„Meg kell érteni őket, nem szabad haragudni rájuk – vágott bele mondandójába az edzőnő. – Más sportágak képviselőire, akik idejönnek vagy éppen elmennek, haragszanak? Amerikai kosarasok átjönnek Európába, mert otthon nem férnek be a válogatottba, és itt játszanak a nemzeti csapatokban. Kínai asztaliteniszezők a világ minden táján szerepelnek különböző országok színeiben. Ezeknek a lányoknak maguknak kell elrendezniük az életüket, saját döntéseket kell hozniuk. A versenyzőmért nem fájhat a szívem, edző vagyok, az ő javát kell szolgálnom. Ameddig ő úgy érezte, hogy segítek neki elérni oda, ahova juthat, addig elfogadta az én felkészülési módszereimet. Ha erősebb a magyar mezőny, mint egy olimpiai döntő, akkor mit várunk? Aki nálunk nem tud odajutni, hogy olimpiai induló legyen, az más nemzetnél, ahol nem olyan erős a verseny, előrébb juthat. Elképzelhető, hogy a jövőben világversenyeken négy-öt magyar lesz a döntőben. Gondoljunk arra: amíg létezett a Szovjetunió, egy versenyző indulhatott tőlük, most pedig több utódállambeli is ott lehet."