Lehetne fodrász vagy barista, de inkább a bal oldalt száguldozza be – interjú Nagy Zsolttal

– Székesfehérváron él, ami autóval körülbelül negyedórányira van a szülői házától. Gyakran hazamegy Lovasberénybe?
– Még edzésről is sokszor erre jövök és beugrom az édesanyámhoz, a tesómhoz vagy a nagybátyámhoz, akit második apámnak tekintek.

– És megdobban a szíve, amikor meglátja a település határát jelző táblát?
– Mivel nem havonta vagy még ritkábban jövök, megszokott az érzés, ha beérek a faluba. A barátaimmal nehezebb találkozni, mert amikor hétvégén ők ráérnek, nekem meccsem van, így néha lemaradok az összejövetelekről, sajnos még az esküvőkről is. Szerencsére megmaradt a baráti köröm, nagyon jóban vagyok a gyerekkori cimborákkal.

– Az imént még a lovasberényi futballpályán sétáltunk. Ott kezdődött minden?
– Igen, gyakran kijártunk, mert kapu csak ott volt, de ha nem akartunk annyit sétálni a pályáig, csak két fa között fociztunk a Vásár utcában.

– Az akkori társai közül lett még valakiből futballista, akár csak megyei osztályú játékos?
– A fiúk közül nem, senki sem játszik már. Szalkai Kittit viszont megemlíthetem, aki velünk játszott és futsalválogatottságig vitte, jelenleg pedig a Puskás Akadémián utánpótlásedző. Nagyon jó kis csapatunk volt, kisebb tornákat is nyertünk.

– Már akkor kiemelkedett a társai közül?
– Elég sok egyéni elismerést kaptam, többször a mezőny legjobb játékosának választottak, akadtak gólkirályi címek is.

Született: 1993. május 25., Székesfehérvár Sportága: labdarúgás Posztja: középpályás, szélső Klubjai: Puskás Akadémia (2012–2014), Videoton (2014), Puskás Akadémia (2015–), Csákvár (kölcsönben, 2017–2018) Válogatottsága/góljai: 26/3 (2019–) Kiemelkedő eredményei: bajnoki ezüstérmes (2021), 3x bajnoki bronzérmes (2020, 2022, 2024)

ORBÁN VIKTOR JAVASOLTA NEKI A VIDIT 

– Egy ilyen tornán szúrta ki gyerekként a Videoton?
– Ez érdekes történet. A Lovasberénnyel gyakran Felcsútra jártunk Bozsik-tornára, és ezekre a viadalokra Orbán Viktor miniszterelnök is kilátogatott. Előfordult, hogy egyszerre két különdíjat is tőle vehettem át, és akkor javasolta, hogy igazoljak Székesfehérvárra. Nagyon jó döntésnek bizonyult, négy évet töltöttem el a Vidiben, ám 2007-ben átcsábítottak a Puskás Akadémiára. Az intézmény vezetői a szülői házhoz jöttek, felvázolták a lehetőségeket, és úgy láttuk a családdal, hogy jó helyen lennék Felcsúton. Persze a bentlakásos iskola okozott nehézségeket, de meg lehetett oldani, hogy néha hazaugrottam busszal, hiszen a közelben laktunk.

– Egyébként szerette az akadémiai létet? Előfordultak koleszos csínytevések?
– Persze, mindig akadt valami – de már akkor is rengeteg lemondással járt a futball, a barátaimmal alig tudtam találkozni, többnyire csak a vasárnapom volt szabad. De tudtuk, ha el akarunk érni valamit, akkor így kell élni. Szerencsére Felcsúton mindig volt arra lehetőség, hogy edzések után is maradhassunk a pályán, gyakran este úgy kellett minket beráncigálni a kollégiumba vacsorázni vagy tanulni – utóbbi volt a nehezebb…

– Világosan látta a célt, hogy hova szeretne eljutni?
– Gyerekként még nem láttam át pontosan, mi lehet ennek a kifutása, csak szerettem focizni, játszani. Nem gondoltam volna, hogy egyszer eljutok idáig. Persze jó visszagondolni a régi időkre, csak jött minden magától, a labda volt a mindenem. Álmaim persze voltak, NB I-es játékos, válogatott akartam lenni, de apránként lépegettem előre.

– Volt mélypontja az utánpótlásban töltött éveknek?
– Tizenhat lehettem, amikor hirtelen megnyúltam. Addig én voltam a legkisebb a csapatban, de a gyors növés miatt megváltozott a mozgásom, lelassultam kissé és majdnem el is tanácsoltak az akadémiáról, mert nem ment a játék. Aztán sikerült visszakapaszkodnom a gödörből.

MINDIG TÚLLENDÜLT A HULLÁMVÖLGYÖN 

– Mennyire volt nehéz az utánpótlásfutball után átlépnie a küszöböt és beleszoknia a felnőttmezőnybe? Későn érő típus, vagy csak későn értékelték a képességeit?
– Mondhatjuk, hogy későn értem be. Az a játékos vagyok, aki végigjárta a lépcsőfokokat: az utánpótlás után az NB III-as csapatunkhoz kerültem, nem rögtön az első együttesbe, de a korosztályomból jelenleg egyedül én futballozom az élvonalban. Komjáti Andrásnál játszottam fél évet a harmadosztályban, és nem is sikerülhetett rosszul, mert felkerültem az első csapathoz, amely akkor NB II-es volt, de az év végén feljutott az NB I-be, ez 2013-ban óriási jelentőségű volt az akadémia életében. Ahogy a klub fejlődött, én is igyekeztem folyamatosan előrelépni. Érkeztek külföldi edzők, nem kaptam meg folyamatosan a lehetőséget, s bár próbáltam mindent megtenni, nem jött még el az én időm, hogy állandó csapattag legyek. Aztán Bencés Miklós idejében jól ment a játék és a csúcson lévő Videoton, illetve az akkori vezetőedző, Joan Carrillo hívott, így újra Fehérvárra kerültem. Bajnokságot nyertünk, de nem tudtam elég játéklehetőséghez jutni, így fél év után visszatértem a Puskáshoz.

– Akadt még egy kitérője, bár 2017-ben is maradt Fejér vármegye határain belül: az NB II-es Csákvárhoz került kölcsönbe. Miért kellett váltania?
– Az akkori edzőmmel, Pintér Attilával nem volt harmonikus a kapcsolatom. Az NB II-ben végig játszottam nála, de az élvonalban már nem kaptam esélyt, én pedig játszani szerettem volna, így kerültem a közeli Csákvárra.

– Ekkor már elmúlt 24 éves, s akár másfajta irányt is vehetett volna a pályafutása, mert ez mindenképpen visszalépésnek számított.
– Ez az időszak újabb mélypont volt a karrieremben. A Csákvár a kiesés ellen küzdött a másodosztályban, én gyakran bajlódtam sérüléssel, eleinte a csapatnak és nekem sem ment a játék. Azt mondják, aki az NB I-ből lekerül az NB II-be, annak nehéz visszajutnia, de úgy voltam vele, hogy lehet, kell nekem még egy kis idő. Édesanyám mindig azt mondta, sohasem szabad feladni, és ezen a hullámvölgyön is túllendültem. Mielőtt 2019 januárjában visszatértem a Puskásba, Csákváron tíz meccsen rúgtam tizenkét gólt, ennek köszönhetően Radoki Jánosnál kezdtem Felcsúton a téli felkészülést. Kemény melót végeztünk, de nem párosult eredménnyel, érkezett helyette a bajnokság hajrájára Komjáti András, és vele remek eredményeket értünk el, sikerült benn maradni. Nála éreztem, hogy bízik bennem, folyamatosan lehetőséget kaptam és igyekeztem élni vele. Szerencsére azóta alapembernek számítok a Puskásban.

– Tényleg az állandóságot képviseli a klubnál. Ez az öltözői szerepére milyen hatással van, hogyan viszonyulnak önhöz az újonnan érkezők?
– Úgy gondolom, jóban vagyok mindenkivel, most is kiváló a hangulat nálunk. Megtalálom a hangot a fiatalokkal és a külföldiekkel is, szerencsére odafigyelnek a szavamra. A saját nevelésű játékosok felnéznek rám, én pedig igyekszem átadni mindazt, amit tudok, amiben hiszek, próbálom ösztönözni őket, hogy akarjanak minden nappal többek, jobbak lenni. Akadnak olyanok, akiket viszek magammal a konditerembe, megpróbálom megosztani velük a tapasztalataimat.

– Végigélte a klub fejlődési folyamatait. Megérett arra a Puskás, hogy igazán nagy tettet hajtson végre?
– Az elmúlt években már rendszeresen ott voltunk a legjobb öt magyar csapat között, ez is a reális cél idényről idényre, persze szeretnénk újra a dobogóra felállni a bajnokság végén. Az évad eddigi tapasztalatai alapján úgy gondolom, el is kell érnünk, ezért dolgozunk.

– Van olyan magyar klub, amelynek megkeresésére – bármennyibe is kerüljön Nagy Zsolt, kell nekünk –, azt mondaná, hogy igen, váltok?
– A minap is nyilatkoztam valakinek, hogy jó helyen vagyok, és ezt tartom is. Azt sajnálom, hogy a Konferencialiga csoportkörébe nem sikerült bejutnunk, pedig nagyon közel álltunk hozzá a Fiorentina ellen, és meg is érdemeltük volna. Természetesen kaptam és kapok is ajánlatot más klubtól, és ennek csak örülni lehet, mert azt jelenti, hogy a teljesítményemet máshol is elismerik. Jól érzem magam Felcsúton, mindennap azért dolgozom, hogy még jobbak legyünk. Jövőre jár le a szerződésem, néhány hónapon belül eldől, mi lesz a sorsom – de én továbbra is teszem a dolgom, ahogy eddig.

A JÓSZÍVŰ GYEREK FÁJDALMAI

– 2019-ben mutatkozott be a válogatottban, második mérkőzésén, Wales ellen kezdőként játszott, de nem sikerült jól az a mérkőzése, sok kritikát kapott. Hogy élte meg azt az időszakot és miként tudta újra úgy felépíteni magát, hogy mostanra fontos szereplője Marco Rossi csapatának?
– Amikor először meghívót kaptam a válogatottba, jól ment a játék a Puskásban, a bajnokság legjobb balhátvédje lettem, ennek köszönhettem Marco Rossi bizalmát. Uruguay ellen csereként mutatkoztam be itthon, aztán jött az a walesi meccs, és tényleg nem úgy sikerült, ahogy várták tőlem és én is vártam magamtól. Kikaptunk, rossz volt a visszhangja, kaptam olyan üzenetet is, hogy soha többet ne vegyem fel a címeres mezt… Ez mélyen érintett, mert őszinte, jószívű gyereknek tartom magam, és nehezen dolgoztam fel a kritikát. A feleségem és az édesanyám, a családom végig mellettem állt, én meg még egy lapáttal rá akartam tenni, mert azt gondoltam, biztos azért történt, mert nem dolgoztam elég jól.

– És Marco Rossi mit mondott?
– Ő is kifejtette, hogy ez a mérkőzés nem sikerült, de nem akar egyetlen meccsből kiindulni, és nem is hirtelen ötlettől vezérelve hívott be a válogatottba, hosszabb ideig figyel valakit, mielőtt meghívja. Az járt a fejemben, hogy valamiért engem is behívott és pályára is küldött, meg talán mindketten tudtuk, hogy nem az igazi arcomat mutattam. Ahogy mondtam, még keményebben kezdtem el dolgozni, és egy jó évvel később visszakerültem a nemzeti csapatba. Sajnos a 2021-es Eb-keretbe még nem kerültem be, de utána folyamatosan jött a meghívó és szerencsére jó eredményeket értünk el. Azóta csak akkor nem kerültem a keretbe, ha sérült voltam, de a kapitány ilyen esetekben is tartotta bennem a lelket, mindig hívott telefonon, az állapotomról érdeklődött, és hogy mikor tud rám újra számítani.

– Amikor a 2021-es Eb-ről lemaradt, nem jutott eszébe, hogy egy világverseny már nem biztos, hogy megadatik önnek a pályafutása során?
– Volt bennem csalódottság, mert a posztok szerinti rangsorban ismét az élen végeztem itthon, mégsem lehettem ott az Európa-bajnokságon, az pedig nálunk nem egyértelmű, hogy következő Eb-re is sikerül kijutnia a válogatottnak. Nagyon boldog voltam, hogy végigélhettem a csapattal a következő selejtezősorozatot, sok szép eredményt értünk el, a veretlenségi széria is nagy fegyvertény, nekem csak az volt a dolgom, hogy soha ne elégedjek meg azzal, ami van, mindig többre törekedjek. A nyári Eb-szerepléssel újabb álmom vált válóra.

– Nagyon jó volt látni a szenvedélyt az arcán a németek vagy az angolok elleni Nemzetek Ligája-meccsen szerzett gólja után. Úgy gondolom, ilyen euforikus pillanatokban a pillanatnyi örömön kívül nem sok minden fut át a játékos agyán, de amikor volt ideje pihenni a sikereket követően, eszébe jutott, hogy a lovasberényi pályától milyen messze jutott?
– Leírhatatlan volt akkor is az érzés és még most is az, ha visszagondolok azokra a pillanatokra. És ez látszott is valószínűleg a gólörömömön, mert kijött a számon sajnos minden, aminek nem kellett volna… Közhelyes, de tényleg azt tudom mondani, hogy ilyenkor térül meg a munka, amit egy játékos az előző években, évtizedekben beletett. A gólszerzés meg mindig jó: az öröm hasonló, mint amikor kilencévesen a szomszéd falunak, Vértesacsának találtam be, az angolok elleni gólom után is elképesztően boldog voltam, csak a tét volt kicsit más… Szerencsére sem Acsán, sem Wolverhamptonban nem remegett meg a lábam.

– Az Eb után úgy tűnt, kisebb gödörbe kerül a válogatott, de az októberi Hollandia, valamint Bosznia elleni mérkőzésen újra a régi erényeket csillogtatta a csapat, amelynek talán a legnagyobb erőssége az egység, az összhang. Ez adhatja a legtöbb reményt a novemberi, hollandok és németek elleni újabb erőpróba előtt? Reménykedhetünk abban, hogy Hollandiában olyan eredményt érünk el, amellyel meglesz a Nemzetek Ligájában a biztos elitben maradást érő csoportmásodik hely?
– Egyértelmű, rendnek kell lenni az öltözőben. Egy játékos akkor teljesít jól, ha a családi élete, a környezete rendezett, és egy csapatnál is hasonló a helyzet. Ha jó a hangulat, az a pályán is meglátszik. Jó a közösség a nemzeti csapatnál, persze a mi életünkben is vannak hullámvölgyek, de az mutatja meg egy válogatott erejét, milyen gyorsan mászik ki belőlük. Nekünk nincs Lionel Messink, aki egyedül el tud dönteni mérkőzéseket, mi csapatként tudunk együttműködni és eredményesnek lenni. Valóban, Hollandia ellen fontos meccs vár ránk, talán az előző sorozattal lehet némi párhuzamot vonni, akkor Angliában sikerült 4–0-ra nyernünk, pedig jóval esélyesebb volt az ellenfél, de ez megmutatta, hogy képesek vagyunk a bravúrra. A hollandok nagyon erősek, de egy meccsen bármi lehetséges. Itthon nehéz mérkőzésen döntetlent játszottunk velük, előtte aláírtuk volna az 1–1-es végeredményt, utána azért rossz volt a szánk íze, mert a hajrában, emberelőnyben, pontrúgás után kaptuk az egyenlítő gólt, és az elkerülhető volt. Szeretnénk kihozni a legtöbbet az előttünk álló meccsekből is.

– Nyilván a Nemzetek Ligája is elegendő motiváció, de ha lehet még fokozni, biztos vagyok benne, hogy a legtöbb játékos előtt a világbajnoki szereplés lehetősége lebeg.
– A kettő összefügg, és ezt Marco Rossi is hangsúlyozza, hiszen minél jobban szereplünk a Nemzetek Ligájában, úgy kerülhetünk kedvezőbb helyzetbe a világbajnoki selejtezőcsoportok sorsolásánál, a kiemelésnél.

– Nem bánja, hogy nem huszonnégy vagy huszonöt éves, és esetleg még többre vágyhatna, még nagyobb perspektíva lenne a karrierjében?
– Sokan kérdezik, hol voltam öt-hat évvel ezelőtt, de azt hiszem, ugyanígy csináltam mindent, tényleg csak azt tudom mondani, hogy akkor még nem jött el az én időm, nem kaptam állandó játéklehetőséget, és így nem tudtam megmutatni magam. Nem gondolkodom azon, mi lett volna, ha, sokkal inkább az jár a fejemben, hogy mi van most, és mi vár rám legközelebb és hosszú távon.

– Gondol rá, hogy egyszer légiósnak áll?
– Természetesen, a legjobb csapatok ellen szeretnék játszani hétről hétre. Ha jönne jó lehetőség, nagy kihívás, szó nélkül belevágnék.

– Mi kapcsolja ki, ha nem futballozik?
– A kevés szabadidőmet a családomra fordítom, igyekszem a kislányommal minél többet együtt lenni. Szeretek horgászni, nyaranta szoktam sokat pecázni – ezúttal az Eb miatt szerencsére nem volt rá időm.

– A bottal is olyan sikeres, mint a pályán?
– Akadtak már szép példányok… Pontyból egy 23 és fél kilós tükrös a rekord, tokból és harcsából fogtam már nagyobbat is. Gyerekként mindig az volt a célom, hogy sokat fogjak, a nagybátyámmal a pátkai víztározón úszóztunk, jöttek is a kárászok, most már a nagyokra megyek. Szeretem enni is a halat.

– Ön is készíti el?
– Inkább a feleségemre hagyom, a halpucolás jól megy, de mostanában azt sem csinálom, mert sporthorgászként visszaengedem a halakat.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. október 26-i lapszámában jelent meg.)