Itt ülök csendesen – nekrológ Wichmann Tamásról

A sportot szerető magyar ember már csak olyan, hogy az olimpiák előtt azt számolja, hány aranyérmet hoznak haza a mieink. Van ugye, az öttusa, a kardvívás, no és persze a kajak-kenu. Hagyományos magyar sportágak, amelyekben szinte bizton számíthattunk első helyre. Így volt ez 1980-ban Moszkvában is. Wichmann Tamást úgy engedte ki a közvélemény az ötkarikás játékokra, hogy nyerni megy kenu egyesben. Aztán az ezerméteres döntőben egy idő után letette a lapátot.

Évekkel ezelőtt még a Kazinczy utcai kocsmájában beszélgettünk, a moszkvai szereplés is szóba került. A késői órán mellénk ült Horváth Csaba is, aki 1996-ban Atlantában C—2500 méteren Kolonics Györggyel olimpiai aranyat nyert. Indián elég indulatosan jegyezte meg, hogy miért kell ezt évtizedekkel később is szóba hozni, de Tamás szelíden, csendesen ennyit mondott neki: „Nincs ezzel semmi probléma, nekem is eszembe jut néhanapján, de már nem rémálomként.” Aztán elmondta a döntő történetét, ami talán előtte és utána is feledésbe merült. Kenuja oldalán eltörött a koptató rész, s a fináléra új hajóval kellett odaállnia, amellyel nem siklott úgy a vízen, mint a másikkal. Az előfutamban másodpercekkel jobb időt mindenkinél, a döntőben azonban hiába húzott, nem ment a kenu rendesen. Egyszer csak elfogyott a fizikai és lelkiereje, leállt. „Hiába vagyok kilencszeres világbajnok, az olimpiai aranyérem hiányzik az életemből, és ez meghatározza a sorsomat. Azt gondolom, hogy valamennyiünk története meg van írva valahol, s az enyém ez.”

Nem volt szerencséje az olimpiákkal. Alig több mint 20 évesen Mexikóvárosban ott volt a játékok helyszínén, de Xochimilcóban egyeshajóban nem ő indult, hanem Tatai Tibor, aki meg is nyerte a versenyt. Történt, hogy Wichmann és Tatai között nem tudott dönteni Granek István szövetségi kapitány, s már kint tartottak egy pótválogatót, amit a leendő olimpiai bajnok nyert meg. Tamásnak maradt a páros és az ezüst Petrikovics Gyulával. Négy évvel később Münchenben a jó barát, Ivan Patzaichin győzte le, talán azért is, mert a verseny a terrortámadás miatt két napot csúszott. Montrealban 1976-ban bronzérmes lett.

Mégis, az emberek emlékezetében az egyik legnagyobb magyar sportolóként él tovább.

Hatéves volt, amikor a Móricz Zsigmond körtér környékén elütötte egy rendőrautó. Napokig kómában volt, később felépült, évekig járógépet viselt, felgyógyulása után is sántikálva járt. Nyolc évvel azt követően nyerte első olimpiai érmét, hogy kenuzni kezdett. Pedig eleinte futballista akart lenni, imádta Sándor Csikar játékát, de sántikálva letett a labdarúgásról. A lakhelyétől kőhajításnyira lévő Váli utcai általános iskolában tartotta a Beloiannisz híradástechnikai gyár klubja a bokszedzéseit, oda járt le, de később megszűnt a szakosztály. Ekkor került képbe a kenuzás, unokabátyjával a Margitszigeten kötött ki. Szíve szerint a kajakozást választotta volna, de mire sorra került, elfogytak a kajakok, a tízes kenuban viszont még volt hely... A többi már ismert. A mexikóvárosi olimpia után egy évvel duplázni tudott a moszkvai Európa-bajnokságon, ahogyan az 1971-es belgrádi és az 1979-es duisburgi világbajnokságon is. Ha figyelembe vesszük, hogy akkoriban négy szám szerepelt a kenus programban, akkor ez óriási eredmény. A moszkvai olimpia után 1981-ben Nottinghamben, majd 1982-ben Belgrádban kenu egyesben 10 000 méteren nyert, s ezzel kilencszeres világbajnok lett. Wichmann 1978-ban megkapta az UNESCO fair play díját, mert segített felkészülni riválisának, a jugoszláv Matija Ljubeknek, aki aztán a belgrádi vb-n legyőzte.

Végig egy klubban, az MTK-ban sportolt, 1983-ban hagyta abba a versenyzést.

Nem sokkal ezt követően kezdett el a vendéglátóiparban tevékenykedni. Illetve, sokkal előbb, mert szakmájára nézve szakács volt. A Kazinczy utcai kocsmában nemcsak az ételt és italt tette az asztalra vendégei elé, de maga is gyakran tüsténkedett a konyhában. Rántott húsos szendvicséért mindenki odavolt, de nem jött zavarba, ha bakonyi sertésbordát vagy bármi mást kellett készíteni. A la Wichmann, Wichmann módra. Amikor dicsérték, hogy ő a legjobb szakács, a bajsza alól csak annyit dörmögött: „A legjobb szakács az éhség.” Legendás mondása, hogy „nem mi jöttünk a romkocsmanegyedbe, hanem az hozzánk”. Valóban, helyisége már jóval az előtt a környék egyik leghíresebb kocsmája volt, hogy a divatos retrófíling elárasztotta volna a környéket. Molnár Ferenc unokája, Sárközi Mátyás a Király utcáról szóló könyvében így írt a kocsmáról: „Cicomázatlan, deszkapadlós helyiségében, gyalultfa-asztaloknál, félhomályban ül a söröző közönség, a terem akusztikája következtében iszonyú a zaj, beszélgetni csak megfelelő decibelszámmal lehetséges.”

A kocsma igazi közösségi teret jelentett: betértek rockzenészek, utcazenészek, ilyen-olyan társaságok, mégis Wichmann Tamás volt a kovász. Gyakran gitározott, míg sporttársai általában a gépzenét kedvelték, ő az érzelmesebb zeneszámokat. A 70. születésnapja alkalmából a Nemzeti Sportnak adott interjúban elmondta, nem sokkal azelőtt gitárral a kezében lehuppant egy székre, s játszani kezdett: „Itt ülök csendesen egymagam, számolom, ami van.” Amikor megkérdeztem, prózában ez hogyan hangzik, ezt válaszolta: „A sikerekkel és az elszalasztott lehetőségekkel együtt gazdag évtizedek vannak mögöttem.”

Idén januárban a Kolonics György Alapítvány szervezésében mutatták be a Wichmann Tamás életét bemutató filmet. Kövessy Róbert Magyar lapát című filmje a kocsmabezárás apropóján készült volna, ám forgatás közben kiderült, hogy az egykori kenus súlyos beteg, ezért a rendező úgy érezte, kötelessége bemutatni a kilencszeres világbajnok portréját. Az Uránia moziban tartott díszbemutatón megjelenő egykori sportoló, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetettje, a Magyar Sportújságíró-szövetség és a MOB életműdíjasa már nagybetegen, szívszorítóan idézte fel pályafutása kezdeteit, majd kezelésre sietve így búcsúzott: „(...) nem tudom, meddig maradok köztetek.”

Wichmann Tamás 2020. február 12-én türelemmel viselt hosszú betegség után elhunyt.

Az MTK a Facebook-oldalán jelezte, február 13-án, csütörtökön 17 órakor gyertyagyújtásra, néma megemlékezésre várja azokat, akik szerették, tisztelték Wichmann Tamást, a klub legendás sportolóját.