Pat Cortina a magyar férfiak után a nőkkel is csodát tenne

– Alighanem a teljes magyar hokiközösség titkos vágya volt, hogy visszatérjen, és újra a nemzeti csapatunk kispadján lássuk. Végül is megtörtént, de kicsit másként, mint a legtöbben gondolták...
– Ez az én álmom is volt, és valóban meglepő fordulatok után alakult így, ahogy. Gyorsan zajlott le minden: a német klubomnál nehéz helyzetbe kerültem, és a végén itt kötöttem ki. Sajnálom, hogy a kollégának, az előző szövetségi kapitánynak, Jari Riskunak távoznia kellett – jól ismerem ezt az érzést –, annak viszont örülök, hogy itt lehetek.

– Mégis, hogyan kötött ki a női válogatottunk élén?
– Nem akarom túlbonyolítani: amikor elmentem innen sok évvel ezelőtt, megfogadtam, ha a magyar hokinak bármikor, bármiben szüksége lesz rám, jövök. Nagyon sokat kaptam az országtól, az emberektől, rengeteget jelentenek nekem, úgy voltam vele, ha bármit visszaadhatok, egy percig sem fogok habozni. S onnantól kezdve, hogy már nem álltam alkalmazásban a Schwenningennél, ha úgy tetszik, „felszabadultam”, megnyílt az út Magyarországra. Először februárban a mentorprogramhoz csatlakoztam, majd márciusban kerültem a lányok élére.

– Gyorsan meghozta a döntést?
– Egyáltalán nem. Alapjában nem volt egyszerű helyzet, mert a németországi státusom nem volt teljesen tiszta, így engedélyt kellett kérnem a klubvezetőségtől, hogy elvállalhatom-e ezt a munkát.

– Mi történt Németországban, pontosabban Schwenningenben?
– Őszintén? Nemigen tudom. Az eredményeink nyilvánvalóan gyengébbek lettek, de megvolt az oka annak, hogy miért, és ezzel tisztában voltam. A vezetőség még egy héttel a távozásom előtt is biztosított róla, nincs veszélyben az állásom, nem került szóba a menesztésem – aztán mégis meghozta a döntést. Hiába, a profi sportban már csak így megy ez.

– Dolgozott valaha nőkkel profi szinten?
– Nagyon régen igen, talán a két­ez­res évek elején az olasz női válogatott nyári felkészülését vezényeltem.

– Nem is gondolkodott azon, hogy visszatérjen a férfiválogatotthoz?
– Mint mondtam, nekem sokat jelent Magyarország, és a fejlesztési program, ami itt beindult a jégkorongban, és ebből a szempontból nem teszek különbséget: mindegy, hogy férfiakról beszélgetünk, nőkről, juniorokról vagy ifikről – ha hívnak, és úgy érzik, bármiben tudok segíteni, örömmel teszem. És nehogy azt higgyék, hogy ez bármelyik másik országgal ugyanígy működne, de Magyarország nagyon különleges helyet foglal el a szívemben. Ez a magyaros szív! (Teszi hozzá az utóbbi mondatot mosolyogva – magyarul.)

– Teljesen más hölgyekkel foglalkozni? Ők mégiscsak lelkisebbek, a fizikai felkészítés mellett legalább akkora figyelmet kell fordítani a mentális területre.
– Én nem gondolnám, hogy sokkal másabb. A mai, modern korban már a férfi és a női profi sportolók elég hasonlóak: mindenkinek szüksége van törődésre, mindenki szeretné azt érezni, hogy fontos. Tény, nem lehetek ugyanaz az edző, aki tizenöt éve voltam, mert az ma már nem működne. Viszont, hogy óvatosabbnak kell lennem a lányokkal, csak jó, mert nekem is segít fejlődni: kétszer is át kell gondolnom, mit mondok, mit teszek, ezáltal jobb edzővé és jobb emberré válok. Meg amúgy is, otthon négy nővel élek együtt, szóval megszoktam már, hogy nincs sok esélyem szóhoz jutni...

– Ezt azért is kérdeztük, mert nem éppen a finomkodó stílusáról volt híres, erről bármelyik „szapporói hős” tudna mesélni.
– Igen, de annak a csapatnak akkor és ott arra volt szüksége – ezeknek a lányoknak viszont nem. Ha jó edző akarsz lenni, mindig alkalmazkodnod kell az aktuális helyzethez, a szerephez, amit az adott környezet, a kitűzött cél megkövetel. Ez mindig nagy kihívás, ám én kimondottan élvezem.

– Ha már cél: nagyon fontos megméretés előtt állnak, április 7. és 13. között hazai világbajnokságra kerül sor Budapesten. Egy „új Szapporo” az álma, azaz feljutni az elitbe a lányokkal is?
– Igen. De azt szögezzük le, hogy annak idején a srácokkal sem úgy indultunk el Szapporóba, hogy akkor ebből most „csoda” lesz. Hanem az volt a cél, hogy a saját játékunkat játsszuk, tartsuk a fejlődési ívünket, és kihozzuk magunkból a maximumot. Én inkább itt látom a párhuzamot a két csapat között. Mi is tisztában vagyunk azzal, mit kell játszanunk, hogy a lehető legjobbunkat kell nyújtanunk, aztán meglátjuk, mire lesz elég. Hasonlóság még, hogy ez a csapat is jó úton jár, nagy részében megvan a potenciál, ugyanakkor még nem veszített eleget ahhoz, hogy nyerhessen. Szóval az a cél, hogy ha a végén esetleg nem is jön össze az „új Szapporo”, elmondhassuk, hogy nagy lépést tettünk az irányába.

– És milyen a közös munka a lányokkal? Gondoljuk, a motiválással nincs gond.
– Eddig nagyszerű! Persze, roppant motiváltak – én is az vagyok, ők motiválnak engem! Nekem ez terápia is: miután október végén elküldtek a Schwenningentől, hónapokig ültem otthon semmit sem csinálva, most pedig belecsöppentem egy olyan környezetbe, amelyben mindenki sikeréhes, tanulni akar és újdonságokat megismerni. Ez nagyban megkönnyíti a feladatomat. A stáb is nagyszerű, sokat segít, szóval tényleg szuper – kicsit olyan érzés, mint a nászúton, amikor még minden szép és jó.

– Az elmúlt években nagyon magas szinten dolgozott Németország­ban: három éven keresztül irányította a világelitben szereplő férfiválogatottat, volt a Red Bull München és a Bartalis Istvánnal felálló Schwenninger Wild Wings vezetőedzője, a következő idénytől pedig a Grizzlys Wolfsburgot irányítja. Más világ?
– Ha edzői szemmel nézem, hatalmas kihívás, mert a DEL topliga, amelynek hihetetlenül magas a színvonala, akár a játékot, a játékosokat nézem, akár a profizmust. Egyszerűen rá voltam kényszerítve, hogy napról napra fejlődjek, jobb edző legyek – igazából nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen bajnokságban gyűjthetek tapasztalatokat.

– Örült a németek szenzációszámba menő tavalyi olimpiai ezüst­érmének?
– Ó, nagyon is! Hatalmas tettet vittek véghez, legtöbbjükkel évekig dolgoztam együtt, nagyon jó és különleges érzés volt látni a sikerüket. Nem mindennap nyer az ember olimpiai ezüstérmet, főleg jégkorongban, és semmit sem von le az érdemükből, hogy tudjuk jól, az NHL-játékosok nem lehettek ott Pjongcsangban.

– Nem gondolt rá, hogy mi lett volna, ha korábban szövetségi kapitányként ön is egy ilyen német aranycsapattal dolgozhatott volna?
– Én azt vallom, nincs értelme hátrafelé tekingetni, és azon lamentálni, mi lett volna, ha... Tehát nem, nem gondolkoztam rajta, egyszerűen csak örültem, hogy ismerhetem őket, hogy gratulálhattam nekik, ez elég volt nekem. Ha csak egy vagy két százalékkal hozzájárultam ehhez a szenzációs sikerhez, már boldog vagyok.

– Tartja a kapcsolatot a szapporóiakkal is?

– Még szép! Kangyal Balázs, Benk András, Palkovics Krisztián, Ladányi Balázs, Vas Márton, Vas Jankó, Toki, és a többiek... Ez is az egyik ok, ami miatt annyira szeretek visszajárni. Minden alkalommal, amikor csak találkozunk, jönnek és szélesen vigyorogva rám köszönnek, a mai napig így (és magyarra váltva): „Szia, edző!” Nem azt mondják, hogy „Szia, idióta bohóc...!” Ez nagy dolog.

– Eddig is szinte hazajárt Magyarországra, tavaly is itt volt az emlékezetes világbajnokságon Budapesten. Vegyes érzései voltak, hogy az olaszok végül feljutottak, a mieink pedig nem?
– Köztudott, hogy a szüleim olaszok, és félig olaszként nevelkedtem, de nem okoz nehézséget kimondanom, hogy Magyarországtól sokkal többet kaptam. Persze, dolgoztam Olaszországban tizenhat évet, a feleségem és a gyerekeim is olaszok, de érzelmileg teljesen másként kötődöm a magyarokhoz.

– Mit szólt, amikor az utolsó meccsen 15.8 másodperccel a vége előtt buktuk el a feljutást?
– Nyilván nagyon fájó így veszíteni. Ugyanakkor, ha a szívemre teszem a kezem és a torna egészét nézem, ki kell mondanom, hogy a brit csapat jobban megérdemelte a feljutást. Viszont itt visszakanyarodnék ahhoz, amit már említettem: a fontos sikerek előtt fájdalmas vereségek szükségesek, mert ezek teszik erősebbé az embert. Őszintén remélem, hogy az a tavalyi vereség lecke volt, amely erősebbé tette a magyarokat, hogy még inkább készen álljanak arra, hogy megtegyék a következő lépést. Ha a szapporói csapatunkra visszatekintek, érték szívszaggató vereségek, de ezek vezettek odáig, hogy a végén az történt, ami.

A DIVÍZIÓ 1/A-VB PROGRAMJA
Április 7., vasárnap
13.30: Szlovákia (világranglista-15.)–Dánia (12.)
17.00: MAGYARORSZÁG (14.)–Norvégia (13.)
20.30: Olaszország (17.)–Ausztria (11.)
Április 8., hétfő
13.30: Dánia–Olaszország
17.00: MAGYARORSZÁG–Szlovákia
20.30: Ausztria–Norvégia
Április 10., szerda
13.30: Olaszország–Norvégia
17.00: MAGYARORSZÁG–Dánia
20.30: Ausztria–Szlovákia
Április 12., péntek
13.30: Norvégia–Szlovákia
17.00: MAGYARORSZÁG–Olaszország
20.30: Dánia–Ausztria
Április 13., szombat
12.30: Szlovákia–Olaszország
16.00: Dánia–Norvégia
19.30: MAGYARORSZÁG–Ausztria

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. április 6-i lapszámában jelent meg.)