Varga Zsolt: És akkor Molnár Papesz megbökött, mondj valamit…!

– Életemben egyszer fordult elő, hogy valaki teljes erejéből beleharapott a vállamba – ha csak visszagondolok az esetre, érzem azt a fájdalmat, amit akkor. Ugye tudja, miért mondom ezt önnek? Avassuk be az olvasókat: Benedek Tibor és Varga Zsolt azzal „mérte” a másik fanatizmusát, hogy egymásba haraptak, s figyelték, ki bírja jobban a fájdalmat.  
– Mi fiatalkorunktól kezdve nagyon akartunk nyerni, fanatikusan. Egyszer elmentünk Amerikába, unatkoztunk, azzal szórakoztunk, ki bírja jobban a fájdalmat, és ilyenkor mindig hasonlóan „okos” dolgokat találtunk ki – az volt mögötte, hogy ha bírjuk a fájdalmat, az egyfajta önbizalmat, tartást ad nekünk, azt erősíti bennünk, jobbak vagyunk az ellenfeleinknél. Hogy jobbak leszünk náluk. Minden egy edzés, minden egy próba, s tulajdonképpen a fájdalom is az.

– A fanatizmus honnan ered? A fejből, a szívből, netán az erősödő fizikummal együtt jelenik meg valamikor?  
– Sok összetevője van, és ahogy öregszem, látom, van benne családi indíttatás is – a gyökerek rárakódnak az ember karakterére. Ha minden összeáll, kijöhet belőle egy pozitív értelemben vett fanatizmus. Az a megszállottság, amikor valaki tényleg megcsinál mindent, átmegy azokon a határokon is, amelyeknél mások esetleg megállnak, de amelyek átlépése a cél érdekében talán mégiscsak elfogadható.

– Varga Zsolt már kicsiként is ilyen volt?  
– Nem feltétlenül. Például volt olyan edzés, amelyikre el sem mentem, mert az iskola vége és az edzés kezdete közel volt egymáshoz, nehezen értem át egyik helyről a másikra, úgyhogy már-már elindultam a lógás irányába. Bekapcsolt az elkerülő üzemmód, hiszen háromnegyed kettőkor ért véget a suli, kettőkor meg kezdődött az edzés, volt, hogy neki sem indultam.

– Mi hozta meg a változást?  
– Egy edzőhöz, Kőnig Gyuri bácsihoz kötöm. Nem tudom, miért ő váltotta ki belőlem, hiszen korábban nem is ismertem, az viszont biztos, hogy egyszer csak bekattant valami, s onnantól első akartam lenni mindenben, még a bemelegítés során is. Az előtte lévő állapothoz képest jött egyfajta őrület, azért, hogy jobb legyek, hogy elérjem, amit szeretnék. Ezzel a felfogással, munkamorállal elképesztő eredményeket lehet elérni: ha fokozatosan csináljuk, olyan határokat tudunk átlépni, amilyenekre korábbra nem is gondoltunk. Edzőként is fontosnak tartom a fokozatosságot, nem gondolom, hogy valakit át lehet tolni önmaga korlátain egyik napról a másikra, de jól felépített edzésmódszerrel, jól felépített felkészülési rendszerben a határok nagyon is tágíthatók.

– Játékosként is igyekezett a társait áttolni ezeken a határokon – a meccsek előtt elmondott buzdító, bátorító beszédeivel mindenképpen. Melyik a nehezebb: társként vagy edzőként átsegíteni a limitjein a versenyzőt?  
– A kettő nagyon eltér egymástól. Amikor társként csinálom, egy vagyok közülük, bent vagyok velük a vízben. Amúgy én nagyon zárkózott figura voltam, fiatalként még azt is megkaptam, hogy antiszociális vagyok, ehhez képest én lettem az, aki beszél a társaihoz a meccsek előtt… Nem vagyok született nagy dumás, nehezemre esett megszólalni – az iskolában is. Gondot jelentett felállni feleléskor, az énekórák pedig a rémálmaim közé tartoztak. Vannak, akik nem szeretnek emberek előtt beszélni, öt előtt sem, nemhogy tíz-tizenöt előtt. Én is ilyen voltam, ám úgy ’98–’99 táján megjelent az igény, hogy az idősebb játékosoknak mégiscsak meg kellene szólalniuk. Emlékszem, Molnár Papesz ült mellettem és megbökött: Mondj valamit! Hogy én? – kérdeztem vissza. Ő erre csak annyit felelt: ti vagytok az idősebbek, mondjatok már valamit.

– És mit mondott?  
– Talán még semmit, de a következő hasonló alkalommal már igen. Jól sült el, a többiek jól reagáltak rá, s onnantól még erőteljesebb lett az igény rá, hogy beszéljek.

– Készült a beszédeire?  
– Igen. Nekem nem megy spontán – illetve most már jobban működik, mint régen, de akkor nem ment. Fel kellett készülnöm minden egyes alkalomra, sokat gondolkodtam rajtuk, olvastam is hozzájuk, s ha megfogott egy gondolat, felépítettem rá a mondandómat. De azért fontos kiemelni, hogy a beszédnek mindig van adó és vevő oldala, vagyis mondhatok én magvas gondolatokat, ha a közeg nem befogadó, a mondanivalónak nem lesz semmiféle eredménye. A mi csapatunk befogadó volt, megtaláltam benne az utat, s hétről hétre, hónapról hónapra szépen kialakult, hogy már helye lett a válogatott életében a beszédeimnek: a klasszikus szavak és mondatok mellett megjelent egy másfajta narratíva is azért, hogy legyen szellemisége a csapatnak – ami nagyon fontos. Akkor is az volt, s erre a hitre, erre a szellemiségre azóta is mindannyian örömmel gondolunk vissza.

– A partról nehezebb dolga van a határok feszegetésében?  
– Edzőként sokszor mi vagyunk a rossz rendőrök, mi hajtjuk a játékosokat, nem velük együtt szenvedünk a vízben, vagyis edzőként másképp kell ezt csinálni, s másképp is kell tudni – a kritériumokat, a pszichés hátteret, mindent. Hálás vagyok, amikor olyan emberekkel beszélgethetek, akik ismerik ennek a hivatásnak a magányát, a nehéz oldalát, a döntési helyzetek mögötti felelősséget. Mindig örülök, ha Kemény Dénessel vagy Mocsai Lajossal találkozom, hiszen tőlük tanulhatok.

– Kemény Dénes szerint amikor beszélgetnek, sohasem ad tanácsot önnek, csak elmondja, ő mit lépne az adott helyzetben, de a döntés az ön kezében van.  
– Így van. Szerintem fontos, hogy az embernek legyenek kapaszkodói, s ezalatt a mentorokat is értem.

– Csak kívülről legalábbis fura, hogy amíg korábban a játékosa volt, mostanra már ugyanabban a szerepkörben dolgozik, mint akkor Kemény Dénes.  
– Kevés olyan ember van, aki segíteni tud a meglátásaival. Persze lehet könyveket olvasni, lehet életrajzi regényekből tanulni, de a vízilabda sajátosságait nem lehet és nem szabad elfelejteni. Amikor először elmentem Déneshez, nagyon jót beszélgettünk, s éreztem, megvan benne a segítő szándék – kedvesen és szeretettel fogadott, de nem mondta, hogy fogadjam el, amit javasol. Csak azt, ő mit tenne a helyemben. Volt olyan, hogy végül mást csináltam, de ismertem a véleményét, és ez is sokat segített. Mára – azt hiszem, mondhatom bátran – barátivá vált a viszonyunk.

– Nyomasztja-e, hogy egy háromszoros olimpiai bajnok csapat kapitányától kap tanácsot, hogy jelenleg ön van azon a poszton, amelyben Kemény Dénes annyira sikeres volt? 
– Ami velünk történt akkor, abban a korszakban, nagyon egyedi, egyedülálló volt. Persze az életben az ember megtanulja, ne mondja semmire, hogy soha, így nem jelenhetjük ki, hogy azt az eredménysort nem lehet túlszárnyalni, ám azt gondolom, felesleges terheket tenni a vállunkra.

– Játékosként sem tett soha?  
– Az más volt! De maga a közeg, a minket körülvevő érzések, hangulat is: volt előttünk egy generáció, rajtuk nőttünk fel, ők sokat és sokszor nyertek, s minket mindaddig, amíg nem nyertünk mi is, gyakran lesajnáltak, pedig ugyanazt a munkát tettük bele, mint később, ugyanazok a játékosok voltunk, mint előtte. Aztán amikor nyertünk, s utána valamit elveszítettünk, már azt mondták, nincsenek jó formában a fiúk… Óriási a különbség, amikor szimplán lúzernek tartanak, vagy amikor azt keresik, miért is nem sikerült győzni. Dénesre visszatérve: nem veszek magamra ilyen terhet, inkább örülök annak, hogy van egy ember, akinek rengeteg tapasztalata van, s akihez fordulhatok.

–  Ön amúgy szeretné, ha lenne a csapatában egy Varga Zsolt?  
– Hűha…! Varga Zsoltként állok a parton, vajon kellene még egy Varga Zsolt a vízben?! Nagyon nehéz erre válaszolni, mert ha korábban kellett, akkor hozzá tudtam tenni a beszédeimmel a csapategységhez, ahogy mondtam, befogadó volt a közeg, összeértek az energiák, ezért is működött. De hogy most működne-e, hogy az én szellemiségem mellett lenne még egy másik figura, aki hasonlóan erős energiákat mozgósítana, azt nem tudom…

– Lehet, hogy el sem viselné, ha lenne egy ilyen a csapatában?  
– Nem biztos, hogy nem viselném el, csak azt nem tudom, lenne-e helye – akkoriban volt. Volt egy filozófiája annak a csapatnak, és volt nekem is, a kettő passzolt egymáshoz. Most is megvan az elképzelésem, tudom, honnan hová szeretném eljuttatni az együttesem, ha emellé bent, a vízben valaki egy másfajta filozófiát közvetít a társainak, és teljes mértékben meggyőz arról, hogy ez segít, akkor akár működhet is.

– Olyan sokat beszéltünk már a legendás aranycsapatról, film és sorozat is készült már önökről, de még egy személyes élményt hadd hozzak fel, mert engem nagyon meghatott: huszonöt éve volt a sydney-i olimpia, s ennek tiszteletére a Magyar Olimpiai Bizottság gálavacsorát rendezett, amelyen Benedek Tibor és Molnár Tamás kivételével ott volt mindenki a vízilabdacsapatból – ez belülről jön, szólnak egymásnak, fiúk, ott a helyünk, netán Kemény Dénes „vezényelt”?  
– Ott voltam már Barcelonában, aztán Atlantában is, de Sydney-ben valami egészen különleges dolog történt: az olimpiai falu éttermébe, abba a nagy hangárba együtt mentünk le a srácokkal, mindenki szétszéledt, kiválasztotta, mit szeretne enni, s nagyjából tíz perc elteltével mindannyian egy asztalnál ültünk anélkül, hogy előtte megbeszéltük volna. Tizenhárom ember gondolta egyszerre ugyanazt, s ebben ez volt a nagyon kivételes. Amikor ezt észrevettem, ránéztem Tiborra, s csak annyit kérdeztem: Látod? Látom – felelte. Ez még a verseny kezdete előtt történt, azt hiszem, a siker egyik kulcsa az volt, hogy az a csapat szeretett együtt lenni. És szeret most is együtt lenni.

– Ez bizonyos fokig szerencse kérdése is, nem?  
– Valóban, de fontos a kiválasztás is: vallom, az edzőnek az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb feladata a kiválasztás.

– Én vízilabdázóként kicsit félnék is öntől, hiszen mégiscsak ön mondja meg, ki utazhat a világversenyre és ki marad itthon. Érzi, hogy tartanak öntől a játékosok?  
– Tartani talán nem tartanak, de tény, hogy vannak nehéz feladataink, ilyen például a döntés személyi kérdésekben: sokszor fájdalmas ez nekünk is, hiszen látjuk, ha valaki jól dolgozik, azt is, ha nagyon szerethető és jól illeszkedik a közegbe, mégis határoznunk kell, ez sosem könnyű.

– Varga Zsolt hogyan hoz döntést? Cipeli magában hosszasan a nehézségeket, elvonul, zenét hallgat, elmegy futni?  
– Ha a keretszűkítés a kérdés, a döntés ritkán marad a legvégére, ez inkább folyamat, s szépen körvonalazódik, merre is kell haladni. De a mellettem lévők, vagyis Gárdonyi András és Lukács Gergő is segítenek, s ha marad bennem még kétely, beszélgetek Kemény Dénessel. De van olyan is, hogy egy-egy játékosról a klubedzőjét kérdezem meg, milyennek látta az év során. Ám a leginkább mérvadó számomra a videózás, az elemzés. Van, amikor teljesen egyértelmű a döntés, olyankor persze meghozni is könnyebb. Viszont van, amikor azt kell eldöntenem, mi alapján hozzam meg a döntést, vagyis hogy racionális, esetleg érzelmi alapja legyen.

– Van olyan napja az évnek, ami vízilabda nélkül telik?  
– Ritka az a nap, amikor nem gondolok a vízilabdára, kapitányként nem is igen tehetném meg, hiszen a kapitány mára már egyfajta menedzser is, szerteágazó a feladatköre, amelynek csak egy része az edzésterv megírása és a gyakorlások megtartása. A másik az, hogy felépíts, összefogj egy stábot, és még sorolhatnám hosszan: tudni kell reagálni mindenre, akár hangulati váltásra, konfliktusra is, de tartani kell a kapcsolatot a szövetséggel, a médiával, folyamatosan képezni kell magad, figyelni az újat, s persze tudni kell beszélgetni, mondjuk, a csapat dietetikusával, érteni, miről beszél. Folyamatosan keresem az új lehetőségeket, az új edzésmódszereket, az ehhez szükséges feltételrendszert, és még folytathatnám a sort…

– Itt ül velem szemben egy olimpiai bajnok, aki ma már a férfi vízilabdacsapat kapitányaként dolgozik, s beszél az életéről, arról, hogy akart és akar most is a legjobb lenni. Tudom, a kor előrehaladtával érünk is, mégis: hogyan tudta „elérni” Varga Zsolt, hogy kicsapják a középiskolából?  
– Mondtam is a gyerekeimnek, ha „megugorjátok” apát az ő szigorított fegyelmi rovójával, büszke leszek rátok. Azért nem bánom, hogy nem ugrották meg…

– Önnek hogyan sikerült?  
– Kémiafakultációra jártam, az órákon végzett kísérletek pedig megmaradtak a fejemben. Csak nem mindig tökéletesen… Bejárásunk volt a kémiaszertárba, és csinálgattuk a korábban már elvégzett kísérleteket újra – nem voltunk hülyék, értettük, mit teszünk, ám a durranógáz próbájánál elkerülte a figyelmem, ami azóta erősen bevésődött az agyamba: az oxigén és a hidrogéngáz keveréke robbanó elegy. Nem részletezném, a lényeg, hogy a lombik felrobbant a kezemben. Csorgott belőle a vér, de nem volt vészes, rajtam kívül az egyik lány arcát vágta meg kicsit egy szilánk. Egy tanár be is jött hozzánk, megkérdezte, mi történt – elmondtuk, ő kiment, mintha mi sem történt volna. A lányt elkísértem a kórházba, kapott egy tapaszt, viszont a szülei érthető módon csak megérdeklődték a gimnáziumban, hogy esett. Ezért kaptam a szigorított fegyelmi rovót.

– És ezért kellett másik iskolába mennie?  
– Ezért még nem kellett volna, csakhogy történt más is: a tanári asztalon heverő naplóban néhány tantárgyhoz beírtunk egy-két „stabilizáló” jegyet. Nem ötösöket, hanem hármasokat például. Ez is kiderült, és a kettő együtt már sok volt. Mennem kellett. A Kölcsey Ferenc Gimnáziumban végeztem el az utolsó évet, s a lehető legjobban jártam ezzel, nagyon szerettem, az volt a legjobb évem.

– Hogy a 2026-os esztendő milyen lesz, még nem tudjuk, egy biztos, rögtön Európa-bajnoksággal nyitnak. A szakmai részét, az esélylatolgatást ezúttal mellőzném, viszont érdekelne, milyen kapitányként: már bocsánat a kifejezésért, de elviselhetetlen-e ilyenkor, mennyire zárkózik magába, fordul befelé?  
– Szerintem én versenyzőként sem voltam elviselhetetlen egy-egy torna előtt, bár erről nyilván a környezetem többet tudna mesélni. A kifejezésért ne kérjen bocsánatot, mert a megjelölés és a kérdés jó, hiszen szerintem ez egy stresszkezelési szituáció: ha én elviselhetetlen vagyok, ki ad megnyugvást a játékosoknak?!

– Azt értem, hogy feléjük nyugalmat áraszt, de milyen egy-egy meccs előtt, mondjuk, a szállodai szobájában?  
– Ha tudok, mindennap elmegyek futni, úszni, tudatosan kezelem a feszültséget. Ez nemcsak mentális kérdés, fizikai is, hiszen a stresszhormonok lebomlási folyamata viszonylag lassú, de hosszú út áll mögöttem ilyen téren is, és tudom, el kell fogadni azt is, ha netán „túlárad” a stressz, vagyis ha kicsit jobban izgulok. Átéltem ilyet már százszor, nem ijedek meg ilyenkor sem, ettől még tudok gondolkodni, és nem tolom át a játékosaimra a feszültséget. Tudom, banálisan hangzik, de a miénk mégiscsak egyfajta szolgálat: mi azért vagyunk, hogy ők kihozzák magukból a legjobbat, mi kihozzuk belőlük ezt, ha én megőrülök, senkiből sem tudok kihozni semmit – magamból sem.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. január 3-i lapszámában jelent meg.)