Fiatalokat istápol a fehérvári hokipápa – Ocskay Gábor hetvenéves

 

– Hogyan telnek a napjai?
– Szépen, nyugdíjasként élem a napjaimat. Délelőttönként eltöltök egy kis időt a pályán, a szokásos környezetemben. Szerencsére nem lakunk messze a jégcsarnoktól, körülbelül tizenkét éve költözünk a fehérvári Szent György Kórház környékére. Viccesen azt szoktam mondani, ha majd idős koromban bajba kerülök, gyorsan átérünk oda.

– Ez azért nem jó vicc...
– Pedig az élet tényleg úgy hozta, hogy három éve egyszer csak arra ébredtem, hogy valami nem stimmel. Villámgyorsan elolvastam még egyszer, mik az infarktus tünetei, hogy megerősítsem a sejtésem, utána mentünk át a kórházba, és rögtön asztalra kerültem. Ettől függetlenül, ugyan lassabb tempóban, de tevékenykedem.

– Milyen feladatai vannak most a fehérvári jégkorongsportban?
– Óriási öröm, és a közérzetemet jelentősen javítja, hogy a nyáron az Ifjabb Ocskay Gábor Jégkorong Akadémia kiemelt nemzeti akadémia lett, és a négy hasonló intézmény módszertani központja is Székesfehérvár. Operatív igazgatónak hívnak, illetve a legfiatalabb korosztályokat működtető alapítvány kuratóriumi elnöke vagyok. Utóbbi rám ragadt, mint szamárra a fül. Az akadémiával viszont tényleg sokat dolgoztunk, és a sportigazgató Fekti Istvánék ragaszkodtak hozzá, hogy legyek benne a vezetőségben.

– Mennyi elfoglaltságot jelent ez?
– Figyelem a munkát, nézem a mérkőzéseket, de nem ellenőrzési szándékkal. A szívügyem az Erste Ligában szereplő együttesünk, a Titánok, amelyet megmentettünk azzal, hogy nemzeti akadémiává váltunk. A klub nem bírta tovább a terheket, el is küldték az embereket, viszont amikor mi az Emberi Erőforrások Minisztériumában tárgyaltunk, kértük, hogy ebben a rendszerben lehessünk olyan kivételek, mint a balatonboglári NEKA kézilabda-csapata, és indulhassunk az első osztályban. A feltételek ismertetése mellett áldásukat adták erre, aminek mi, Kovács Csaba szakmai vezetővel és Fekti Istvánnal nagyon örültünk. A Titánok összes meccsét megnézem, de az osztrák bázisú ligában szereplő első csapatunk összecsapásain is kint vagyok.

– És ott áll még a helyén, a büntetőpad mellett a palánkra könyökölve?
– Nem. Az első csapat működéséhez, szerepléséhez már nincs közöm. Annak örülök, hogy a korábbi évekhez képest sokkal több magyar játékos van a keretben. Olyan szinten nem vagyok már képben, hogy az internetről tudom meg, kit igazoltunk. Nincs szerepem a menedzsmentben. Nekem most az a fontos, hogy az akadémiánk szépen működik, jó edzőink vannak.

– Látja azokat a tehetségeket, akikben van potenciál?
– Vannak ügyes gyerekek. De mindig őszinte voltam, most is azt mondom, ahhoz képest, amennyi pénz a sportágba került a tao által, sajnos nincs megfelelő eredmény.

– Össze tudja hasonlítani a mai gyerekeket, mondjuk, a saját fia, illetve Palkovics Krisztián korosztályával?
– Úgy látom, ahogy a világ megváltozott az elmúlt harminc évben, úgy az alanyok is mások lettek. Kevés gyerekben lakozik az az ambíció, amelynek szerintem meg kellene lennie. Nem akarok rosszat mondani, és nem is vagyok nagy kritikus, de a magyar csapatsportok egészét tekintve az edzőtársadalom egy része is alkalmatlan a feladatára.

– Egyáltalán mit szeretnének a jégkorongtól a fiatalok?
– Kezdjük azzal, hogy a nagy részük nem is igazán akar sportolni. Még harminc évvel ezelőtt is szinte minden gyerek sportolt. Ha máshol nem, a tereken, a grundokon, de nagyon sokan egyesületekben. A kisfiam 16 éves, és a szekrényugrásnál felborítja a szekrényt... Ellenben színtiszta ötös a bizonyítványa, testnevelésből viszont jóindulattal hármas. Öt hangszeren zenél, de én is azt mondom neki, hogy tanuljon. A sport manapság eléggé becsapós, mert kevés gyerekből lesz minőségi sportoló, viszont sokukból hadirokkant válik a sok sérülés hatására. Az viszont örömteli, hogy egyre több fiatal pallérozódik külföldön. Jó lenne kinevelni játékosokat, akik megállják a helyüket a finn vagy a svéd élvonalban, de legalább olyanokat, mint mondjuk Erdély Csanád. A fehérvári utánpótlás rengeteg játékost adott a magyar jégkorongsportnak, az Erste Liga csapatai tele vannak a neveltjeinkkel, még a székelyföldiek is. Valami mégis hiányzik. Nagyon jó a leves, de mégsincs benne fűszer. Nincsenek már Palkovics Krisztiánjaink.

MÁR NEM IDEGES AZ EREDMÉNY LÁTTÁN

– Érzi a korát?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Éppen arról beszéltünk egy-két haverral, hogy tíz évvel ezelőtt, a 60. születésnapomat 120-an ünnepeltük az egyik fehérvári étteremben, és az akkori meghívottak közül mindössze szegény bátyám hunyt el. Három éve a második infarktus ledöntött, de azért öt nappal később meccsen voltam a Papp László Sportarénában. A terhelhetőségem már egészen más, azt mondták az orvosok, hogy például teniszezéssel ne is kísérletezzek már. Sok gyógyszerrel mesterségesen életben tartják a szívemet, ezáltal engem is. Azért jövünk-megyünk, de a hosszabb külföldi utakat már kihagyom. A kisfiam ilyenkor nyüzsög, nézi a múzeumokat, templomokat, kiállításokat – hatalmas igénye van erre –, de most már csak az édesanyjával megy el, én meg maradok otthon a kutyával.

– Az izgalmakat bírja? Egyáltalán szokott még izgulni, mondjuk, egy olyan mérkőzésen, mint a két héttel ezelőtti Debrecen elleni fordulatos és vesztes Magyar Kupa-döntő volt?
– Már nincs meg bennem, hogy egy rossz eredmény miatt ideges legyek. Az ominózus meccsen egyébként nem voltam ott, mert a kisfiam covidos lett. Egyébként az elmúlt időszakban volt az első csapatnak néhány olyan mérkőzése, amelyre nem mentem ki, ilyenre az elmúlt 45 évben nem volt példa. Egyrészt a vírus is otthon tart, meg már nem mindig hiányzik. Rengeteg sportközvetítést nézek, mindenevő vagyok, és különösen a férfi kosárlabda NB I alakulását követem figyelemmel. Emellett van egy baráti társaságunk, amellyel csoportosan tippmixelünk, és versenyzünk, ki talál el több eredményt.

– Akkor már nincs az az érzés önben, mint amikor a szakosztály első embere volt, és mondjuk a csíkszeredai felkészülési tornán a hazaiaktól elszenvedett vereség után egy lendülettel kirúgta az NHL-múlttal büszkélkedő Ted Sator vezetőedzőt?
– Amikor fiatal vezető voltam, az edzőktől azt vártam el, hogy ha gázpalackkal fűtünk, ne negyedig legyen kinyitva, hanem csutkára, és ha kifogyott, akkor kicseréljük. Most már nekem nincs miért csutkára kinyitnom, jó ez így. A fiatalok meccsein beleélem magam a történésekbe, persze sok olyan találkozó van, amely nézhetetlen, mert tíz-húsz gólos különbség is előfordul. Az Újpesttel, a MAC-cal például jó csatákat szoktunk vívni.

– Immár 45 éve, hogy Budapestről Fehérvárra költözött...
– ...és már utálok feljárni a fővárosba.

– Miért?
– Biztos belejátszik az is, hogy a szüleim már nincsenek, a bátyám is elment sajnos, egyedül a nővérem köt Budapesthez. Felmegyek néha a temetőbe a családi sírhoz, de tulajdonképpen mindenem itt van, Székesfehérváron. Szerencsére otthon a párom nyugodt körülményeket biztosít, és ahogy mondtam, a kórház 300, a pálya 500 méterre van. Azt szoktam mondani, hogy ha egyszer tolószékbe kényszerülök, akkor akadálymentesen ki tudok gurulni a jégcsarnokba, csak a Mártírok útján kell áthaladnom valahogy. Persze ilyen terveim nincsenek, a kisfiam miatt azért vannak feladataim, úgy érzem, tudok még érte tenni.

– Ha a mai fejével visszamehetne 45 évvel ezelőttre, megint meghozná a döntést, és fogná a cókmókot, a családot, költözne Székesfehérvárra?
– Valaki megkérdezte tőlem a minap, gondoltam volna 1977–1978-ban, hogy ez lesz abból, ami akkor elkezdődött. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy igen. Igazából a '90-es évek elejétől lehetett azt érezni, hogy szép eredményeket érhetünk el. Az 1975-ben született saját nevelésű játékosaink akkor kerültek a felnőttcsapathoz, és az érdeklődés is egyre nagyobb lett. Már döntőket játszottunk, aztán 1999-től következett egy nagyon sikeres időszak. Nekem mindig az volt a legfontosabb, hogy legyen nagyon sok mosolygós ember a csarnokban. Amikor a meccs után a tömeg hömpölyög kifelé, legyenek vidámak, elégedettek, mert kaptak valamit azért, hogy kijöttek. Ez működött is 15–20 éven keresztül, és működik most is, bár a vírus miatt csökkent a nézőszám, és talán az idősebb korosztály otthon marad. A mostani vezetőségnek az a nehéz feladata lesz, hogy a jelenlegi nézőszám felmenjen majd 4000-re, mert a hamarosan felépülő új csarnokban annyi lenne az elvárható, és ami már jól mutat.

A ROLBÁSOKHOZ MINDEN NAP BEMEGY

– Amikor a jégcsarnokban van dolga, eszébe jut, tudatában van annak, hogy az életműve helyszínén sétál?
– Sohasem gondoltam, hogy ez az életművem, inkább úgy fogalmaznék, hogy az otthonom. És ez nem túlzás, mert több időt töltöttem el a pályán, mint otthon. Ez persze az utóbbi időben már változott, de még most sincs olyan nap, hogy a rolbásokat a gépházban ne látogatnám meg. Ők elmondják, ha van valami gondjuk, én meg igyekszem valahogy segíteni, például ha gépészeti probléma van, azért én tudom, hova kell nyúlni, ehhez kell az évtizedek alatt megszerzett rutin.

– Amikor még játékos volt, érezte magában, hogy vannak vezetői ambíciói?
– Ebben a formában nem, de fiatal jégkorongozóként is mindig vezére voltam a csapatomnak az adott korosztályban, az utánpótlás-válogatottakban. Azt hiszem, ez genetika, Gábor fiamban is benne volt. Kapitányt sem lehet kinevezni, a közösség tudja, ki alkalmas vezetőnek, kire lehet felnézni, kinek fogadja el a véleményét. Ez sok kritikával is járt, Sárvári László, az Alba Volán SC ügyvezetője mondta mindig, hogy a dumámmal lehengerlek mindenkit. Ő tartott az anyagi nehézségektől, én meg megfűztem a sportklub elnökét, Tóth Istvánt, hogy menjünk előre.

– Azonban mégis csak 25 éves volt, amikor a fehérvári jégkorongsportot elkezdte építeni. A vezetői képességeket, fogásokat sem kellett megtanulnia?
– Autodidakta módon tanultam. A Testnevelési Főiskolán 1983-ban végeztem el a szakedzőit, utána egyéves menedzserképzésre lehetett jelentkezni, és én mentem is. A csoport leghangosabb tagjának a remek futballedző, a „Mini Menottinak” becézett Kiss László számított, aki az előadásokon is rendszeres szereplő volt. Egyébként viszont mindent magamnak kellett megtapasztalnom. Edzősködtem is, de egy idő után éreztem, hogy szakmailag már nem tudok segíteni a Palkovics, Ocskay, Zalavári nevével fémjelzett korosztálynak, és meghoztam azt a döntést, hogy szerződtetek egy trénert a helyemre, aki jobb, én pedig megpróbálom a hátteret biztosítani. Így lettem afféle menedzser, és ötleteltem, szponzort kerestem, játékost igazoltam. Manapság már minden vezető függetlenített, és minden vezetőnek van helyettese, aki szintén függetlenített...

– Milyen érzésekkel ült le az asztalhoz, amikor először ki kellett rúgnia egy edzőt, esetleg játékost?
– Éppen a hét elején Kovács Csabával nosztalgiáztunk, milyen edzők voltak itt az elmúlt évtizedekben, és eszembe jutott, hogy ezek közül nekem mennyit kellett kirúgni... Elképesztően hálátlan feladat. Jan Jasko esete kiválóan példázza ezt, az első időszakában rendkívül sikeresek voltunk és jól dolgoztunk együtt, a másodikban már nem. És az elválás után az addigi barátságnak is vége lett.

– Mindig a megérzéseire hagyatkozott?
– Azért nem teljesen, mert a sportban az eredmény objektív mérőszám, és ha az nem jön, illetve valami nem kerek, akkor kell a vezetőnek megéreznie, hogy váltani kell.

– Van olyan edző, akinek megköszönte a munkáját, de jóban maradt vele?
– Furcsa, de az említett Ted Satorral nincs problémánk, pedig csúnyán váltunk el egymástól. Jarmo Tolvanent említhetném még, akit nem rúgtunk ki, csak nem hosszabbítottunk vele szerződést, de a viszonyunk ugyanolyan kulturált maradt. Érdekesség, hogy az osztrák bajnokságban szereplő csapat vezetőedzőjével, Kevin Constantine-nal tizenegy-tizenkét éve én is tárgyaltam, Fehérváron töltött néhány napot, de akkor még nem tudtunk megegyezni vele.

RÁBESZÉLNÉ GÁBORT, HOGY NE FOLYTASSA

– Az irodája még ugyanaz, a jegypénztárak közötti folyosóról nyíló helyiség?
– A csarnokban már nincs irodám. Az akadémia kiköltözött a Raktár utca sarkára. Ott dolgozik a lányom is. Nem könnyű neki ezzel a névvel tevékenykedni, volt egy bátyja, van egy apja...

– Sokszor került a munkája során konfliktushelyzetbe. Amikor hazaért, ki tudta zárni a problémákat?
– Az infarktusomba szerintem közrejátszott az azt megelőző két év. Előre eltervezetten nyugdíjba mentem, de a Magyar Jégkorong-szövetségben rengeteg konfliktusom volt abban az időben, öreg vezetőként más irányt képzeltem el az elnökségben. A vége az lett, hogy lemondtam a mandátumomról. De nagyon kedvesek velem, hétfőn, a jégcsarnokban megrendezett köszöntésemre eljöttek, és benne vagyok az idősebb játékosokból létrehozott körben.

– Van olyan, amit máshogyan csinálna?
– Egyet mindenképpen. Valahogy rábeszélném a fiamat, hogy ne folytassa a jégkorongot.

– Amikor kiderült Gábor szívproblémája, nem próbálta meg?
– Dehogynem. Sokat jártunk kettesben orvostól orvosig, és hajthatatlan volt, láttam, hogy lelkileg milyen állapotba került. Papp Lajos professzorral megbeszéltük, csak akkor adjon engedélyt a játékra, ha nincsenek kétségek, de az élet sajnos ilyen... Gábor halála olyan sebet okozott 2009-ben, amely sohasem gyógyul be. Van lányom, unokáim, kisfiam, de óriási hiányérzettel élek. Az elmúlt három évben sok időt töltök a párommal és a fiammal, nagyon büszke vagyok a tanulmányi eredményeire, a kitartására, a szorgalmára. Nehéz belegondolnom magam az ő helyzetébe, ő még csak 16 éves, én meg 70, óriási a korkülönbség, de nagyon vigyáz rám, és kéri, hogy én is figyeljek magamra.

– Mit tervez a következő évekre?
– Egészséget szeretnék, minimum öt évet, és hogy a családomban ne legyen olyan tragédia, amely nehéz helyzetet idéz elő. Jó néhány évig szeretnék még mérkőzésre járni, a szeretteim körében lenni, illetve nagyon jó lenne megélni, hogy a válogatott még egyszer elit-világbajnokságon szerepel. A Jóisten engem abban segített, hogy 12 éves koromtól azt csinálhatom, amit szeretek, és ez kevés embernek adatik meg. Nem mondom, hogy álmokat valósítottam meg, de sok minden sikerült. Nagyon boldog vagyok, hogy sok ember szeretetét élvezem. Az egyik nap a bevásárlóközpontban szemig maszkban többen szólítottak meg és köszöntöttek fel, pedig lövésem sem volt, kik voltak. Pedig inkább elhallgattam volna a születésnapomat, ünnepeltünk már eleget! Már csak legyen nyugalom, nézzük otthon a tévét, és persze találjuk el a Tippmixet!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. február 5-i lapszámában jelent meg.)