Női jégkorong: Mindenki privilégiumként tekint arra, hogy itt lehet – Garát-Gasparics Fanni

– Január elején végre elkezdődött az újjáalakult bajnokság, a Professional Women’s Hockey League (PWHL), gondolom már nagyon várta. 
– Így van, de szerencsére már játszottam meccset az idényben azelőtt is, hogy Ottawába költöztem – mondta a Nemzeti Sportnak a világ legerősebb bajnokságában, az észak-amerikai profi női ligában játszó Garát-Gasparics Fanni. Kanadában nagyjából másfél hónapig alapoztunk, hiszen teljesen új csapat jött létre, kell idő, hogy összeszokjunk és az edzők elképzeléseivel is megismerkedjünk, elsajátítsuk őket. Abban a periódusban vagyunk, amikor definiálnunk kell a csapatot, meghatározni, milyenek szeretnénk lenni. Azt akarjuk elérni, bárki, aki meglátja, hogy az Ottawa ellen játszik megijedjen, tudja, milyen nehéz ellenünk jégre lépni, mert kemény és gyors hokit játszunk. Ez az alapozás más volt, mint a megszokott idény előtti, nyári felkészülések, hiszen már játékra alkalmas fizikai állapotban kellett megérkeznünk az edzőtáborba, ahol a szakmai stáb kiválasztotta, kikkel szeretné elkezdeni az idényt. 

– Milyen volt, hogy ezúttal meg kellett küzdenie a felkészülés alatt a szerződésért? Ilyen nem nagyon történt önnel korábban. 
– Sosem voltam még hasonló helyzetben pályafutásom alatt, de úgy érzem ettől is csak erősebb lettem. Tavaly június második felében megszűnt a liga, (PHF) amiben játszottam, és munkanélkülivé váltam. Sok megpróbáltatás ért, ráadásul az Ottawába se a könnyebb úton, a drafton keresztül kerültem, hanem az edzőtáborban kellett meggyőznöm az edzőket arról, hogy elég jó vagyok. Természetesen készültem erre a megméretésre mentálisan, korábban már játszottam a legmagasabb szinten, így tudtam, milyen fizikai és szellemi állapotban kell lennem ahhoz, hogy legyen esélyem a csapatba kerülésre. Mindig lehet tovább fejlődni, de tudatosítottam magamban, ha a legjobbamat nyújtom, igenis megszerezhetek egy helyet. Itt már nagyon kevés dönt játékos és játékos között, nyomás alatt élesben kell jól teljesíteni, és szorgalmasnak lenni. Akik nem kaptak szerződést Ottawában, azok is nagyszerű játékosok, sokan azóta az egyik legerősebb európai, a svéd bajnokságban játszanak. 

– Mennyire más a mostani csapata, mint az előző, a Metropolitan Riveters? 
– Együttesként a nulláról indultunk, de ismerős arcok azért mindenkinek voltak már korábbról. Sokunknak aláírt szerződése volt a megszűnt PHF-ből, és onnan érkeztünk a csapathoz, én a cseh lányokat és két kapusunkat is ismertem, Aneta Tejralovával már 13 éve ismerjük egymást, ellene már több klubom színében is játszottam, most végre sikerült egy csapatba kerülni. A japán lánnyal egy szobában voltunk az edzőtáborban, és azóta is nagyon jóban vagyunk. Az öltözőben kanadai és amerikai „padtársaim” vannak, jó a kapcsolatom mindenkivel, ami annak is köszönhető, hogy noha csak másfél hónapja vagyunk együtt, már rengeteg csapatépítő programunk volt.  

– Miért volt szükség arra, hogy új bajnokságot hozzanak létre? 
– Sokat tanácskoztak arról, hogy jót tenne a női hokinak Észak-Amerikában, ha egy ligában sikerülne összehozni a legjobb játékosokat. Egyértelműen a kanadai és az amerikai válogatott tagjai a világ legjobbjai, még akkor is, ha 2019-ben, csodával határos módon a finneknek is sikerült világbajnoki döntőbe jutniuk. A tengerentúli válogatottak tavaly leginkább csak bemutatómérkőzéseket játszottak, nem kaptak havi fizetést, a szponzorációból éltek. Ehhez képest a PHF egy fejlődő bajnokság volt, tudatosan építették a ligát, de várható volt, hogy egy idő után a két szervezet újjáalakul vagy összeolvad. Nyáron ez kissé váratlanul meg is történt, a másik liga mondhatni bekebelezte a miénket, így jött létre a kettőből a PWHL.  

– Mennyire érte önöket váratlanul a PHF megszűnése, hiszen korábban még arról is volt szó, hogy duplájára emelik a liga költségvetését? 
– Rajtam kívül már nagyjából 85 játékos aláírta szerződését a PHF-be, amikor kiderült, hogy nem is lesz bajnokság. Ezek a kontraktusok már az új költségvetés alapján készültek. A PWHL-ben másmilyen szabályok vannak. Legalább hat játékosnak minimum 3 éves szerződést kellett kínálni együttesenként, mindegyik csapatban azonosnak kell lennie az átlagfizetésnek, és minimum juttatás is van. Ezeket a hároméves szerződéseket a svájci Alina Müller kivételével kizárólag tengerentúli játékosok kapták, így nekik tulajdonképpen a következő olimpiáig biztos helyük van. Az én keresetem is csökkent, cserébe életem hokiját játszhatom. Ugyanakkor se az amerikai, sem a kanadai játékosok nem kezelik magukat felsőbbrendűként, tudjuk, hogy mind a világ legerősebb bajnokságában játszunk, és hogy mindannyian okkal kerültünk ide. Előfordult, hogy edzésen csináltam egy Dacjuk-cselt, és később az olimpiai bajnok, Emily Clark odajött hozzám, hogy tanítsam meg neki. Nagyon összetartó a csapat, mert mindenki privilégiumként tekint arra, hogy itt lehet, úgy kezelnek minket, mint a hímestojásokat, és a női nézőszámok rekordját is már többször megdöntöttük. 

– A néhány hónapos svédországi kitérő alatt is az lebegett a szeme előtt, hogy bekerüljön a PWHL-be?
– Amikor kiderült, hogy megszűnik a PHF, akkor a férjemmel elgondolkodtunk, hogyan tovább, hiszen ő azért is keresett magának Amerikában csapatot, hogy közel lehessünk egymáshoz. Nyáron még fogalmam sem volt, hogyan fogok liga nélkül ismét a tengerentúl játszani, pedig nagyon szerettem már az előző idényben is itt élni, rengeteg a hokin kívüli lehetőség, és már tervezgetjük a sport utáni életünket is. Aztán hamarosan jött a hír az összevont ligáról, akkor pedig az volt a dilemma, feltegyek-e mindent egy lapra, és megpróbáljak-e egy ennyire szűk közegbe bekerülni. Nagyon lassan szivárogtak információk, a nyaraláson is folyton telefonáltam az ügynökömmel. Elhatároztam, hogy megpróbálok bekerülni valamelyik csapatba a hatból, és ezért is igazoltam Svédországban, ahol először nem akartak ilyen rövidtávra szerződtetni, de sikerült megállapodnunk. Ott nem kaptam fizetést, csak ellátást, de nagyon hálás vagyok nekik, mert a megfelelően felkészítettek, és kétségtelenül előnyben voltam azokkal szemben, akik ősszel nem játszottak meccseket. Sajnos a drafton nem választottak ki, de egy nappal később a csapatom képviselői e-mailben tudatták, szeretnék, ha részt vennék az edzőtáborukban. A válogatott novemberi összetartásáról már Ottawába utaztam, hogy harcoljak a helyemért. 

– A ligáról és a csapatról már beszéltünk, de milyen a mindennapi élet Kanadában az Egyesült Államokhoz képest? 
– Egyelőre nagyon tetszik, de csak apróságokban különbözik az USA-tól. Tavaly New York közelében laktam, ami hatalmas. Ottawa – igaz, hogy Kanada fővárosa – sokkal kisebb. Apró különbség van az ételek minőségében, itt jobban figyelnek erre is. Illetve nagy változás, hogy most van autóm, így sokkal kevésbé vagyok helyhez kötve, mint egy évvel ezelőtt.  

– Az is sikerült, hogy egy kontinensen éljenek a férjével, a szintén magyar válogatott Garát Zsomborral, aki a Worcester Railersben játszik. Amerikai léptékkel egészen közel élnek egymáshoz. Meg tudják oldani, hogy találkozzanak? 
– Nagyjából hat óra autóútra lakunk egymástól, de repülővel másfél óra alatt meglátogathatjuk egymást. Örülök, hogy egy időzónában vagyunk, de mindkettőnk beosztása rendkívül sűrű ezért sokkal többet nem tudunk találkozni, a karácsonyt viszont együtt ünnepeltük.  

– A bajnokságot vereséggel kezdték, majd hóvihar miatt elhalasztották bostoni meccsüket, de utána a Toronto ellen 5–1-re nyertek. Jót tett a csapatnak az első siker? 
– Nagyon jó a hangulat a csapatban, ez az egyik nagy fegyverünk, hogy rendkívül összetartóak vagyunk, bízunk egymásban és az edzőinkben. Az első meccsen bár pontokat vesztettünk, hatalmas élmény volt hazai közönség előtt játszani, érezni a támogatást, amit az egész városban kapunk. A második meccsen megszereztük az első győzelmünket, ami természetesen még jobban feltüzelte a csapatot, nagyszerű élmény volt. Ám a legjobb az egészben, hogy ez még csak a kezdet, egyre jobb és jobb lesz!