Fél gőzzel soha semmit – tíz éve hunyt el ifjabb Ocskay Gábor

Vágólapra másolva!

2019.03.25. 09:59

Címkék

Eltelt egy évtized ifjabb Ocskay Gábor 2009-es halála óta. Ez a mondat egyszerre tényszerű, döbbenetes és valamelyest lélekkönnyítő is. A 187-szeres válogatott jégkorongozó klasszis volt a pályán és azon kívül is – mindannyian csak remélhetjük, hogy méltón ápoljuk az emlékét és hagyatékát, amely komoly ugyan, de olykor nagyon vicces is. Mint amilyen ő maga volt.

„MI LENNE, HA VELÜNK LENNE?”
A vezetéknevük különbözik, kinézetre sem hasonlítottak, karakterre meg játékstílusra sem igazán, mégis sokan és sokszor mondták, hogy ifjabb Ocskay Gábornak volt, van egy ikertestvére: Palkovics Krisztián. „Kíváncsi vagyok, mi lenne most, ha velünk marad: hol tartana a hoki Székesfehérváron és Magyarországon, mi lenne a szerepe, mit is csinálna – kezdte Palkovics, aki ugyanúgy 1975-ben született, és ugyanúgy az Alba Volánban és a magyar válogatottban töltötte jégkorong-pályafutását, manapság szaktanácsadóként segíti a klubot. – Kíváncsi volnék arra is, mennyire tartanánk össze: eltelt ugyan tíz év, de minden nap, amikor kint vagyok a jégpályán, elsétálok a vitrin előtt, és eszembe jut, milyen lenne, ha ma is barátként, szoros társként együtt volnánk. Ezek a kérdések járnak a fejemben, szoktam elmélkedni rajtuk, ám válaszok nincsenek. Sajnálom, hogy megtörtént a tragédia, és nagyon remélem, keveseknek kell átélniük, amit nekünk kellett, mert hatalmas űr keletkezett az életemben – mennyi sok jót csináltunk volna még együtt… Én is lelkesen viszem edzésekre a fiamat, remélem, belőle is jó hokista lesz, és ki tudja, lehet, majd együtt játszik az ő unokaöccsével.”

Ott volt az a csibészes mosoly a fakanálcselekkel szerzett gólok után a jégen.

Ott volt a letargikus vereségre katartikus győzelmet hozó meccs után az öltözőben, utoljára epret majszolva.

Ott volt a bajnoki címek utáni bulikon a bárpultnál.

Ott volt az a félmosolyba hajló elszánt tekintet is a poszterünkön, amelyet valamelyik honfitársunk ragasztott ki a csarnok falára, Zürich-Klotenben.

Tíz éve volt, több ezren jártunk ott magyarok, amikor férfi jégkorong-válogatottunk hetven év után az első A-csoportos mérkőzésére készült. Foglalkozhattunk volna a történelemmel, a szakmával, ehelyett kisebb-nagyobb csoportba verődtünk, csak álltunk ott, és fátyolos tekintettel néztük a képet, a virágcsokrokat meg a gyűlő mécseseket. És azt a tekintetet, amely ifjabb Ocskay Gábor sajátja volt, az aranygenerációnk egyetlen tagjáé, aki feljutott az A-csoportba, és sohasem esett ki onnan.

VALAMI VICCES MINDIG ELŐKERÜL

„Kiscsicsó”, ahogy mindenki ismerte a jégkorongban, a sportban, és ahogy megismerte mindenki más is a tragédia kapcsán, 2009. március 24-ről 25-re virradóra hunyt el heveny szívelégtelenségben, ami furcsa fintora a sorsnak, mert nem klinikai értelemben neki volt a legjobb és legnagyobb szíve.

Ifjabb Ocskay Gábor feljutott a válogatottal az A-csoportba, az Alba Volánnal kilencszer lett magyar bajnok (Fotó: Mirkó István)

A veszteséget felmérni lehetetlen, hiszen ki-ki a párját, testvérét, gyermekét, rokonát, csapattársát, első soros centerét, példaképét veszítette el – a közös nevező, hogy egy nagyon jó embert, akinek a jóságához csak két tulajdonsága ért fel: az elhivatottsága és a vidámsága. Az egy dolog, hogy a hokihoz kötődően talán az alázat volt a legtöbbet használt szava, az egy másik, hogy karaktere a jégen is megmutatkozott, hiszen még több asszisztot adott – többnyire nem vér szerinti ikertestvérének, Palkovics Krisztiánnak –, mint ahány találatot maga szerzett, a harmadik viszont, hogy frenetikus humora is volt – elég csak beleolvasni ezen oldalpár megnyilatkozásaiba: a legfájdalmasabb mondatok között mindig akad olyan is, amelytől kibuggyan az emberből a nevetés. Következésképp nemcsak az Kiscsicsó öröksége, hogy fájlaljuk a hiányát, hanem mindazon jóság, ami őrá gondolva elkezdődött, folytatódott, felépült az idők során.

19-ES A CSAPATNÉVBEN, MATRICÁN

Már a tragédia utáni legsötétebb napokban világosan kiderült, mit is jelentett ő a klubjának és városának, Székesfehérvárnak, hiszen az akkor még Alba Volánként szereplő csapat nevébe bekerült a 19-es mezszáma, az addig sehogyan sem nevezett jégcsarnok az ő nevét kapta, később szobrot is állítottak neki, a bejárathoz vezető utolsó kanyarnál egy kopjafa tövében pedig ideiglenes, majd állandó kegyhely létesült. Az első nyár végén már az ő nevét viselő emléktornára gyűltek a régió csapatai: a régi Interliga-rivális szlovén Olimpija Ljubljana és az új EBEL-es időkből a Graz 99ers és a Vienna Capitals – amelyek persze sikerélmény nélkül távoztak, mert a Volán nyerte meg a tornát!

Közben szárba szökkent a jótékony kezdeményezés is, hiszen ezeken az emléktornákon mindig egyedi, fekete árnyalatú mezben játszik a csapat, a trikókat elárverezik, a bevételt jótékony célra fordítják, az egészet pedig az Ifjabb Ocskay Gábor Alapítvány intézi, amely célja az utánpótlás-nevelés támogatása például azzal, hogy idényenként egy-egy fiatal játékos ösztöndíjban részesül. Az anyagi támogatásnál is nagyobb segítség lehet, hogy a 2010-ben beindított és szintén az ő nevét viselő akadémia tehetségei az oxigénnel együtt szippanthatják magukba, amit Kiscsicsó képviselt, hiszen a csarnokban jelen van ma is: a főbejárat után rögtön balra ott a pályafutását összegző vitrin, a fotója a nagycsapat öltözőjébe a tavalyi felújítás után is visszakerült, van szurkolói drapéria meg portré az eredményjelző két oldalán, a klub és a szövetség által is visszavonultatott 19-es meze pedig ott lóg a plafon alatt.

„BÜSZKÉN FESZÍTETTEM MELLETTE”
Ifj. Ocskay Gábor húga, Zsuzsanna boldog feleség és édesanya, egyben szerető lány, és miközben a bátyja nevét viselő alapítvány ügyeit intézi, a férjével és fiaival szinte az összes meccsen kint van a csarnokban, közvetlenül a plexi mögött ülve. „A mai napig felfoghatatlan és hihetetlen az egész. Évekig az volt az érzésem, hogy csak edzőtáborban van, és majd jön. A mai napig ha valami fontos esemény történik, a telefonomért nyúlok, utána tudatosul bennem, hogy hiába… Bendegúzon látom, hogy rettenetesen hiányolja, ő nem tud videókat nézni, megviseli a mai napig: habár csak két évig lehettek együtt, mégis valami megfoghatatlan kapocs volt köztük – Gábor rengeteget volt nálunk, fáradtan esett be, de az unokaöccsére mindig volt ideje, mindig ment a hoki a nappaliban, amíg készült a vacsora. Ha korábbi évekre gondolok, rengeteget mosolygok, mert nagyon sok felejthetetlen pillanatot élhettünk meg együtt: a közös családi nyaralásokat, a teniszeket, a vízben fejeléseket, a pingpongokat… Büszkén feszítettem mellette a családi streetballozásokon, mert abban is jó volt – mindenhol versenyeztünk, soha semmi sem ment tét nélkül. Büszke voltam arra is, hogy mindig egy iskolába jártunk, pedig fiatalon kevésbé értékeltem a jelenlétét, hiszen testőrként viselkedett – az első bulikba csak vele mehettem… –, és esélyem sem volt bármilyen fiú közelébe kerülni, és mindig mindent tudott rólam. Ma már hálás vagyok, mert mindig és mindentől óvott, vigyázott rám. Ahogy írom ezeket a sorokat, eszembe jut az esküvőm: a férjemmel a mai napig emlegetjük, ahogy a ceremóniamester éjfélkor odajött és azt mondta, ehhez a bulihoz már nem tud mit hozzátenni, mert Gábor átvette az irányítást. Soha semmiben sem volt fél gőz: ha buli, ha sport, mindenhol odatette magát. Rettenetesen hiányzik.”

És ha már a mezszám: egy klubnál 99 lehetőség van a választásra, a válogatottnál azonban csak akkor, ha A-csoportos, mert a másodosztályban egy ősi szabály csak 0-tól 30-ig engedi a számozást, Szuper Levente 31-eséhez is külön engedély kellett. Ráadásul egy hokicsapat 22 tagú, úgyhogy nincs sok mozgástér a válogatáskor, mégsem lehetett kérdés, hogy a 19-est kivonják a forgalomból. Sőt, azon a bizonyos 2009-es vb-n a mieink egy fekete körbe írt 19-es matricáját szerették volna a mezükre helyezni, ám a Nemzetközi Jégkorongszövetség, az IIHF szabályzata nem engedte, úgyhogy a srácok a legkreatívabb módokon csempészték magukra a matricát, amelyet a hazai, Finnország elleni felkészülési meccsen büszkén viseltek a mellkasukon – persze a kétszeres világbajnokot is legyőztük aznap!

FÜRDÉS A SZÖKŐKÚTBAN

Ifjabb Ocskay Gábor híre nem is állt meg a határnál, és nemcsak a régióban ismerték (el), ahol a karrierje nagyját töltötte, hanem a nagyvilágban is. Az magától értetődik, hogy itthon róla nevezték el az idény legjobb csatárának járó díjat, illetve hogy a hazai Hírességek Csarnoka tagja, 2016-ban az IIHF is beiktatta a Hall of Fame-jébe – ahol csak két másik tagunk van, Pásztor György és Schell László –, miután odaítélte neki a Richard „Bibi” Torriani-díjat, amely a nem hagyományos jégkorongnemzetek tagjaként kiemelkedő életművet alkotó sportnagyságoknak jár.

Szóval, gazdag és jövőbe mutató is a hagyaték. Amellett, hogy napestig nézhetjük az internetes videókat a régi nagy meccsekről, gólokról és gólpasszokról, hallgathatjuk a sztorikat is a csapattársaktól, például arról a klasszikus bohémságról, hogy Szapporóban az ezercsillagos szálloda szökőkútjában pancsolt alsógatyában, mert ezt fogadta meg a feljutás esetére... Emlékezésünket zárjuk talán azzal, aminek bizton örülne: töltsünk ki egy pohár rozéfröccsöt!

Hátha ő is így tesz odafönt.

„A BARÁTOM IS VOLT”
Ha van még a családtagokon, barátokon, játszótársakon kívül valaki, akinek nagyon hiányzik ifjabb Ocskay Gábor, ő Pat Cortina. Nézni is szívszorító, ahogy a példás szigoráról ismert sikerkapitányunknak tíz év után is könnyek szöknek a szemébe Kiscsicsó nevének említésekor, s el-elcsukló hangon, a távolba révedő tekintettel idézi fel az egykori klub- és válogatottbeli játékosa, barátja kitörölhetetlen emlékét. „Még mindig nem tudom felfogni, hogy elment… Csicsó nagyon különleges volt, sokkal több, mint egy játékos: barát. Emlékszem, ő volt az első magyar játékos, akivel beszéltem… Egy személyben testesítette meg azt, amit a szapporói aranycsapat képviselt. Elképesztően tehetséges volt, mégsem ez volt az első, ami vele kapcsolatban szemet szúrt az embernek, hanem hogy mennyire keményen dolgozott, mekkora szenvedéllyel viseltetett a játék iránt. Nemigen hiszem, hogy edzői pályafutásom alatt más játékossal olyan különleges kapcsolatom alakult volna ki, mint vele, mert tényleg a barátom is volt egyben. Talán ezt a legnehezebb feldolgozni: hogy sohasem kértem tőle bocsánatot, amiért mindig vele bántam a legkeményebben, mert nem akartam, hogy a többiek azt gondolják, kivételezek vele. Mindig nagy nyomást helyeztem rá, mégis nagy szeretet és tisztelet volt közöttünk. Akármerre dolgoztam a világban, a képe mindig kint volt a falamon, otthon, Olaszországban is ott van. Tíz éve… Hihetetlen. Viszont az is hihetetlen, amit az emléke nyomán felépítettek: az akadémia Székesfehérváron, a csarnok, az emléktorna – akármikor visszajövök Magyarországra, a 19-es mez mindenhol ott van. Tragikus, hogy el kellett mennie, de talán vigaszt jelenthet, hogy sohasem fogják elfeledni, mindig itt lesz velünk: hallom, ahogy nevet, ahogy kiabál; látom magam előtt, ahogy felidegesít – hogy a végén mindig mosolyogva haladjunk előre együtt. Jó ember volt.” KOHÁN GERGELY