DVTK Jegesmedvék: Itt most nem látni vigyorgó arcokat – Egri István

– Ismerve a maximalizmusát, hogyan élte meg a csapat váratlan mélyrepülését?
– Nagyon rosszul, legfőképpen azért, mert mindenkinél jobban tisztában vagyok vele, ebben a keretben sokkal több van – válaszolta Egri István, a DVTK Jegesmedvék elnöke, akivel még péntek délután, a listavezető Poprad ellen aztán bravúrral megnyert Tipsport liga-bajnoki előtt beszélgettünk; a DVTK akkor hétmeccses vereségsorozattal a háta mögött a tabella utolsó előtti helyén kullogott.

– Mi a gond? A szezonkezdet előtt kincstári optimizmussal nyilatkozott.
– Most is optimista vagyok, de közben nehéz úgy eredményeket elérni, hogy a papíron erős kereted csak papíron van meg. Tudniillik hiába írunk december közepét, egyetlenegyszer sem akadt példa arra, hogy mindenki egyszerre legyen a jégen – még az előszezonban sem. Az első másfél hónapban a koronavírussal szenvedtünk, akkor két-két és fél sorral tudtunk menni, de azóta is csak kínlódunk, most is egysornyian hiányoznak, ráadásul a legjobb embereinkből. Kidőlt Vas Jankó, Rob Flick öt hete nem tud velünk lenni, mert egy szerencsétlenül eltalált korong eltörte az állát, Gőz Balázs gerincsérvvel bajlódik, Részegh Tomi két meccset játszott és megint megsérült legalább januárig, és az AHL-es Haralds Egle sem bevethető. Így borzasztó nehéz: esküszöm, már akkor összetenném a kezem, ha legalább egyszer teljes csapattal tudnánk kiállni.

– És most még eggyel kevesebben lettek…
– Igen, bár ez büszkeség is, hiszen óriási fegyvertény, hogy a kölcsönben nálunk szereplő Nick Wolff a Poprad elleni pénteki bajnoki után repülőre pattant, és elutazott a tengerentúli edzőtáborba, lévén ott van a tavalyi Stanley-kupa-döntős Boston Bruins tizenkettes hátvédkeretében. Egy ilyen kaliberű játékos úgy búcsúzott, hogy hatalmas élmény volt itt játszani, és nagyon sajnálja, hogy nem tudott tovább velünk lenni.

– Ez szép és jó, ám vajmi keveset változtat a lesújtó tényen, hogy a DVTK nemcsak a tabellán elfoglalt helyezését, de a lőtt és a kapott gólok számát tekintve is a három legrosszabb csapat között van.
– Annyit én is konyítok a jégkoronghoz, hogy látom, negyvenöt-ötven kapura lövéssel meg kellene nyernünk a meccseinket. Szétlőjük a kapusokat, hiába: a hatékonyságunk, pontosabban a hiánya a fő probléma. Ezt tudja az edző, tudják a srácok, és kellőképpen rosszul is érzik magukat. Itt most nem látni vigyorgó arcokat. Nem vagyok az az üvöltözős fajta, de egyesével elbeszélgettem mindenkivel, ha nem látnám az akarást, megkérném az adott játékost, távozzon. Viszont nem erről van szó. Mindenki keményen dolgozik, de ismerjük az érzést, amikor az istennek se akar összejönni semmi. Erre ékes példa volt a szerdai, Detva elleni bajnoki is: ráborítottuk a pályát az ellenfélre, mégis kikaptunk négy-nullára.

– Ez a frusztráció jött ki Dave Allison edzőből is, amikor a meccs végén kis híján összeverekedett a gyetvai mesterrel, Ernest Bokrossal?
– Szó sincs róla, ez két külön történet. A hokinak vannak íratlan szabályai, az egyik ilyen, hogy négy-nullás vezetésnél a legvégén nem kérsz időt csak azért, hogy megalázd a másik csapatot – főleg, ha mezőnyben amúgy közöd sem volt a meccshez. Ez az ellenfél tiszteletének totális hiánya. Dave egy nagyon magas polcról érkező, hihetetlenül intelligens, kedves szakember, ám ezen a ponton úgy érezte, meg kell védenie a játékosait. Tény, a lefújás után nem éppen irodalmi hangnemben fejezte ki az aggályait, de Bokros volt az, aki erre nekiugrott. Nem véletlenül örvend közutálatnak Szlovákiában.

– Akkor a szóbeszéd sem igaz, hogy egyes légiósok nem törik össze magukat a DVTK-ért, emiatt a magyar maggal is terhes a kapcsolatuk?
– Ez hülyeség. Az ilyen kaliberű légiósok, akik NHL- vagy NHL-közeli szinten vannak, nem azért jönnek ide, mert otthon unatkoznak, hanem hogy minél inkább formában tartsák magukat, hogy amikor hívják őket, azonnal rendelkezésre állhassanak. El tudja képzelni, hogy egy Nick Wolff, aki élete lehetősége előtt áll a Bostonnál, idejön alibizni? Ez abszurdum. Amíg itt volt, végig úgy hajtott, mintha az életéért játszana – de nemcsak vele, a többiekkel sincs gond. És a magyarokkal sem: válogatott vagy aközeli hokisaink vannak, nincs szükségük külön motivációra. Nagyon hosszú az idény, a lényeg, hogy a tízben benne legyünk, és a rájátszásban jöjjön ki a formánk. Nem tudunk mást csinálni, még több munkát teszünk bele, és reménykedünk, hogy a hokiisten előbb-utóbb visszaadja, amiért megdolgoztunk!