Ahmed Adel sokat dolgozott azért, hogy itt legyen

– Miért választotta a kézilabdázást?     
– Tulajdonképpen csak a szerencsén múlt, hogy ezt a sportágat kezdtem el űzni otthon, Egyiptomban. Az iskolában, ahova jártam, az edzők éppen balkezes játékosokat kerestek, és mivel én is bal kézzel írtam, elhívtak edzésre. Sokáig csak úgy eljárogattam, nem vettem különösebben komolyan, de idővel egyre jobban megszerettem a játékot, és igyekeztem profibbá válni.

– Mikor dőlt el, hogy érdemes több energiát belefektetnie?     
– Onnantól, hogy behívtak a korosztályos nemzeti csapatba, mert arra gondoltam, ha „fent” is úgy látják, hogy lehet belőlem valami, nekem is ennek megfelelően kell hozzáállnom. Ideje volt tennem valamit magamért és azért, hogy megismerjék a nevem. Tíz évvel ezelőtt, 2015-ben a brazíliai U21-es világbajnokság volt az első tornám a nemzeti csapattal, ahogy visszaemlékszem, nagyjából két évvel azelőtt kezdtem komolyan venni a játékot.

– Volt, aki inspirálta otthon, aki a példaképe lett?     
– Hogyne, két egyiptomi beállót is említenék, az egyik Mohamed Ibrahim, aki nálunk legendának számít, a másik pedig Mohamed Mamduh Hasem. Csodálatos játékosok voltak, és már csak azért is inspiráló példák, mert a saját szememmel láttam, mire képesek, és igyekeztem minél többet tanulni tőlük.

– Harmincévesen igazolt Veszprémbe, addig csak Egyiptomban játszott. Lett volna lehetősége korábban is Európába szerződni?     
– Igen, többször is, három évvel ezelőtt például számos ajánlatom volt, de mindig az volt a nagy álmom, hogy Európa legjobb csapatainak egyikében kézilabdázzak. Sokat dolgoztam azért, hogy ez valóra is váljon. Különlegesnek számít, hogy balkezes beálló vagyok, ezt igyekeztem mindig is kihasználni, és tudtam, hogy felkelti majd más európai klubok érdeklődését, de nem akartam semmit elkapkodni. Láttam, hogy sok játékos már fiatalon lehetőséget kapott arra, hogy külföldre igazoljon, ami nem mindig sült el jól, én ráadásul egy nagy csapatba vágytam, ezért türelmesen vártam a megfelelő időre és lehetőségre. Az elmúlt években inkább az egyiptomi válogatottra koncentráltam, hogy előbb a hazám mezében érjek el jelentős sikert.

– Ha már említette az egyik fő fegyverét: nagy előny, hogy balkezes?     
– Kicsit valóban furcsa a védőknek, mert a beállók kilencvenkilenc százaléka jobbkezes, így balra fordulnak. Nekem viszont az ellenkező oldal a természetes, ami zavarba ejti a védőket, és a kapusok sem számítanak rá. Amikor lövésre emelem a bal kezem, egy pillanatra látom a tanácstalanságot az arcukon, így könnyebb gólt szereznem. Ezt az előnyt igyekszem kihasználni, amennyire csak tudom.

– Mi a legnagyobb különbség az itteni és az egyiptomi klubkézilabdázás között? Miben más az ottani edzésmunka?     
– Most már nem olyan nagy a távolság, mint régebben. Nagyjából öt-hat évvel ezelőtt kezdtünk el felzárkózni, amikor spanyol edzők érkeztek Egyiptomba, és hasonló rendszerben játszattak minket, mint Európában. Nyilván a kézilabdázók tudása és a játék minősége magasabb szintű itt, és Veszprémben remek a légkör, minden adva van ahhoz, hogy a játékos még profibb legyen, és vigyázzon magára, az egészségére. Egyiptomban nehezebb százszázalékosan profinak lenni. A pályán könnyen alkalmazkodtam, lévén 2018 óta játszom otthon én is a spanyol rendszerben, amiben itt, Veszprémben is kell, a rendszer maga tehát ugyanaz, csak a részletek függnek az edzőtől.

– Mit tart a legnagyobb erősségének?     
– Nem vagyok olyan magas, ezért tennem kell valamit, hogy hatékonyabb legyek. Igyekszem minél többet foglalkozni magammal fizikailag, minél erősebbé tenni a testemet, a lábamat, hogy bárkivel szemben ellen tudjak tartani, jó pozícióba kerüljek, és be tudjak fordulni a védő mellett. Sokat dolgoztam és dolgozom most is az időzítésen és a mozgásomon, mindkettő rengeteget segít a gólszerzésben.

– Két olimpián járt az egyiptomi válogatottal, 2021-ben Tokióban és 2024-ben Párizsban. Hogyan emlékszik erre a két tornára?     
– Különlegesebb volt, mint a világbajnokság, hiszen ez mégiscsak az olimpia. Büszke és boldog vagyok, hogy kettőn is játszhattam, pedig okozott keserűséget is. Tokióban a spanyolok elleni bronzmeccsen két góllal veszítettünk, de elfogadtuk, mert ilyen a sport. Aztán Párizsban is jó mérkőzést játszottunk a spanyolokkal a kieséses szakaszban, igaz, nem volt teljes a keretünk, de szinte végig vezettünk, a végén mégis egy góllal kikaptunk. Mindkét helyzet nehéz volt, mert úgy éreztük, közel vagyunk ahhoz, hogy olimpiai érmet szerezzünk, és hogy ez az egyiptomi játékosgeneráció elérje, amire hivatott.

– Jelenleg négyen vannak egyiptomi légió­sok a Veszprém keretében. Ez mekkora előny?     
– Egyrészt a srácok sokat segítettek nekem a pályán és azon kívül is, mert ez az első alkalom, hogy nem egyiptomi klub alkalmaz. Sokat játszottunk együtt az elmúlt években, ezért nagyon jól ismerjük egymást.

– A pályán mennyiben viselkedik másképp, mint az életben?     
– Alapvetően nem vagyok harsány ember, de a pályán megváltozom, ott nem vagyok csendes, mert csak az eredmény érdekel, és nyerni akarok!

– Mit gondol, jelenleg melyek az európai kézilabdázás legerősebb klubjai?     
– Sok jó csapat van, felsorolhatnék nyolc-tízet is, de a Veszprémet Jahja Omar és Jehja el-Dera miatt évek óta figyeljük, és jól ismerjük Egyiptomban, úgyhogy nekem mindig is a Veszprém állt az első helyen. Elképesztő dolgokra képes ez a gárda, bármit elérhet, ugyanakkor valami mindig hiányzott ahhoz, hogy megnyerje a Bajnokok Ligáját. Remélem, ez velünk sikerül, és együtt történelmet írhatunk.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. november 8-i lapszámában jelent meg.)