-val is majdnem kiestünk – a másodosztályból. Úgyhogy akármilyen szépen is ível felfelé a magyar hoki, azért nem „nyereg” nélküli az emelkedő. Emiatt, valamint a szövetség (már nem is annyira) új vezetőségével való szembenállása okán Chernomaz szerződésének meghosszabbítása szóba sem jöhetett, ugyanakkor más sem nagyon akart jönni, mire a nyár végén a finn Jarmo Tolvanen rábólintott, hogy visszatérjen Magyarországra, ahonnan 2011-ben úgy engedte el a Fehérvár, hogy rájátszásba vitte a csapatot, csak a játékosok nem rajongtak érte…

Mindeközben bajnokságunknak új neve lett, mert a szövetség az elmúlt évtized együttműködése helyett a gazda(g)ságra figyelve átszerződött a Moltól az Erstéhez, így nekünk is lett egy kvázi EBEL-ünk. Szürreális elemként persze a naptári év végéig maradt a férfiválogatott főszponzora az olajcég, miközben leszerződött a szövetséggel hagyományosan nem puszipajtás Fehérvárral…

Viszont az nem rossz, hogy az Erste jóval többel járul hozzá a nevére vett bajnoksághoz, mint az előd, ráadásul többéves szerződéssel. Az összes visszavonuló legendánk maradt a sportágban, néhányan a kiváló gondolatnak tűnő mentoredző programban dolgoznak, és az az ötlet is bejönni látszik, hogy szövetségünk a szlovákkal összeállva létrehozta a Visegrádi Kupát, ami egyelőre négy-négy klub versenye – majdan a V4-eké lehet –: a jövő héten már a döntő első meccse esedékes a DVTK részvételével, amely pedig káprázatos évet teljesített, a nemzetközi Kontinentális Kupa négyes döntőjébe is majdnem bejutott – ami sosem sikerült még magyar klubnak –, tehát azért láttunk olyat is, ami elégedettséggel tölthetett el minket.

…és már 2018 van, ugye, talán mégis ez a legjobb hír.

*** AZ ÉV LEGJEI ***

AZ ÉV CSALÓDÁSA: VÁLOGATOTTJAINK (LE)SZEREPLÉSE

Kezdjük a legfájóbb ponttal, a zászlóshajó, a férfiválogatott várakozáson aluli világbajnoki szereplésével: a Rich Chernomaz vezette együttes az elitbe visszajutás reményével vágott neki áprilisban a divízió 1/A-vb-nek, aztán a végén annak is örülhettünk, hogy nem esett ki. A mieink csupán a végül nyert meccs nélkül búcsúzó házigazda Ukrajna ellen tudtak nyerni, ami bivalyerős mezőny ide vagy oda, édeskevés. Még rosszabbul jártak U20-asaink, akik ötből öt vereséggel csont nélkül estek ki a maguk divízió 1/A-jából, az U18-asok ugyanezt az eredményt tudták felmutatni. De legalább a hölgyek és a lányok benn maradtak az osztályaikban.

AZ ÉV VISSZAVONULÓI 1.: KÉT HŐS MARADT

Hogy rohan az idő… Idén már tízéves lesz a „szapporói csoda” – így bár kicsit elszomorító, természetszerű, hogy a letéteményesek közül mára ketten játszanak válogatott szinten: Benk András és Vas János.

2017-ben újabb ikonok akasztották szögre a korcsolyát: a nyáron a 2016-os elit-vb-n még válogatott csapatkapitány Vas Márton, illetve Gröschl Tamás jelentette be visszavonulását, szeptemberre Kovács Csaba is követte példájukat. Nem aktív többé a legjobb magyar bíró, Gebei Péter sem, akit ugyan marasztalt az orosz bázisú liga, a KHL, ám ő májusban úgy döntött, inkább a honi szövetség játékvezető-igazgatójaként folytatja – viszont friss hír, hogy a szintén KHL-es Slovan Bratislava meccsein közreműködik mint supervisor.

AZ ÉV VISSZAVONULÓI 2.: MÁR NEM AZ „ÖREG” A FŐNÖK

Ha valaki dolgozott a magyar hokiban, hozzászokhatott két állandóhoz: Fehérváron Ocskay Gábor a főnök, a szövetségben pedig Kovács Zoltán a főtitkár. 2017 nyara óta egyik sem igaz már.

A szövetségben folytatódott az átrendeződés, és Kovács Zoliból, ahogy mindenki hívja, szakmai alelnök lett, így leadhatta munkájának számára kevésbé érdekes részét, a pénzügyeket meg az adminisztrációt, és hasznosíthatja felbecsülhetetlen kapcsolatrendszerét. Fejérben pedig ugyancsak tartott már az átalakulás: egy ideje menedzsmentnek hívott kis csapat döntött a fontos ügyekről, ám persze azért Ocskayval az élen. Nos, miután 2016-ban a hazahívott Szélig Viktor mégsem kellett a szövetségnek, Ocskay megtalálta benne az utódját, és át is adta a stafétát – viszont tanácsaival, puszta jelenlétével továbbra is támaszt ad.

AZ ÉV DÖBBENETE: A DEBRECEN VISSZALÉPÉSE

Júniusban a semmiből jött az utóbbi évek egyik legmegdöbbentőbb közleménye: a Magyar Kupa-bronzérmes, bajnoki negyedik Debrecen nem indul az átalakuló Erste Ligában. A hajdúságiak az előző idény után belevágtak egy szupercsapat építésébe – hogy aztán néhány héttel később, látszólag minden előzmény nélkül bejelentsék, főszponzor híján mégsem tudják finanszírozni a csapatot, mehet, ki merre lát…

 

AZ ÉV FELFEDEZETTJE: KIT VÁLASSZUNK?

A szokásoknak megfelelően avatott néhány újoncot a férfi felnőttválogatott a világbajnokságon, így technikailag van segítségünk, hogy kit válasszunk az év felfedezettjének – de valójában még sincs. 2017 valahogy nem termelt ki magából olyan üstökösöket, amilyen a Bartalis-, Hári-, Sebők-, Erdély-, Galló-vonulat, és akkor még csak a csatárokról beszéltünk. A közelmúltban a hátvéd Stipsicz Bence és Garát Zsombor, valamint a kapus Vay Ádám is okkal jelentkezhetett az év újoncának. Ezúttal a MAC Budapest neveltje, Terbócs István járt a legközelebb a címhez, mivel második nekifutásra bekerült a felnőtt-vb-keretbe, és rá is szolgált, hiszen felkaparta a jeget, ahogy az tőle szokás és elvárás, továbbá a bajnoki alapszakaszban elért 0.71-es pontátlaga is csak 0.53-ra csökkent a rájátszásban – miközben nem a góljai miatt tartják, ugye. Az új idény alapszakaszában viszont csupán 0.46-tal teljesít, ami statisztikailag alátámasztja az egyébként is érezhető visszaesést. Szóval nem fedeztünk fel senkit.