Nagy Gergő: Szeretnék még sokáig hokizni

– Mozgalmas napokon van túl. Hogy érzi magát, miután visszavonult a válogatottól?
– Valójában a mindennapjaim nem változtak meg nagyon, készülünk a Fradival az Erste Liga alapszakaszának fennmaradó négy mérkőzésére. Eléggé megviselt lelkileg az elmúlt másfél-két hét, de egyre jobb a közérzetem, és igyekszem nem a múltra, hanem a jövőre összpontosítani – mondta a Nemzeti Sportnak Nagy Gergő, a válogatott korábbi csapatkapitánya.

– Ezek szerint nem hozta meg könnyen a döntést.
– Természetesen nem, mint ahogy válogatott meccset tévében nézni sem lesz könnyű… Mégis úgy gondolom, most kellett meghoznom ezt a döntést.

– Miért, és miért most döntött így?
– Akik közelebb állnak hozzám, már tudtak róla, hogy minden bizonnyal az olimpiai selejtezőtorna lesz az utolsó válogatott megméretésem. Én magam sem voltam ebben teljesen biztos. A válogatott mezénél a pályafutásomban semmi sem volt fontosabb, és éppen ezért azt tartottam a legjobbnak, ha most szállok ki. Nem hirtelenjében meghozott döntés volt, érlelődött már bennem jó ideje.

– Az olimpiai selejtezőtornán már tudta a stáb, hogy utoljára küldi jégre a válogatottban?
– Biztos volt, aki sejtett valamit, de én nem szóltam róla.

– Annak, hogy Erdély Csanád volt a csapatkapitány, nincs köze a döntéséhez?
– Nem, már jóval korábban gyökeret eresztett bennem a visszavonulás gondolata.

– Összesen 134-szer viselhette a címeres mezt, 25 gólt lőtt és 41 gólpasszt adott. Melyek voltak ennek a hosszú útnak a legszebb és legnehezebb pillanatai?
– Természetesen az A-csoportos világbajnokságok ugranak be elsőként, mint legszebb emlékek. Háromszor játszottam az elitben, 2009-ben szerepeltem először vébén, rögtön a legmagasabb szinten, 2016-ban sikerült legyőznünk a fehér­oroszokat, ami szintén euforikus élmény volt, és tavaly Tamperében majdnem meglett a bennmaradás is. Egy-két bravúr is összejött, Nottinghamben nyolc-ezer angol előtt győztük le a házigazdát, és jutottunk az olimpiai selejtező utolsó körébe. Persze voltak mélypontok is, például amikor hazai közönség előtt, olimpiai selejtezőn nem jutottunk tovább a Papp László Budapest Sportarénában, de a legutóbbi selejtező sem volt sikeres. Összességében elég színes, kerek sztorinak érzem a válogatott pályafutásomat.

– Nem sokan mondhatják el magukról, hogy életük első vébéje rögtön A-csoportos. Nem remegtek a térdei?
– Még annyira fiatal voltam, hogy nem is értettem igazán a jelentőségét, a kiesés elkerüléséért vívott szakaszban jutottam szóhoz Kóger Danival együtt. Élményként fogtam fel, olyanokkal kerültem egy csapatba, akiket addig gyerekként a tévében néztem, különleges alkalom volt.

– Hogyan látja, ki pótolhatja önt a válogatottban?
– Mindenkit lehet pótolni, vannak nagyon tehetséges játékosaink, Varga Balázs például a finn első osztályban bontogatja a szárnyait. Azt lehet látni, hogy a tehetséges fiatalok már korán ki tudnak igazolni külföldre, és sokan közülük meg is ragadnak nagyon erős ligákban, ami jót tesz a hazai jégkorongsportnak.

– A teljesítményének viszont nemigen lehetett köze a visszavonulásához, hiszen az Erste Ligában is pont per meccs átlag fölött teljesít, és a válogatottban sem játszott rosszul.
– A lelkem üzent, nem a testem, két lábbal a földön állva úgy érzem, fizikailag még bírtam volna. De inkább így legyen, hogy azt mondják, „Bigi még befért volna”, minthogy már könyörögnöm kelljen a helyemért. Szeretnék még sokáig hokizni, ameddig úgy érzem, segítem a csapatomat, addig mindenképp.

– Ennek ellenére gondolkodik már rajta, mihez kezd profi pályafutása után?
– Szeretnék a jégkorongsport közelében maradni, mert huszonöt éve benne élek. Sok külföldi tapasztalatom is van, különböző hokikultúrákból. Remélhetőleg, ha majd egyszer – jó sokára – abbahagyom, valaki számít arra a tudásra, tapasztalatra, amivel talán segíthetek.