Hadvina Dóra: Így már le tudom zárni a karrieremet

– A Csónakház-podcastben úgy fogalmazott, már a párizsi olimpia kajakversenye előtt rájött, nem folytatja a pályafutását. Hogyhogy csak most jelentette be a visszavonulását?
– Nem akartam, hogy az történjen, ami a tokiói játékok után – azonnal nagy döntést hozok, aztán megbánom. Nem szerettem volna egyből lezárni egy huszonnégy éves pályafutást, éreztem, valószínűleg itt a vége, de még érnie kellett. Nemrégiben jött a végső elhatározás, hogy nem akarom tovább húzni, pontot kell tennem a végére. Azt nem mondom, hogy megkönnyebbültem a bejelentéssel, de így már le tudom zárni a karrieremet – válaszolta Hadvina Dóra olimpiai bajnok, világ- és Európa-bajnok kajakos.

– Kétezerhúsz szeptemberében veszítette el az édesapját, a tokiói olimpiára nagy lelki teherrel készült. Mennyire tudta kizárni a történteket?
– Gyakorlatilag a kajakozásba menekültem, a játékokig csak ezt helyeztem a középpontba. Nem mondom, hogy nem foglalkoztam édesapám elvesztésével, de nem igazán jött felszínre. Az olimpia után aztán tudtam, valami nincs rendben, mert nem azt kellett volna éreznem, amit akkor – lehettem volna sokkal boldogabb az aranyéremmel. Hiányt és ürességet éreztem – ez egyébként nem ritka az olimpiai sikerek után, de nálam hónapokig tartott, és tényleg csak üresség volt bennem.

– Kétezerhuszonkettőben megszületett a kislánya. Úgy fogalmazott, már a terhesség előtt elhatározta, ott akar lenni Párizsban. Miért?
– Mert úgy éreztem, ha ezen az úton haladok tovább, biztosan sikerül. Ugyanazt az edzésmunkát végeztem, mint Tokió előtt, úgy voltam vele, bármi meglehet. Bíztam magamban, csakhogy nem voltam rendben lelkileg. Azt éreztem, a versenyeken és anyaként sem tudok megfelelni igazán, a lányomra gyakran más vigyázott, mintha az ő életében is pótolható lennék. Nem láttam, mekkorát fejlődtem a szülés óta, nem láttam reálisan az eredményeimet, csak azt, hogy nem vagyok olyan formában, mint Tokió előtt. Pedig a helyzethez képest nagyon jó állapotban voltam, az akkori időimmel itthon harmadik-negyedik ember lehettem volna.

– Ürességet, letörtséget, fáradtságot és motiválatlanságot tapasztalt magán, ami nagyban hatott az eredményességére. Mikor jutott el odáig, hogy segítségre van szüksége?
– Jelezte a környezetem, hogy ez így nem oké. Egy ideig persze nincs gond, nem mondom, hogy ha valaki fáradt és szomorú, keressen pszichológust, de ha hónapokig vagy évekig rosszul van, segítőhöz kell fordulni. Borzalmas, amikor nincs ok rá, mégis szomorú az ember – kiváló a házasságom, van egy csodálatos kislányom, igazából minden rendben volt és van. Szóval tíz hónapos volt a lányom, mire segítséget kértem, először sportpszichológussal, aztán klinikai szakpszichológussal dolgoztam, eleinte heti kétszer, most már csak kéthetente egyszer. A tavalyi szezonra sokkal jobban lettem, de nem annyira, hogy felvegyem a ritmust, ami ahhoz kell, hogy jól teljesítsek.

– Mennyire viselte meg, hogy végül nem jutott ki a párizsi olimpiára?
– Az előző év jóval kevésbé érintett mélyen, mint az azt megelőző. Akkor már reálisan tudtam értékelni magamat.

– Hogyan értékeli összességében a pályafutását?
– Kereknek látom, amit ki tudtam hozni belőle, kihoztam. A legnagyobb célom az volt, hogy négyesben olimpiai bajnok legyek, ez sikerült, és van egy bronzérmem is a játékokról. Persze akad, amit most már másképp csinálnék, de összességében elégedett vagyok.

– Meg tudja nevezni a karrierje három legszebb pillanatát?
– Természetesen a tokiói aranyérem áll az első helyen, ezt követi a kétezertizenkilences szegedi világbajnoki cím négyesben. A harmadik helyre a kétezertizenötös évet sorolnám, akkor, U23-asként éreztem először, hogy van keresnivalóm a felnőttek között.

– Miként látja a következő éveit, immár civilként?
– Szeretnék minél több időt tölteni a lányommal. Egyébként a sportban helyezkednék el, sportcoachként, mentáltrénerként. Már el is végeztem egy ehhez kötődő képzést, és a folytatásban is szeretnék ilyen módon fejlődni, ilyen szerepben képzelem el a jövőt.