Nagyváradi futballmese – Demjén László kötete

Vécsey – Mészáros, Ónody – Perényi, Juhász, Deményi – Lóránt, Barna, Sárvári, Bodola, Tóth III.

Micsoda csapat volt! – mondom én, az utókor budapesti kívülállója, akinek már csak a többgenerációs szakadék és a földrajzi távolság miatt sincs semmi köze a Nagyváradi AC 1940-es évekbeli sikertörténetéhez. Mégis úgy merülök el a 2008-ban elhunyt nagyváradi labdarúgó-újságíró, dr. Demjén László 1989-ben (Budapesten, a Középületépítő Vállalat gondozásában!) megjelentetett, szeretettel megírt csapatlegendáriumában, mintha én is hétről hétre ott álltam volna az Erzsébet-ligeti pálya lelátóján, figyelve az 1943–1944-es bajnoki cím felé igyekvő nagyváradi aranycsapatot. A körülmények? Ahogyan a Nemzeti Sport írta 1941-ben: „A játéktér talaja 60 százalékban salakos, 40 százalékban fűcsomós. Futópálya veszi körül. Az öltözők – rettenetesek. Két ócska fabódé áll a csapatok rendelkezésére. Az egyik még valamennyire korszerű, mert abban vízcsap is van. A vendégcsapatéban még ez sem található.”

Az első vidéki labdarúgó-bajnokcsapat története – rögzíti a kötet alcíme. A könyv régivágású, minden tekintetben és a legjobb értelemben. Szerkezetében is: Barcs Sándor egykori MLSZ-elnök előszava után következik a NAC-klubtörténetnek szentelt fejezet, majd az 1940-es évek eseményeinek kronologikus bemutatása, utána a meghatározó szereplők portréja, végül a jegyzőkönyvek és az eredmények listája, kiegészítésként pedig a fekete-fehér képekből összeálló fotógyűjtemény. A betűkből kirajzolódik egy réges-régi, emberarcú csapat keszekusza élete, számos különleges játékosegyéniség alakja, rajtuk keresztül egy örökre eltűnt futballvilág megannyi izgalmas részlete. Hogy csak az 1912-ben Szegeden született, ifjúkorának jelentős részét Nagyváradon töltő Barcs Sándor bevezető gondolatait idézzük:       

„A Lukács György utcában laktunk s leginkább az ablakon át közlekedtem, mert ez tízévesen sem okozott nehézséget, oly alacsony volt a ház. Az utca – a Fő utcáról nyílt a kórházzal szemben – kétoldalt gesztenyefák glédája között nyílegyenesen futott bele a Balassa térbe, amely afféle kispályának számított, csakúgy, mint a mi nagy udvarunk. A főpálya a Schlauch tér volt, s a tér is több részre osztható. Alpálya a Kanonok-sor oldalán, a pályaudvar felé húzódó részen, főpálya középütt, a dombocska hátán, s egy harmadik mögötte. Mi pedig ott kötöttünk ki, ahol éppen hely akadt. Volt úgy, hogy csak az udvarunkra szorultunk, amelyet, ablakveszélyes hely lévén, kizárólag rongylabdára hitelesítettünk. Valahol mindig játszani kellett.”

Demjén László könyvében szó esik egyebek mellett a Nagyvárad–Kolozsvár rivalizálásról, a budapesti Erdély-futballpolitika visszásságairól, a nagyváradi zsidó sportmecénások elhallgatott szerepéről, a világháborús körülményekről, sőt még néhány csendes egyetértésben megbeszélt eredményről is. Mert ha szép is, szeretnivaló is volt a nagyváradi csapat, semmi esetre sem makulátlan.  

(Dr. Demjén László: A Nagyváradi AC a magyar nemzeti bajnokságban 1941–1944, Középületépítő Vállalat, 1989)

Melyik Ronaldo? – tettük fel valamikor menetrendszerűen a kérdést, ha szóba került a név, és ha az 1976-os születésű játékosról volt szó, érkezett a zsigeri válasz: a „brazil”, a „dagadt”, az „igazi”. Aztán eljött az idő, amikor már nemigen volt ok a visszakérdezésre, a Ronaldo névről az utóbbi jó néhány évben tízből kilenc embernek a világfutballban rendületlenül hasító Cristiano ugrott be. Elsősorban a hűséges „tizedikeknek” szól a tavaly megjelent, angol nyelvű Ronaldo-életrajz, amely nosztalgiautazásra hívja az olvasót a kétszeres világbajnok csatár univerzumába, egy sportsikerekkel, csillogással, botrányokkal teli világba. És talán végre azt is megtudjuk, mi történt pontosan a brazil szempontból elátkozott, Ronaldo számára lidércesen alakuló, 3–0-s francia győzelmet hozó 1998-as világbajnoki döntő előtti rejtélyes órákban. (Daniel Williamson: Phenomenon, Pitch Publishing Ltd, 2023) CS. P.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. március 30-i lapszámában jelent meg.)