Amikor a mamuton és a botos kesztyűn átütött a korong – Losonci György, két sportág meghatározó alakja

Egy évvel a Sztálin-szobor ledöntése után (amelyben maga is részt vett), tizenhat esztendősen még csak nem is álmodott arról Losonci György, milyen meseszerűen alakul majd a sportpályafutása. Akkor még nem sejtette, hogy a kötelező orosz nyelvoktatás az egész jövőjére hatással lesz, bár nem úgy, ahogy elsőre gondolnánk.

„Hokizni 1957-ben, a Vörös Meteorban kezdtem, a csapat edzője, Cerva Laci bácsi pedig a gyeplabdaszövetség főtitkára is volt egyben. Érdekes történet, ahogy a kapuban kötöttem ki - hadd kezdjem az elején! A Kölcsey Gimnáziumba jártam és Ziegler Jancsi volt a padtársam, aki később szintén válogatott lett. Ő vitt le magával a Vörös Meteorba hokizni. A következő meccsre nem volt kapusunk, mert Jancsi megbukott oroszból, és az apja nem engedte játszani, szóval az edző megkérdezte, ki védett már valaha. Mondtam neki, hogy kézilabda- és focikapuban már álltam, úgyhogy rögtön rám adták az összes felszerelést, én meg amint jégre kerültem, estem egy nagyot a lábszárvédő miatt. A Fradival játszottuk az ifibajnoki döntőt, onnantól kezdve nem mehettem ki a kapuból”  – emlékezett vissza pályája kezdetére Losonci György.

Nyilvánvaló tehetsége ellenére sohasem ragadtatta el magát, két lábbal a földön (jégen) jár. Az egész „keleti blokkra” jellemző forráshiány természetesen a jégkorongsportot is sújtotta. A mostanihoz képest mostoha körülmények között készültek, szegényes felszereléssel, a testi épségük, a védettségük kárára, amijük volt, megbecsülték, de a szükség találékonyabbá is tette őket.

„Akkoriban úgy ment a játékosmegfigyelés, hogy az edzők kijöttek a műjégpályára, megnézték, ki tud jól korcsolyázni, és őket kiszedték a tömegből. Sokáig csak ott lehetett hokiedzést tartani, de 1958-ban átadták a Millenárison is a jégpályát, és akkor a Dózsa kivételével, amely a rabok által épített, az újpesti bőrgyár melletti pályán edzett, mind a négy csapat áttette oda a székhelyét. Együttesenként csak két-három edzés jutott a helyhiány miatt, de a szerelésellátottság még ennél is borzalmasabb volt. Az én mellvédőm egy szovjet pufajka volt, a kapuskorcsolyát minden edzés után ki kellett kalapálni, mert elgörbült a vasa. A mamuton és a botos kesztyűn is átütött a korong. Normális botokhoz úgy jutottunk, hogy amikor Csehszlovákiában edzőtáboroztunk, megvettük magunknak, és aztán átcsempésztük őket a határon, aztán az egyesületünk megvette tőlünk. Magyarországon csak rendelni lehetett, de százhúsz forintért, tehát sokkal drágább volt, mint külföldön. Ráadásul jobban törtek, mint a maiak. Fejvédőm is csak 1961-ben lett, gipszmintát vettek a fejemről, amíg rajta volt a fejemen a negatív, szalmaszálakon keresztül vettem a levegőt, aztán üvegszálas anyagból maszkot csináltak. Ezzel csak az volt a baj, hogy ha egyszer fejbe lőttek, alatta feldagadt az arcunk és legközelebb visítottunk a fájdalomtól, amikor rá kellett illeszteni a fejünkre. A lábszárvédők meg... Lószőrrel voltak kitömve, ha kicsit megáztak, ötszörös lett a súlyuk, alig lehetett bennük mozogni” – elevenítette fel Losonci.

Több mint tizenöt évig játszott a Vörös Meteorban, de a pályafutását máshol fejezte be. A csapat közössége megbomlott, olyan játékosok hagyták ott az együttest, mint a Ziegler testvérek, János és Péter, Rozgonyi György vagy Gogolák László – a magyar válogatott magja. Losonci, a válogatott első számú kapusaként csaknem ötven lövést kapott meccsenként, így ő is inkább a távozás mellett döntött.

„Az volt az átigazolási szabály, hogy ha nem adott ki az egyesületed, egy évet kellett várnod rá, hogy máshol játszhass. Erre fizettem rá, mert a trénerem, Tibi bácsi azt mondta, nekem maradnom kell. De nem maradtam. Vállaltam civil munkát, 2100 forintért dolgoztam, hívott a Fradi is, 2500-at kértem, de nem adta meg, a BVSC viszont kifizette. Természetesen nem csak a hokiért, mellette dolgoztam, jártam az országot. Hivatalos kikérőt kaptam az Országos Testnevelési és Sporthivataltól, hogy járhassak munkaidőben edzésre. A szerencsésebbek csak a fizetésük napján mutatkoztak a munkahelyükön, de én szerettem dolgozni”  – magyarázta.

Szeretett dolgozni, de szerencsére a jégkorongozás mellett másik „hobbijára” is maradt ideje, sőt, a világ élvonalába tartozott gyeplabdázóként is. Ma már csak anyagi akadálya van a nyári jégkészítésnek, 60-70 évvel ezelőtt azonban az infrastruktúra sem volt megfelelő ahhoz, hogy egész évben pályán tréningezhessenek a jégkorongozók. A hoki pénzügyi háttere ennek ellenére többé-kevésbé stabil volt a Kádár-korszakban is, a gyeplabdát viszont egyáltalán nem támogatták abban az időben.

„Amikor én voltam a gyeplabdaszövetség elnöke, ötszázezer forint volt az éves költségvetésünk. A jégkorong máshogy működött, minden csapat tulajdonképpen egy-egy állami cég eltartottja volt, a Vörös Meteor főszponzora például a Kereskedelmi és Pénzügyi Dolgozók Szakszervezete volt. Az a csapat, amelyik megnyerte a bajnokságot, kivívta magának a lehetőséget egy külföldi utazásra. Mi 1959-ben bajnokok lettünk, aztán elutaztunk egy Svájcot, Franciaországot, Németországot, Belgiumot és Ausztriát érintő tíznapos turnéra. Általában a vonaton aludtunk, mert a szállás drága lett volna, de bejártuk Európát. Hazafelé meg csempésztünk, amit csak tudtunk, nejloninget, kozmetikumot, melltartót a csajoknak. Listával mentünk ki, hogy mit kell hoznunk. Volt a bécsi Szent István-székesegyházzal szemben két okos kereskedő, a legendás Schwarcz, Darvas páros - ők hozták az árut, akárhol játszottunk Ausztrián belül. Vigyázni kellett, mert a vámosok Hegyeshalomnál a vonaton szigorúan ellenőrizték az utasokat, az összes táskát kiforgatták, kis túlzással a fenekünkbe is benéztek. Olyan trükkjeink voltak, hogy kivágtunk a kapusbotból egy kis részt, oda rejtettük az összes valutát, de sajnos voltak spiclik, akik még az ilyen próbálkozásokat is lebuktatták. Aztán három héttel később már a kapusbotot vizsgálták meg először, teljesen hülyének néztek...”  – nevette el magát a korábbi válogatott kapus.

Az élsportolói kiváltságok közé tartozott, hogy olyan korszakban láthattak világot, szélesíthették látókörüket, amelyben ez keveseknek adatott meg, hiszen a határok jó része zárva volt, sokaknak éveket kellett várniuk rá, hogy kiutazhassanak az országból, és jellemzően akkor sem tapasztalhatták meg a nyugati jólétet a keleti blokkéval szemben.

„Óriási buli volt, hogy nyáron a gyeplabdásokkal, télen a hokisokkal utazhattam. Volt olyan hét, amikor tíz edzésem volt, de azért lehetett bírni. Sőt 2004-ben, 64 évesen még kint voltam a gyeplabdázókkal az öregfiúk Európa-bajnokságán. A hokit 1974-ben hagytam abba, mert az asszony már nagyon »pörgött«, hogy legyek otthon is. De utána csináltunk egy UTE-öregfiúkcsapatot, és élet-halál meccseket játszottunk a korábbi válogatott csapattársaimmal a második ligában. Gyeplabdában akkor még simán vertük az osztrákokat, most meg már ők a világbajnokok. Mindig, ha a csapattal külföldre akartunk utazni, meghívólevelet kellett kérnünk, és azzal együtt engedélyezték, hogy barátságos meccseket játsszunk a határon túl. Az olimpiára nem kellett ilyesmi, 1963-ban másodikok lettünk a C-csoportos világbajnokságon az osztrákok mögött, de az 1964-es olimpián a kelet- és nyugatnémet válogatott egyesített csapattal szerepelt, és ezért a C-csoport második helyezettje is indulhatott. A világranglistát a Szovjetunió vezette, mi meg tizenhatodikok voltunk, ezért egymás ellen selejteztünk, 19–1-re kikaptunk Innsbruckban. Az első nyolc az A-, a második nyolc, köztük mi is, a B-csoportba került, ott sajnos egyetlen meccset sem nyertünk” – mondta kis hiányérzettel a hangjában Losonci.

A jégkorongozással a hetvenes években felhagyott, de a gyeplabdázástól még jó ideig nem szakadt el, korábbi hokis csapattársával, Rozgonyi Györggyel csapatot is alapított, a Volán SC utódját, a Rosco HC-t. Bár ezt a sportágat is magas szinten űzték, válogatottak voltak, a körülmények és a lehetőségek korántsem voltak ideálisak...

„A szocializmusban kiküldtek Angliába két idióta pártembert, hogy vegyen a gyeplabdakapusoknak felszerelést, de azt sem tudták, miről van szó. Hazaállítottak két, szarvasbőrből készült hófehér krikettvédővel. Egészen addig előfordult, hogy a hokis védőt használtam, igaz, alig tudtam benne menni, aztán egy válogatott edzésen felvettem az újat, de úgy fájt, ha eltalált a labda, hogy alig bírtam. A többiek meg piszkáltak, hogy miért nyafogok. Aztán Indiából hoztak be bambusznádas lábszárvédőt, ami már jobb volt, de amikor ilyen cuccban megjelentünk külföldön, halálra röhögték magukat az ellenfeleink. Később a Roscóval szerepeltünk egy németországi tornán, és az egyik csapattól kaptam profi felszerelést. Nem vagyok nagyképű, ha azt mondom, utána egyszerűen nem tudtak nekem gólt lőni”  – emlékezett vissza Gyuri bácsi.

Nem csupán az ő, egész családja életének része lett a gyeplabda: fiai, György és Zoltán a mai napig játszanak, noha már mindketten az ötvenes éveikben járnak, ikertestvére, Imre és az ő unokái, Fülöp és Andor egyaránt űzték, űzik a sportágat, sőt, Losonci Fülöp osztrák állampolgárként világbajnokságot is nyert.

„Előfordult, hogy hat Losoncival a keretben léptünk pályára. Egy olaszországi tornán meg is jegyezte az ellenfelünk, akár Club Losonci néven is szerepelhetnénk. Oda meghívással mentünk, de mindig nyertünk, mígnem egyszer megvertek minket, többször nem is hívtak. Jóval korábban Üzbegisztánban és Grúziában is játszottunk a Volánnal, de hadd kanyarodjak vissza arra, hol laktunk gyerekkoromban, lesz összefüggés, ígérem. A tizenharmadik kerületben éltünk, ott volt a nagyapáméknak szatócsüzletük, és Budapest ostromakor, 1944 végén a Margitsziget elfoglalásával megbízott orosz parancsnokság kirúgott minket a házból, vagy legalábbis beköltözött mellénk. Nem sokra emlékszem, mert csak négyéves voltam, de arra azért igen, mennyi prostituált fordult meg akkoriban a házban, és hogy egyszer a vécében találtam egy fél méter hosszú aranyláncot, biztos kiesett valamelyik orosz zsebéből. Akkoriban zsákban hordták oda az órákat. Évtizedekkel később aztán az üzbegisztáni Andizsánban elvittek minket a Zsiguli-gyárba, ami akkor óriási szenzáció volt, és az ottani részleg igazgatója a köszöntőjében elmondta, nagyon jól ismeri a magyarokat, azért is hívták meg a csapat fogadására. Elkezdte magyarázni, hogy jól emlékszik, hol volt a margitszigeti offenzíva parancsnoksága, és a Nóri néni milyen káposztát főzött nekik. Erre az ikertestvéremmel, Imrével odamentünk, és szóltunk neki, mi vagyunk azok a gyerekek, akik akkor ott laktak velük, és neki is beugrott, hogy volt ott akkor két ikergyerek. Nagyon örült nekünk, egyoldalas cikk jelent meg rólunk a helyi újságban” – mesélte Losonci György.

A sportolás befejezése után a munkájában is megtalálta az örömöt, korábbi kollégáival saját céget alapított Hoventa Kft. néven, amely több tízezer négyzetméteres kiállításokat szervezett 1989-től 25 éven keresztül. A gazdasági válság nem tett jót az üzletnek, ahogyan Losonci György fogalmazott:      „Magyarországon és külföldön is dolgoztunk, rengeteg alvállalkozóval. Aztán jött a gazdasági válság, és akkor eladtuk a céget, az irodákat, és kiszálltunk némi aprópénzzel.”

A 83. életévét szeptemberben betöltő Losonci György a mai napig szívesen nézi élőben, a jégcsarnokok hűvösében a meccseket, szívesen találkozik egykori sporttársaival, akik közül nem egy – akárcsak ő – a Halhatatlanok Csarnokának tagja.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. október 14-i lapszámában jelent meg.)