A futás az igazi sportom! – Hosszú Kávé Lévay Viktóriával

 
 
– Hogyan sikerült az Ultrabalaton?
– Néhány éve csapattagként már részt vettem ezen a versenyen, az idén pedig családtagokkal futottam – mondja Lévay Viktória, a Játékszín színművésznője, akit a tévénézők többek közt A mi kis falunk című sorozatból ismerhetnek, a mozilátogatók pedig legutóbb az eddigi legnagyobb magyar filmes vállalkozás, a Most vagy soha! Teleki Blankájaként láthattak. – Egy kikötésem volt csupán, hogy egyhuzamban teljesíthessem a távot. Tizenhét kilométert vállaltam, s hozzá a déli partot kértem, mert Fonyód, Fonyódliget, Balatonboglár környékén sokat futottam a nővéremmel, amikor 2016-ban a maratonira készültem. Ez a mostani futás nem lett volna kihívás, ha rendesen fel tudok készülni, de egyéb bokros teendőim miatt kevesebb időm jutott az edzésekre. A tizenhét kilométer arra mindenesetre jó volt, hogy ráébresszen: újra rendszeresen kellene tréningeznem. Futni nagyon szeretek, remekül kikapcsol és kiváló „énidő” is. 

– Mi lesz a következő kihívása?
– A szárazföldről a vízre váltok, s a Játékszín legénységének tagjaként részt veszek az idei Kékszalagon.

– A színházi hajó már tavaly is nekivágott a tókerülésnek.
– Az eredeti ötlet az volt, hogy tisztán fiúcsapat áll össze a férjem, a Játékszín igazgatója, Bank Tamás szervezésében. Mi ketten sokat vitorláztunk együtt, fájt is a szívem, hogy a Kékszalagról lemaradok, de elfogadtam a koncepciót. Tavaly azonban a Hír Tv stábja is meghívást kapott a hajóra, hogy úti filmet készítsen, a riporter pedig Zavaros Eszter személyében egy hölgy volt. Ezzel megdőlt az elmélet, miszerint ez a huszonnégy órás kihívás lányoknak nem való. Varga Ádám kollégám tv-sorozatbeli elfoglaltságai miatt idén nyáron nem tud csatlakozni a csapathoz, így többek között azt kaptam a férjemtől ajándékba az ötvenedik születésnapomra, hogy ott lehetek a Queen Lucy fedélzetén. 

– Csöppet sem tart a kihívásoktól, amit bizonyít az is, hogy áprilisban rendezőként is bemutatkozott: Kecskeméten vitte színre a Naptárlányok című Tim Firth-darabot.
– Izgalmas vállalkozás volt, fantasztikus utazás az önismeret útján. A színházi és a sportolói létezés között rengeteg a párhuzam: nekünk is folyamatosan karban kell tartanunk a testünket, mentálisan topon kell lennünk, tudnunk kell kezelni a váratlan helyzeteket és estéről estére a legjobbat kell nyújtanunk a közönségnek. A rendezés hatalmas felelősség – igyekeztem alaposan felkészülni a munkára, és úgy érzem, elfogadtak a kollégák, jól tudtunk együtt dolgozni a többnyire hölgyekből álló szereplőgárdával. Ezzel együtt talán nem elsősorban a rendezés az én utam, hanem a tanítás, ami jobban passzol a személyiségemhez. Be is adtam a jelentkezésemet a Színház- és Filmművészeti Egyetem és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem közös szaktanári képzésére.

– Fonyódon felnőve, gyanítom, már gyerekként erős kötődése lehetett a Balatonhoz. 
– Az úszás nem az erősségem, mert a rossz technikám miatt gyorsan kifáradok, a vizet azonban imádom. Ezzel együtt a kedvencem mindig is a futás volt. Próbálkoztam kézilabdázással, kosárlabdázással, röplabdázással, teniszezéssel, de a nagy szerelem a futás, arról érzem igazán, hogy ez az én sportom! 

– Volt-e esélye, hogy atlétaként kipróbálja magát?
– Apukám testnevelés-történelem szakos tanár volt, s noha mindenféle felkészülés nélkül a legjobbak közé tartoztam, ő nem látta bennem a jövő nagy futóját. A „felfedezőm” egy gimnáziumi tesitanár, Lehel László volt, aki még általános iskolásként hívott meg az atlétikai csapatába. Más kérdés, hogy ezek sem profi edzések voltak, például Fonyódról futottam Fonyódligetig és vissza. Gimnazistaként a fizikatanárunk, Németh László szervezett tájfutóedzéseket, ami azonnal megtetszett: nemcsak erdőben, hegyen-völgyön lehetett futni, még gondolkodni is kellett menet közben, miként érek el egyik pontról a másikba.

– Sosem tévedt el? 
– Németh tanár úr felkészítése azzal indult, hogy heteken át tanultuk a térképolvasást; én persze türelmetlenül vártam, hogy terepen lehessek. Végre kivitt minket a Somogy megyei Holládra, s az erdő szélén szélnek eresztett. Már nem is tudom, hányadik ellenőrzőpontnál jártunk, amikor kis csapatunk tagjai vitázni kezdtek arról, merre menjünk tovább. Az egyik osztálytársammal mi különváltunk, és másfél óra múlva célba is értünk, a többiek viszont eltűntek, még sötétedéskor sem kerültek elő. Már rendőri segítséget kértek a keresésükhöz, amikor szerencsére mindenki meglett. A tanév végén átkerültem egy másik gimnáziumba, ott a sportolás abbamaradt. Budapesten először a Nemzeti Színiakadémia hallgatója lettem, s az egyik oktató, aki rendszeresen futott, felajánlotta, akinek van kedve, csatlakozzon hozzá. Éltem a lehetőséggel, emlékszem, a Gellért-hegyen köröztünk.

– A színművészetin aztán Benedek Miklós osztályába járt. Akkoriban a képzésnek fontos része volt a sportos felkészítés is.
– Nagy találkozás volt, hogy Pintér Tamás „Oroszlán” növendéke lehettem. Tőle tanultam például vívni. A végén már bekötött szemmel gyakoroltuk a színpadi vívást. Legendás kaszkadőrként rávett engem is, hogy próbáljam ki a kaszkadőrködést – nagyon tetszett. A lovaglás már kevésbé, mert amikor a Tattersallban a lábamat a kengyelből kivéve, a kötőféket elengedve kellett próbálkoznom, a ló ugrott egyet, én pedig hátrafelé repültem le róla. Amikor a fiam járt lovagolni a sóskúti lovardába, rávettek, hogy újra nyeregbe üljek. Nem lettem ördöglovas, ám ha megtalálna egy filmes lovas szerep, nem mondanék rá nemet.

– S miképp tért vissza a futáshoz?
– Az egyetem után egy évvel férjhez mentem, a sógorom pedig lelkes futó. Ő beszélt rá az első utcai versenyemre, ami mámoros élményt adott, ráadásul azzal szembesültem, hogy hét-nyolc kilométert edzés nélkül is képes vagyok lefutni. Teltek-múltak az évek, Tamással a Játékszínhez kerültünk, és a kollégákból összeállított csapatokkal elindultunk futóversenyeken is. Egyik ilyen esemény hozta magával a másikat, így lettem például a Szent Márton Gyermekmentő Szolgálat futó nagykövete; az idei Ultrabalatonon is az ő pólójukat viseltem. Egy nap beültem egy rendezvényre, amelynek Monspart Sarolta is előadója volt; szerepelt a bakancslistámon, hogy teljesíteném a maratoni távot. Noha biztos voltam benne, hogy nem vállalja egy akkor 42 éves amatőr felkészítését, az első reakciója az volt: mikor kezdjünk?

– Mennyi ideig tartott a felkészülés?
– Kilenc hónapig. Januártól szeptemberig dolgoztunk együtt, októberben pedig ott álltam a rajtvonalon. Tavaly decemberben a Magyar Tájékozódásifutó-szövetségtől Kárai Kázmér kapta meg a Monspart Sarolta-díjat, s engem is meghívtak az ünnepségre, hogy Saciról beszéljek. Ő amíg tehette, sokat járt színházba, megtisztelő volt azt érezni, hogy a tanítványaként büszke rám. Három éve hunyt el, máig nagyon hiányzik. 

– Mit szólt a család a nagy vállalkozásához?
– Akkoriban Sóskúton laktunk, sokat futottam a hegyen, és eleinte meg-megcsörrent a telefonom: „Anya, hol a kaja?, Anya, hol a zoknim?” Aztán a hívások lassan elmaradtak, mert látták, hogy nem adom fel, már csak azért sem, mert a felkészülésemről a sajtó is beszámolt, s nem akarták, hogy anya leégjen. A 2016-os volt amúgy az az év, amikor Lili lányomat felvették a Táncművészeti Egyetemre, Bálint fiam pedig aranyérmet nyert a karate Európa-bajnokságon. Gyerekkoromban én is szerettem volna karatézni, a Karate kölyök volt az egyik kedvenc filmem, de akkoriban itthon a lányokat még nem fogadta be a sportág.

– Ha Karate Kid nem is lehetett, táncművész lányával már állt egy színpadon a Játékszínben.
– Óriási élmény ez az életemben, s bízom benne, hogy Lilinek is ugyanilyen sokat jelent. Azt remélem, lesz még folytatása a közös munkának.

– A sóskúti futásoktól kalandoztunk el…
– Az első félmaratonit áprilisban futottam le a nővéremmel, és éppen az Alagútnál jártunk, amikor jött a hír, hogy apukánk elhunyt. Azóta, ha arra futunk, mindig kurjantunk neki egyet, odaföntre üzenve. Augusztusban volt egy három kilométeres körökből összeálló harminc kilométeres tesztfutásom a Normafánál; kiderült, hogy jól tűröm a monotonitást is. Ekkor már felcsillant a remény, hogy sikerülhet a maratoni, de Saci még némi fogyást javasolt. Egy speciális fehérjediétával hat hét alatt leadtam 12 kilót, mentálisan és fizikailag is remek állapotba kerültem.

– Nekivágna újra a 42 kilométernek?
– Szeretnék, sőt talán hosszabb távnak is, de nem merem biztosra mondani az elfoglaltságaim miatt. A szándék mindenesetre megvan, sőt szeretnék tájfutóversenyen is részt venni. Annak idején Monspart Saroltától a maratoni emlékére egy gyönyörű tájolót kaptam ajándékba. Égi jelnek tekintem, hogy ezzel a tárggyal nekem még dolgom van.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. május 18-i lapszámában jelent meg.)