KS-ajánló: a gasztronómia Puskás Öcsije, Kövi Pál

A magyar futballtörténet elfeledett alakja Kövi Pál, akit Esterházy Péter polgári grand-seigneurnek, Cserna-Szabó András nemes egyszerűséggel a gasztronómia Puskás Öcsijének nevezett. Utóbbi titulus az Erdélyi lakoma újratöltve című 2023-as könyvben olvasható, az irodalmiszakácskönyv-adaptáció az először 1980-ban megjelent Erdélyi lakoma című klasszikusra épül. A forrásműről annak idején szerzője így beszélt: „Szerény vállalkozásom talán valamivel csökkenti nyomasztó adósságomat ifjúságom hársfavirág-illatú erdélyi-kolozsvári világa iránt. […] A népi muzsikához és a népdalkultúrához hasonló érték és páratlan művelődési kincs rejlik a gasztronómiában. Ezt a kincsesbányát fel kell tárnunk, alá kell szállnunk a mélyére, mert minél mélyebbre hatolunk benne, annál magasabbra jutunk a tudás és a szellem dolgában.”

A kalandos életű vendéglátós történetét és szakmai munkásságát mutatja be a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum Egy magyar úr New Yorkból című új kiállítása, amely fényképek, személyes tárgyak segítségével is segít megidézni a Four Seasons legendás amerikai étterem vezetőjének szellemiségét, hatását, kitérve labdarúgókalandjaira is. Kövi Pál 1924-ben született Balassagyarmaton Kalapcza Pál néven, a helyi Balassa Bálint Gimnáziumban folytatta középiskolai tanulmányait, itt kezdett el futballozni is, a Nemzeti Sportban már 1941 szeptemberében megtaláljuk nevét a gólszerzők között a Balassagyarmati TSE II–Nagybátonyi OSE (3:1) mérkőzés után. Szülővárosából 18 évesen továbbállt (ízes palóc kiejtését haláláig nem hagyta el), 1942-től két évig Erdélyben tanult a Kolozsvári Királyi Mezőgazdasági Főiskola agrármérnök hallgatójaként. Korabeli sajtóforrások tanúsága szerint ez idő tájt a KMFSE (Kolozsvári Mezőgazdasági Főiskolai Sport Egylet) csapatában szerepelt, még hátvédposzton, 1944 októberében azonban már ismét a balassagyarmati csapatban tűnt fel a neve. A háborús forgatag Keszthelyre sodorta, mezőgazdászként végzett a Magyar Agrártudományi Egyetem itteni osztályán, mielőtt jött a nagy olaszországi ugrás, amelyet ő maga a Nógrád megyei Hírlapnak így elevenített fel: „1947-ben, Szent István napján hagytam ott iskolát, családot, reményeket és a várost.”

Az adatokból kiolvasható, hogy az itáliai évek után később Amerikába dobbantó fiatalember mindössze két évet töltött a gasztronómiai alapélményeit adó Erdély fővárosában. Hogy mi ragadta meg az itteni világban, arról az Erdélyi lakoma lapjain fogalmazta meg szép vallomását:  „Csak az érzi, csak az tudja igazán felmérni, mi a szülőföld századokba gyökerező művelődési értékeivel együtt, csak abban él búvópatakként feltörő, olthatatlan vágy a verthajú, káposztalapin sült otthoni, ropogós, illatos, friss kenyér után, aki régen elszakadt attól a földtől, amelyen bölcsőjét ringatták. Erdély számomra nem bölcsőringató hely, nem innen származtam el az Óperenciás-tengeren túlra, de a régi kolozsvári egyetem olyan szellemi útravalóval tömte tele batyumat, amely az évek teltével egyre többször figyelmeztet: emberi kötelességem valamit, valamiként visszafizetni e csodás feltarisznyálásért. Mert ettől a földtől útravalóul nemcsak hamuban sült pogácsát kaptam, hanem emberi tisztességet, a népek szeretetét és a tudás szomjúságát is.”      Utóbb arról is beszélt, hogy osztotta Rónay Egon Angliában élő erdélyi ételkritikus elméletét:      „Mai gasztronómiai történelmünknek valójában három nagy konyhája van: a francia-északolasz, amely a mai nyugat-európai főzéskultúra alapja; a kínai konyha a maga fantasztikus variációival és ötezer éves múltjával; s harmadiknak az erdélyi konyhaművészet…”

Az anekdota szerint még tartottak a világháborús harcok, amikor a balassagyarmati pályára beosonva megmentette a csapat szerelését, hogy legyen miben játszani a béke beköszöntével. A nógrádi városból két csapattársával, Vadkerti Jenővel és Sallói Aladárral vette az irányt Olaszország felé, az ottani időszak adatai azonban rendkívül zavarosak és ellentmondásosak, ő maga is többféle verzióban beszélte el a történetet. Ha egyáltalán elbeszélte, a Tárogató című folyóiratnak adott 1989-es interjúban ugyanis jelezte, nem kedves neki a téma:     „Állapodjunk meg – állítja le az új és új kérdéseket – fociról nem beszélünk. Ezek elfecsérelt esztendők voltak.”

Az „elfecsérelt esztendők” a történet szerint úgy kezdődtek, hogy színész barátja, Greguss Zoltán hamis igazolást adott arról, hogy fellépőtársaként viszi ki olasz földre. Nehéz kideríteni, hogy rá utalt-e menedzserként az alábbi 1981-es Esti Hírlap-nyilatkozatban, netán az ekkoriban több magyar labdarúgót Olaszországba csalogató Járay Zsigmond operaénekesre, esetleg – miként a kiállítás szövege sejteti – Egri-Erbstein Ernőre, a Torino tragikus sorsú szakvezetőjére, aki 1949-ben csapatával együtt végzetes repülőgép-szerencsétlenség áldozata lett.

„Elkezdtem dolgozni, de egy menedzser meglátott futballozni és leszerződtetett Olaszországba. Novara, Róma, Nápoly, majd Bari csapatában rúgtam a labdát egészen 1951-ig, amikor súlyosan megsérültem és szerelmes lettem. A labdarúgást nem tudtam tovább folytatni, a lány Amerikába ment, én meg utána. Meg kellett élnem valamiből, fölcsaptam pincérnek.”      A Képes7-nek néhány évvel később így egészítette ki az emléket:      „Valamelyik meccsen egy Olaszországból hazalátogató tréner meglátott és magával csábított, öt évig profi labdarúgó voltam. De nemcsak játszottam, hanem különböző olasz lapoknak sportcikkeket is írtam.”

Ami tény: a Magyar Labdarúgók Szövetsége hivatalos közlönye szerint a Balassagyarmati MÁV MTE labdarúgójának játékengedélyét 1948. január 12-én átadták az olasz szövetségnek. A múzeumi ismertetőben szereplő torinói vendégjátéknak olasz sporttörténeti forrásokban nem találni nyomát, ahogyan az AS Romában is legfeljebb alkalmi fellépésekre kerülhetett sor, bajnoki mérkőzésen nem lépett pályára. A futballbarátságok az olasz fővárosban segítették első gasztronómiai üzletéhez, Zsengellér Gyulával, az AS Romát 1947-től erősítő magyar csatárral közösen vezette a Piccolo Budapest néven működtetett vendéglőt. Zsengellér Zsolt, az említett labdarúgó sportújságíró fia az októberi kiállításmegnyitón érdeklődésünkre elmondta, a magyaros étterem a Via Nazionalén fogadta vendégeit, és azt is hozzátette, hogy tudomása szerint édesapja és Kövi egyaránt tagja volt a részben magyar emigránsokból formálódó Hungária FC-nek, sőt Kövi az együttes kolumbiai túrájának köszönhetően kerülhetett az óceánon túlra (utóbbi adatot nem erősíti meg Hrotkó Zoltán Zsengellérrel Kolumbiában című könyve). A bolyongás éveiben a fennmaradt statisztikák alapján azt biztosra vehetjük, hogy Kövi Pál a Serie C-s (harmadosztályú) Foggiában szerepelt az 1949–1950-es és 1950–1951-es idényben.

A történet folytatása már a gasztrotörténelem lapjaira kívánkozik: Amerikában kitanulta a vendéglátói szakmát, az 1960-as évek közepétől részt vett a Four Seasons étterem vezetésében, 1973-tól Margittai Tamással társtulajdonosok lettek. A „négy évszak” nem csupán jól hangzó elnevezés volt, hanem a folyton változó, megújuló New York-i világra utaló étteremvezetési szemlélet kifejezője is.      „Háromhavonta kicseréljük a növényzetet, a dekorációt, a terítékeket. De az étteremvezetők nyakkendőjének, a kiszolgálók ruhájának, sőt még az irodák írógépszalagjának a színe is más-más a különböző évszakokban. Természetesen a legfontosabb: változik a menü is”      – világította meg az elképzelést Kövi Pál. A Chagall, Miró, Pollock, Picasso festményeivel ékesített világhírű étteremben olyan jeles vendégek igazolták aztán a koncepció sikerét, mint idősebb George Bush, Henry Kissinger, Muhammad Ali, Kurt Vonnegut, Woody Allen, Meryl Streep, Philippe de Rothschild, Jacqueline Onassis, Orson Welles, Sean Connery, Pelé vagy a magyar világvándorral kinti évei során különösen jó kapcsolatot ápoló Franz Beckenbauer.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. november 9-i lapszámában jelent meg)