Férfi jégkorong: Vas Márton mesterhármasával jól járt a magyar hoki

Megpályázott új állás: pipa.

Első fontos feladat az új állásban: pipa.

Második fontos feladat az új állásban: pipa.

Vas Mártonnak így telt az éve, azaz szakmai életében háromból három a 2020-as mérlege, amivel azon kevesek közé tartozik, akik pozitív szaldóval zárhatják az esztendőt. Van tehát biztató történet ebben a nyomorult életszakaszunkban is, koncentráljunk erre egyetlen nappal szilveszter előtt!

„Örülök, ha ilyen sikeresnek látják az évemet, én magam sem vagyok elégedetlen, habár mindig van hova fejlődni – kezdte szerényen a 40 éves Vas. – Töröm magam előtt az utat, keresem, merre mehetünk tovább. Volt, akitől tudtam lesni, és szerencsére olyanok vesznek körül, hogy ha kérdésem támad, van, akit fel tudok hívni.”

Az egykori 175-szörös válogatott center, majd később hátvéd, 2008 után 2015-ben is az elitbe jutó klasszis 2017-es visszavonulása után nyomban edzőnek állt, viszont a magyar utánpótlásban sem töltött sokat, hiszen 2020-ra beadta jelentkezését a szövetségben létrehozott általános igazgatói pozícióra, amelyet el is nyert. Viszont a tél végén még kevéssé lehetett tudni, mit hoznak a következő hónapok, hogy lecsapják a bajnokságok végét, hogy elmaradnak a világbajnokságok és a soros olimpiai selejtezők is, azaz, hogy szinte nem lesz szakmai munka.

Ugyanakkor a koronavírus-járvány miatti hiátus Vas kezére is játszott, hiszen a természet jelölt ki határvonalakat, nem neki kellett erőltetnie. Mivel a férfiválogatott szövetségi kapitányának, a finn Jarmo Tolvanennek a meg sem rendezett vb-vel lejárt a szerződése, a nőket az elitbe juttató kanadai-olasz Pat Cortinának pedig nem is nagyon volt, az új általános igazgató mondhatta, hogy akkor jöjjenek új trénerek. És nemcsak mondta, hanem ki is választotta őket, méghozzá színötösre vizsgázva, hiszen mindkét társasághoz olyan edző került, amilyen kaliberűvel nemigen dolgoztak eddig: a fiúknak a többek között elit-vb-ezüst­érmes kanadai-brit Sean Simpson, a lányoknak a másodedzőként olimpiai bajnok kanadai Lisa Haley lett a mestere.

Ennek a februártól szeptemberig ívelő hét hónapnak a fontos eseményei adják ki a felütésben említett 3/3-as mérleget.

„Ez az első évem ebben a pozícióban, és a mai napig igaz, amit tavasszal mondtam: még csak tanulok, ám minden pillanatát élvezem – folytatta Vas Márton. – Mindig is kerestem a kihívásokat, játékosként, majd edzőként is, szívesen visszaállok majd a kispadhoz is, ha úgy hozza az élet. Ám jelenleg kiválóan érzem magam a helyemen, az egész szövetség nevében mondhatom, hogy igyekszünk olyan válogatott programokat kialakítani, amelyek révén kiemelkedő játékosokat nevelhetünk. A legfontosabb a juniorból felnőttkorba átlépés, a profi hozzáállás. Meg tudjuk mutatni az utat, közölni az elvárásokat, be tudok számolni a saját tapasztalataimról, az viszont már a fiatalokon áll, hogy mindezzel éljenek. Az okos nem a saját kárán okul, és tanulni lehet bárkitől. Én is ezt teszem például az új szövetségi kapitányainkkal.”

Simpson ugyanis nemcsak felnőtt-, hanem utánpótlás-kapitány, sőt, általános igazgató is volt Svájcban, míg Haley tengerentúli egyetemen is dolgozott, azaz sokrétű tudással érkeztek hozzánk. Élőben ráadásul túltesznek az önéletrajzuk hatásán is: bárki érdeklődik a két válogatott tagjainál, azt fogja hallani, hogy hatalmas fogás mindkettő.

„A pandémia nyilván befolyásolta a munkánkat, sőt, folyamatosan újra kell tervezni, viszont amit megbeszéltünk, azt meg is csináltuk – mondta Vas. – Sean százszázalékosan hajt, lenyűgöző a kiállása, az ötletei és a gondolatai, hogy mennyire profi és összeszedett. Az első két tábornak az volt a lényege, hogy edző és csapat megismerje egymást, de máris várja mindenki az újbóli találkozást. A lányoknál Lisa pontosan ugyanezt hozta. Náluk ráadásul tarthatjuk magunkat a tervhez, hiszen a hölgyek elitvébéjét elvileg megtartják. Mivel jövőre nem lesz kieső, 2022-ben meg az olimpia miatt nincs vébé, 2023-ig biztosan A-csoportos a női válogatottunk, ami részben vicces, részben szomorú, hiszen mi szeretnénk a saját jogunkon ott ragadni.”

Ám most más időket élünk, sokkal kevesebbnek is örülni kell. Vannak ugyanis légiósaink, akik egész évben nem járhattak itthon, a Covid–19 miatt gyakorlatilag két év telik el két válogatottmeccsük között, elmaradtak mindenféle rangadók, üresek a csarnokok és a kasszák, digitálisak és/vagy nyúzottak az emberi kapcsolatok, és fogalmunk sem lehet, mikor lesz ennek vége, és milyen lesz az élet utána. De ha van sportágunk, amely kismilliószor bizonyította, hogy bárhonnan fel lehet állni és akármilyen túlerővel szemben lehet nyerni, az a magyar jégkorong.

„Bizonyos tekintetben nekem is ugyanolyan nehéz évem volt, mint bárki másnak, hiszen az én szüleim is veszélyeztetett korúak, és a szerettektől távol lenni nehéz, főleg, hogy az unokákat sem engedhetjük hozzájuk – mondta a kétgyermekes apa.  – Nagyon remélem, hogy 2021 e tekintetben is könnyebb lesz, de azt tanultam teljes hokis pályám során, hogy minden kihívásra készen kell állni: azért is élünk, hogy ezeket megoldjuk.”