Frankfurt magyar hősei: Détári Lajos és Sztáni István

Sztáni István csak azért nem játszott az örök rekordok BEK-döntőjén, 1960-ban Glasgow-ban az aznap négygólos Puskás Ferenc és a Real Madrid ellen, mert a Frankfurt bajnokcsapata nem tudta őt megtartani, addigra hatalmas pénzért már Belgiumban rúgta a gólokat. Ám az Eintrachtnak máig az az egyetlen német bajnoki címe, nem csoda, hogy az 1959-es csodacsapat tagjainak külön páholya van a legújabb, manapság Deutsche Bank Parknak hívott frankfurti stadionban. De azt álmomban sem gondoltam, még előző nap sem, hogy itt látom majd összeölelkezni a klub magyar bajnokát és kupagyőztesét, Sztáni Istvánt és Détári Lajost. Mindketten egy-egy nagy, klubtörténeti fővárosi döntő abszolút hősei voltak. Sztáni az akkor még a tartományi elsők rájátszásának országos döntőjében rúgta az Eintracht első és egyik hosszabbításbeli gólját a Kickers Offenbach ellen 5:3-ra megnyert berlini fináléban, Détári pedig ugyanott, az Olimpiai Stadionban három évtizedre rá a meccs legjobbja és győztes góljának szerzője volt az Eintracht–Bochum kupadöntőn (1–0, 1988). Legendás a fotó, amelyen a boldog Détári a kezében tartja a trófeát (DFB-Pokal), s miután kupagyőzelemből is mindössze a negyedik volt ez az egyesület történetében, és újabb 38 év múltán is csak ötnél tartanak, nem csoda, hogy hatalmas tisztelettel fogadják a Frankfurt–Fradira kiutazó magyar Bundesliga-veteránt.

A frankfurti stadion melletti szálloda liftjéből kilépve ugyanis éppen vele, Détárival találom szembe magam, nagy örömömre, hiszen korábban valakitől azt hallottam, hogy nem jött ki a mérkőzésre. S amikor közlöm vele, hogy éppen Sztáni Pista bácsihoz indulok, s akár velem is jöhetne, kimenti magát a máris zsúfolt meccs előtti programja miatt: interjúk, fotózások, találkozók várnak Détári Lajosra, akit bármikor szeretettel látnak itt, de most ráadásul a Fradi az ellenfél, amelynek ugyancsak volt játékosa, sőt edzője is. Détári legújabban a BL-döntőre készülő budapesti Puskás Aréna és az ott található Puskás Múzeum nagyköveteként, a Nemzeti Sportügynökség munkatársaként képviseli otthon és a világban a gazdag magyar futballhagyományt. 

Aki nem látja a saját szemével, nem hiszi el, hogy milyen földöntúli boldogságot jelent egy-egy középkorú frankfurti drukkernek közös fotót csinálni „Lajossal”, akit a stadion körül gyülekező tömeg közepén felállított színpadon meg is interjúvolnak, kihozva a múzeumból a legendás gólnál viselt Puma-cipőjét. Détári pedig vidáman és szellemesen válaszolgat, nagy tapsot kap például, amikor arra a kérdésre, miszerint itt, Frankfurtban tanulta-e meg ilyen jól a német nyelvet, tettetett sértődéssel visszakérdez: „Hát nem érződik a hesseni tájszólásom?!” S persze feleleveníti a sztorit, miszerint az erdélyi szász gyökerű Tóni bácsi, az Eintracht akkori szertárosa nem beszélhetett vele magyarul Frankfurtba kerülése után, amíg meg nem tanult németül (sőt, el sem árulhatta, hogy tud magyarul, csak az volt a gyanús, hogy nagyon kikerekedett a szeme, amikor Détári magyarul káromkodott).

Milyen érdekes, hogy Sztánit viszont egykor borsodi tájszólásáért cikizték a pesti vagányok, ezért nem mindig érezte jól magát közöttük az ifiválogatottban, olyan közegben próbált hát szerencsét, amelynek a nyelvét akkor még ő sem beszélte egyáltalán. Pedig hatalmas szó volt Ózdról az Aranycsapat közvetlen utánpótlásának szánt ifjúsági együttes középcsatárának lenni. Hidegkuti utódjának szánták, a margitszigeti felkészülés során „Kocsis Sanyi sportkocsijába” is beleülhetett, az 1956-os forradalom azonban az ő életét is a feje tetejére állította.

Sztáni István vitte talán a legtöbbre abból az 1956-ban széthullott magyar ifjúsági válogatottból, amelyet angliai túra közben ért az október 23-i felkelés híre, azok közül legalábbis, akik nem tértek haza (ők alkották a túlnyomó többséget, ideértve az edzőt, Vincze Jenőt is). Magam azóta készültem a Sztánival való találkozásra, hogy – még a múlt évezredben – találtam egy őt ábrázoló színes posztert valamelyik nyugati képeslapból kivágva Czibor Zoltán hagyatékában a hatvanas évekből. És a Fradi frankfurti vendégjátéka végre jó apropónak ígérkezett, hogy meglátogassam az immár 88 éves legendát. Gelei Józseftől, az itthon olimpiai bajnoki címig jutó egykori válogatott csapattárstól kaptam meg a telefonszámot, amelyet tárcsázva valóban Sztáni István jelentkezik a vonal végén. Hiába próbálkozom, hogy jöjjön velünk a meccsre: „A klub kocsit küld értem és a feleségemért, Giselle-ért, mint minden alkalommal”  – mondja, ezért, hogy biztosan ne kerüljük el egymást, a lakásán, a Frankfurt melletti Neu-Anspach nyugodt kertvárosi társasházainak egyikében beszélünk meg találkozót az Eintracht–Fradi délutánjára. „Konrad Adenauer Strasse 6., nem tudja eltéveszteni…”   Amikor odaérünk, Pista bácsi már az erkélyről integet és a lakásba lépve indul az időutazás… A falakon a gazdag sportpályafutás megannyi emlékképe, a dohányzóasztalon a mai tévéműsor, itt még csak vonalas telefon van, megállt az idő a valamikori NSZK-ban. 

Már azon meghatódom, hogy az előszobatükör fölött fő helyen a magyar címer látható, mellette két oldalt az Eintracht Frankfurt és az Ózdi Kohász zászlója. „Lassan hetven éve nem élek otthon, de a szívem magyar maradt” – mondja Sztáni, maga is elérzékenyülve. Az édesapja nem hitt a tehetségében, s ennek gyakran hangot is adott, az említett, 1959-es bajnoki döntőre viszont már azzal küldte őt ki a magyar sportvezetés, hogy segítsen hazacsábítani a fiát a Vasasba. Ekkorra viszont, 22 évesen ő volt Frankfurt sztárja (nem kisebb rajongótáborral, mint az ugyanekkor a közeli Friedbergben sorkatonai szolgálatát teljesítő Elvis Presley, akinek fehér autóját Sztáni – és Ághassi Attilának adott korábbi Index- és FourFourTwo-interjúja – szerint hölgyrajongói rúzsfoltjai borították).

A fiatal Sztáni józan ítélőképességét is egy gyönyörű autó homályosította el, ezt kapta többek között az aláírásáért a belga Standard Liege elnökétől, amikor kivásárolták őt a frankfurti szerződéséből 1959-ben. Később ugyan visszatért a csapathoz és a városba, de nem érte már el korábbi formáját és ha mindig el is viccelte a témát, amikor erről kérdezték, azt hiszem, bánta, hogy kimaradt az életéből a glasgow-i álomdöntő. Ha az újságíróknak nem is, Détári Lajosnak egykor bevallotta (akinek fénykorában ugyancsak gyengéi voltak a szép – olasz – autók az általunk egykor gyerekként ugyancsak csodált frankfurti, DL-rendszámú BMW-je után). Az eleinte honvággyal küzdő, akkor 25 éves magyar fiúban ugyanis atyai jóbarátként az itt főleg „Stefanként” ismert nagy előd tartotta a lelket. Ha nincs az ő támogatása, talán nem is tette volna túl magát a kezdeti nehézségeken a mégoly sikeres Détári, s talán megfutamodott volna, ahogyan később nem egy kikerülő magyar labdarúgó. Régi és mély barátság az övék. „Détári belevaló magyar srác!” – mondja nekem Sztáni, amikor kezdeményezem, hogy hívjuk fel Lajost, aki szintén kijött a meccsre. Pista bácsiról meg Détári mondja hasonló szeretettel a hangjában: „Nézd csak, Stefan, az ózdi gyerek.”

Végül a pályán találkoznak, az 1959-es hősök páholyában, ahol a még élő játékosok feleségükel vacsoráznak, anekdotáznak a tiszteletnek és a megbecsülésnek olyan idilli miliőjét demonstrálva, amilyenről minden veterán futballista álmodik. Pista bácsi itthon van itt, maga a klubtörténelem, nélküle nincs is hazai Frankfurt-meccs, a jó emberöltőnyivel fiatalabb Détári pedig mintha hazalátogatna: egymás után kerülnek elő a régi barátok, sportvezetők, volt csapattársak és stábtagok, akik ölelgetik, hátba veregetik, ugratják a kedves fogadtatás hangulatában lubickoló klublegendát. Egyik interjút adja a másik után, s egy fotó kedvéért odaállítják a sajtószoba falán megörökített fotója és idézete elé. A kép természetesen a kupadöntőn lőtt győztes szabadrúgásgólt eleveníti föl, a felirattal, miszerint Détári érezte, hogy be fogja csavarni a labdát a kapuba. „Nem harminc gólt kell rúgni, elég egyet, hogy emlékezzenek rád, ha az az egy olyan…”   – mondja most a tőle megszokott, kedves szerénytelenséggel a közelmúltig joggal a magyar futball utolsó világsztárjának titulált nemzedéki kedvenc (a „Döme” által megjárt magasságokba azóta csak legújabb világsztárunk, a manapság az angol Liverpoolban brillírozó Szoboszlai Dominik jutott). Aki egyébként úgy véli, az új pesti MVM DOME róla kapta a nevét, csak lefelejtették az ö betű ékezetét.

Az aznap esti meccs kimenetele szinte mindegy is (nyer 2–0-ra a Frankfurt, de aztán mindkét csapat továbbjut), Détárival az Eintracht-elöljárók páholyából követhetjük, miként hozza a kötelezőt az igazán nagy és népszerű klubbá éppen a közelmúltban, a két évvel ezelőtti Európa-liga-győzelemmel avanzsáló frankfurti csapat, amely most már rendre legalább ötvenezer néző előtt játszik.

Azt viszont csak én hallottam, amikor Sztáni István még a meccsre induláskor, az előszobában a nyaka köré kanyarítva az El-győzelmet hirdető szurkolói sálat, a megjegyzésemre, miszerint ne haragudjon, de én kénytelen leszek a Ferencvárosnak szurkolni, rám nézett és egy félmosollyal – akaratlanul is egy élet drámáját a rövidke mondatba sűrítve – azt mondta: „Egyébként én is Fradi-drukker vagyok ám…”

Született: 1963. április 24., Budapest Sportága: labdarúgás Posztja: középpályás Klubjai játékosként: Bp. Honvéd (1980–1987), Eintracht Frankfurt (német, 1987–1988), Olympiakosz (görög, 1988–1990), Bologna (olasz, 1990–1992), Ancona (olasz, 1992–1993), Ferencváros (1993), Genoa (olasz, 1993–1994), Neuchatel Xamax (svájci, 1994–1996), St. Pölten (osztrák, 1996–1998), BVSC (1998–1999), Dunakeszi VSE (1999–2000), SC Ostbahn XI (osztrák, 2000–2001), Felsőpatony (szlovákiai, 2001) Válogatottsága/góljai: 61/13 (1984–1994) Klubjai edzőként: FC Bihor Oradea (romániai, 2000–2001), Csepel SC (2001–2002), Budapest Honvéd (2002), LG-ACB Hanoi (vietnámi, 2002–2003), Szombathelyi Haladás (2003–2004), FC Tatabánya (2004), Diósgyőri VTK (2004), Nyíregyháza Spartacus (2004–2005), Panszeraikosz FC (görög, 2005), Unione FC Budapest (2005–2006), a magyar válogatott edzője (2006), Felsőpakony FC (2006–2007), FC Sopron (2007–2008), FC Porosz (görög, 2008), BFC Siófok (2008–2009), Vecsési FC (2009), FK Tornalja (szlovákiai, 2009–2010), Vecsési FC (2010–2011), Ferencváros (szakmai igazgató, 2011–­2012), Felsőtárkány SC (szakmai igazgató, 2013–2014), Balatonszepezd (2015), Nagyréde SE (2016) Kiemelkedő eredményei: 3x magyar bajnok (1984, 1985, 1986), 2x Magyar Kupa-győztes (1985, 1994), magyar Szuperkupa-győz­tes (1993), BEK-nyolcaddöntős (1986), Német Kupa-győztes (1988), görög bajnoki 2. (1988), Görög Kupa-győztes (1990), svájci bajnoki 3. (1995), 3x magyar gólkirály (1985, 1986, 1987), az év labdarúgója Magyarországon (1985), a Bundesliga legjobb külföldi labdarúgója (1988), a görög bajnokság legjobb játékosa (1989), a svájci bajnokság legjobb játékosa (1994), 7-szeres világválogatott, Európa-válogatott

Született: 1937. március 19., Ózd  Sportága: labdarúgás  Posztja: csatár Klubjai: Ózdi Vasas (1942–1956), Eintracht Frankfurt (német, 1957–1959, 1965–1968), Standard Liege (belga, 1960–1965), TuS Makkabi Frankfurt (német, 1968–1969), KAA Gent (belga, játékos-edző, 1969–1973), RRC Tournai (belga, játékos-edző, 1973–1974) Klubjai edzőként:  1. FC Schweinfurt 05 (német, 1974–1975), VfB Stuttgart (német, 1975–1976), FK Pirmasens (német, 1976–1977), FC Bayern Hof (német, 1977–1978), Würzburger Kickers (német, 1978–1979), SV Arminia Hannover (német, 1979), FV 04 Würzburg (német, 1980) Kiemelkedő eredményei:   német bajnok (1959), 2x belga bajnok (1961, 1963) Elismerései, díjai: bronztáblát kapott az Eintracht Frankfurt Hírességek Sétányán (2024)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. február 8-i lapszámában jelent meg.)