Apácatornától a Bernabéu-stadionig – interjú a hetvenéves Csongrádi Ferenccel

– Milyen volt az élet szülőfalujában, Apácatornán az 1950-es évek végén, a ’60-as évek elején?  
– Számomra csodálatosak. Semmi másról nem szólt az életünk, csak eljártunk iskolába, és utána amint lehetőség volt, egyből futballoztunk. Akkoriban körülbelül 350 lakosa volt a településnek, közülük nagyon sokan szerették a labdarúgást, mindenkinek volt kedvenc csapata, a legtöbben persze a Ferencvárosnak szurkoltak. 

– Csongrádiéknál ki volt a kedvenc?  
– Érdekes, de édesapám nem volt nagy futballrajongó. Szerette és eljött, megnézte később a meccseimet, de csapata konkrétan nem volt. Sajnos már nincs lehetőségem megkérdezni tőle, hogy miképp élte meg a mérkőzéseket, pedig most már megkérdezném.

– Ön kinek szorított? 
– Mint a magyar lakosság nagy részének, nekem is a Fradi volt a szívem csücske, de azért voltak a faluban nagy viták, mert akadtak Újpest- vagy éppen Honvéd-drukkerek is. 

– Nehéz körülmények között éltek a szülei?  
– Abban az időben falun inkább a szegénység volt a jellemző. Édesapám az ajkai bányában dolgozott, édesanyám háztartásbeli volt, akadt is tennivalója, rajtam kívül a nővéremet és a két bátyámat nevelték a legjobb tudásuk szerint.

– A testvérei is sportoltak? 
– Mindkét bátyám futballozott. Az idősebbik a megyei osztályban játszott, a fiatalabbik pedig az NB II-es Ajkában. Ő megyeválogatottságig is eljutott.

CSAK HARMADSZORRA PRÓBÁLHATTA KI MAGÁT

– A középiskolát már Székesfehérváron kezdte el. Hogyan szúrta ki a Videoton? 
– Ez érdekes történet. Felvételt nyertem a fehérvári mezőgazdasági szakközépiskolába, a suli mellett volt a Szondi SE kézilabdázóinak a pályája, amit mindenki csak „gödörnek” nevezett. A környékbeli fiatal srácokkal oda jártunk focizni. Volt egy barátom, aki akkor már a Vidi serdülőcsapatában játszott, és vele beszéltük, hogy nekem is meg kellene próbálnom. A korábbi remek csatár, Ispaics Tibi bácsi volt az edző, az első két alkalommal nem engedett még próbálkozni sem arra hivatkozva, hogy a hétvégén fontos meccset játszik a csapata. De talán méretre sem tetszettem neki, lehettem negyven-ötven kiló. Nem voltam boldog, több kilométert gyalogoltam a pályára, ami még kint volt a Videoton-gyár mellett. Végül úgy döntöttem, harmadszor is kimegyek, s akkor már beszállhattam. Tibi bácsi pedig azt mondta, hogy másnap vigyek öt forintot meg egy fényképet az igazolásomhoz. A hétvégén már játszhattam. 

– Előtte nem is futballozott igazolással kölyökcsapatban?  
– De, ráadásul 14 voltam, amikor a tüskevári felnőttcsapatban pályára léptem. 

– Azt akkor még csak trükközéssel lehetett, nem? 
– Dehogynem, a mérkőzés előtt mindig megkaptam valaki másnak az igazolását, megtanultam a születési helyet, időt, anyja nevét. Nem mindig stimmelt a bíró kérdésére bemondott adat, de a lényeg az volt ezen a szinten, hogy játsszunk. Arra is emlékszem, hogy az ottani szertáros kérdezte, mekkora a lábam. Mondtam, hogy 37-es. Az volt a válasz, hogy ekkora stoplisa nincsen, 40-es a legkisebb, de tömjem ki a cipő orrát, jól húzzam meg a fűzőt, és menni fog.

VILLÁMKARRIER A VIDEOTONBAN

– 1971-ben került a Videotonhoz, három évvel később be is mutatkozott a felnőttcsapatban. Azért ez villámkarrier, főleg ilyen előélet után. 
– Szerencsére végigfociztam a gyerekkoromat, a sulicsapatunk is nagyon erős volt, ez jó alapokat adott. Aztán itt, Fehérváron is gyorsan befogadtak, a serdülő után játszottam az ifiben, a tartalékcsapatban, végül 1974 szeptemberében éppen az FTC ellen, az Üllői úton gondolta úgy Kovács Ferenc, hogy beállít a felnőttegyüttesbe. A kispadon kezdtem, valamiért a mester a találkozó közben megharagudott Nagy II Jánosra, és a 28. percben becserélt. Akkor még 0–0 volt az állás, végül 3–2-re nyertünk. Emlékezetes bemutatkozás volt. Eszembe jutott, hogy hat évvel korábban, 12 évesen álltunk a falu szélén, a 8-as út mellett, klottgatyában, mezítláb tébláboltunk, amikor megállt mellettünk egy busz, és sorban szálltak le róla a Ferencváros játékosai – talán Zalaegerszegre vagy Szombathelyre mentek. Ismertem mindenkit arcról, Novák Dezső kérdezte tőlünk, hogy megismerjük-e Flóri bátyánkat, majd Albertre mutatott. Eszembe nem jutott, hogy később nagyon jó barátságba kerülhetek Flóri bácsival. 

– Mit láttak meg önben az edzők, hogy ilyen gyorsan a felnőtt csapatban találta magát? 
– Talán a fegyelmezettségem tetszett nekik, meg az, hogy az idősebb játékosok helyett átvállaltam a melót, futottam, güriztem rengeteget, ahogy mondták akkoriban, cipeltem a zongorát. A későbbiekben az egész Vidinek ez volt az erőssége, az UEFA-kupa döntőjébe jutó csapat tele volt nagyon nagy munkabírású játékossal, Burcsa Győzőt, Vadász Imit, Csuhay Józsit, Végh Tibit, Horváth Gábort és szegény Májer Lajost sem lehetett megszakítani. Ez volt a titok, nem is érdemes sokat meditálni rajta. Ha nyerni akarsz, valamiből többet kell tudnod az ellenfélnél. Ha technikailag, taktikailag nem sikerül fölékerekedni, neked tovább kell menni akkor is, ha ő már nem bírja és megáll. Ráadásul ezzel a hiányosságokat is lehet ellensúlyozni.

EGY ARANYÉREM A FERENCVÁROSNÁL MARADT

– A bemutatkozásával egy időben a Videoton lassan a magyar élcsapatok közé emelkedett, pedig csak 1968-ban játszotta első NB I-es idényét. Hogyan sikerült ilyen gyorsan meghatározó együttessé válni?  
– Tényleg jó csapatunk volt, remek játékosokkal, egyéniségekkel. A felfutás az 1976-os bajnokságra csúcsosodott ki, amikor aranyérmesnek kellett volna lennünk. Végül a sokak számára emlékezetes és fájdalmas Ferencváros elleni, utolsó előtti fordulóban lejátszott meccs 1–1-re végződött, amivel a második helyre szorultunk.

– Bárkivel beszélek az akkori időből, ez valamennyi Vidi-szimpatizánsnak örök seb maradt. 
– Nem nagyon szeretném feszegetni a sztorit, nagyon sokan tudják, hogy mi történt. Elég annyi, hogy abban az időben még voltak „házi” játékvezetők és felülről irányították a futballt. Ennek lettünk az áldozatai. Abban az évben megérdemeltük volna, hogy megnyerjük a bajnokságot, de külső erők beavatkoztak…

– Ha tovább fűzzük a furcsaságokat, az is elmondható, hogy vidéki csapatból sokkal nehezebb volt bekerülni a válogatottba, mint manapság. 
– Igen, akkor egyértelmű volt, hogy ilyen szempontból megkülönböztetett helyzetben voltak a fővárosi klubokban szereplő játékosok, vidékről kemény feladat volt kiharcolni a meghívót. De tovább megyek: ha megsérültél, nem kaptál azonnal bizonyítási lehetőséget a felépülés után, megint kezdhettél elölről mindent. Sokan igazoltak ezért vidékről Pestre, és ahogy aláírtak, valahogy egyből jobb futballisták lettek… Én nem ezt az utat választottam, be akartam bizonyítani, hogy Fehérvárról is be tudok kerülni. Hogy ez jó döntés volt-e vagy sem, azon már kár filozofálni. Sok lehetőségem volt Budapestre igazolni, szinte mindegyik fővárosi klub csábított, és ha megyek, akkor biztosan több válogatottságom lenne huszonnégynél. Azonban a Vidiben megéltem az UEFA-menetelést és a Real Madrid ellen vívott döntőt, ezt nem adnám oda semmiért. 

– Sohasem izgult, nem voltak komplexusai, mondjuk, amikor 1976-ban bemutatkozott a válogatottban?  
– Szerencsére nem voltam ilyen típus. A munkabírásom mellett talán megfelelő technikai képzettségem is volt, és amikor bekerültem egy új közösségbe, nagyon gyorsan fel lehetett mérni, hol tartok. És nem lógtam ki a többiek közül…

MAJDNEM VÉGE LETT A FUTBALLKARRIERJÉNEK

– A hirtelen jött sikerek után húszévesen olyan helyzetbe került, hogy majdnem be kellett fejeznie a karrierjét. Nagyon magasról zuhant nagyot…  
– A sérülés mindig benne van a pakliban, nekem a gerincemmel adódtak gondok, csigolyaív-szakadással műtöttek és közel két év kellett utána, amíg vissza tudtam szerezni a korábbi formámat. Volt olyan pillanat, amikor úgy gondoltam, ez nem fog rendbe jönni. Erős fájdalmaim voltak, edzések után csak feküdni tudtam. Húzós időszak volt. 

– A Vidi közben szépen, lassan generációváltáson esett át, és összeállt a legendás UEFA-csapat magja. 
– Az 1976-os csapatban már ott volt Végh Tibi vagy Májer Lajos, aztán egy évvel később jött Szabó Józsi, a kapuba Disztl Peti. Szerencsére nemcsak perceket kaptunk vagy a kispadon ültünk, hanem folyamatosan játszottunk. Akkor külföldi nem szerepelhetett magyar csapatokban, a Vidinek pedig nagy ereje volt, hogy a játékosok zöme a saját utánpótlásból érkezett. Végh Tibivel, Májerrel vagy éppen Borsányi Pistával már az ifiben is játszottunk együtt, és ismertük egymást. Amikor a felnőttcsapathoz kerültünk, jó pár közös meccs volt a lábunkban. A végén már egymás gondolatait is ismertük. 

– A válogatottba 1980-ban került vissza, aztán eljutott az 1982-es világbajnokságra is. Milyen élményként maradt meg a spanyolországi Mundial? 
– Négy év után kerültem vissza a válogatottba, a gerincem miatt kimaradt az 1978-as vb, az 1986-osról meg a Manchester United ellen elszenvedett térdsérülés miatt csúsztam le. Így végül „csak” a spanyol világbajnokság jutott. Az élethez szerencse is kell, de akik futballoznak, tudják, hogy egy sérülés bármikor közbejöhet. Akkor a ’82-es vb-t nem éltük meg pozitívan, mert a belgák elleni mindent eldöntő mérkőzésen nagy esélyünk volt továbblépni. Úgy éreztem, egy kicsit szembeszélben evickélünk, kicsit hasonló volt a helyzet, mint korábban itthon a fővárosi és vidéki klubok relációjában. A belga kapus, Jean-Marie Pfaff elütötte Fazekas Lacit, körülbelül három pirosat kellett volna kapnia érte, mégis a pályán maradhatott. Balszerencse is, hogy nem tudtuk kihúzni a végén, nem sikerült nyerni és nem jutottunk tovább a csoportból. Negyvennégy évvel később viszont azt mondhatom, csodálatos dolog volt kijutni a világbajnokságra, sőt, már ott tartunk, hogy az 1986-os, szovjetek elleni hat-nullás vereség is megszépült, mert legalább ott voltunk a vb-n. Most meg már kijutni is nagyon nehéz Európából, rengeteg olyan együttes viszont szerepelhet, amelynek tudása alapján talán nem kellene. Nagyon híg a negyvennyolc csapatos mezőny.

SÉRÜLTEN IS JÁTSZOTT AZ UEFA-KUPA-DÖNTŐBEN

– Pályafutása csúcsa csak ezután következett, talán a legjobb futballistakorban, huszonnyolc évesen, csapatkapitányként vezette végig az 1984–1985-ös idényben a Videotont egész Európán. Szinte már mindent elmondtak az UEFA-kupa-menetelésről, de megkerülhetetlen a téma. 
– Nem volt előjelek nélküli a remek szereplésünk. Akkor szinte minden évben az Intertotó-kupában játszottunk, előfordult, hogy veretlenül nyertük meg a csoportunkat. 1984 nyarán Spanyolországban voltunk nemzetközi tornán, ahol a Zaragozát, illetve több dél-amerikai együttest megelőztünk, és egy hatalmas kupával tértünk haza. Éppen ezért nem féltünk senkitől és semmitől. Korábban a válogatottban játszottam neves játékosok ellen, nem éreztem sehol, hogy meg kellene ijedni. Csak egy példa: a Paris Saint-Germaint háromszor vertük meg (a visszavágó 2–0-s Vidi-vezetésnél a második félidőben köd miatt félbeszakadt – a szerk.) a sorozat második fordulójában. Adódik is a kérdés: miért ne játszhattunk volna akár mi a PSG-ben, mitől lettek volna ők jobbak? Pedig friss Európa-bajnokokkal álltak fel akkor a franciák. Ha működött volna, lehet, hogy a párizsi vezetők azt mondják, kell nekünk a Vidiből négy játékos vagy hat. Nyerni tudtunk a Real Madrid ellen Spanyolországban, kiütöttük a Partizan Beogradot, túljutottunk a Manchester Uniteden. Azért ezek az eredmények jelentettek valamit. Más idők jártak, még nem lehetett 30 év alatt külföldre igazolni.

– Személy szerint a párizsi négy-kettes győzelem volt a legjobb meccse? Ezen két gólt szerzett. 
– Talán igen, de mindegyik csatára szívesen emlékszem. Sokan elfelejtik, hogy az első fordulóban a Dukla Praha ellen egy gólt rúgtunk két meccs alatt, épphogy továbbjutottunk, alakulhatott volna az a párharc másként, a csehszlovákok nagyon erősek voltak. 

– Milyen volt csapatkapitányként kivezetni ezt a csapatot a mérkőzésekre? 
– Nem volt nehéz feladat. Sokkal inkább szép és megtisztelő, hálás vagyok, amiért a csapat engem választott csapatkapitánynak. Köszönettel tartozom azért is, hogy a döntő visszavágóján Madridban lehetőséget kaptam. Manchesterben megsérült a térdem, nem voltam egészséges, de Kovács Feri bácsi megkérdezte, hogy akarok-e játszani, rám bízza a döntést. Igent mondtam, ő pedig betett a csapatba. A második félidő közepéig bírtam, bevérzett a térdem, de győztesen jöttünk le a gyepről a Real stadionjában. Elképesztő volt megélni, ahogy ünnepelt minket is a madridi közönség.

AZ ÚJSÁG ÍRTA MEG, HOGY KIRÚGTÁK

– Ez volt a második súlyos sérülése, ami kihatott a további pályafutására. 
– Igen, s utána már bizonytalan voltam. Jobblábasként többször a balon támaszkodtam, a kitámasztásoknál, indulásoknál nem éreztem stabilnak a műtét után sem. Az egyik erényem az volt, hogy közel vittem az ellenfélhez a labdát és gyors irányváltással tudtam kicselezni, ez utána már nem ment ugyanúgy. 

– Ezzel együtt nehéz volt megélni, amikor 1987-ben nem ajánlott a Vidi új szerződést? 
– Nekem talán annyira nem, mert valóban nem ment már úgy a játék, de velem együtt Szabó Józsitól és Májer Lajostól is elköszöntek, nekik nem volt problémájuk, nem is értették talán a helyzetet. Az egészben az volt a legszomorúbb, hogy a vezetők közül ezt senki sem merte a szemünkbe mondani. Reggeli edzésre készülődtünk, amikor valaki szólt, hogy az újságban megírták: szabadlistára kerültünk. Gyorsan felhívtuk a vezetőket, hogy akkor mi a teendőnk, és akkor erősítették meg, hogy már nem kell edzenünk. Jól jellemezte ez a történet, milyen is volt a futballkultúránk, milyen szereplők dolgoztak a kluboknál, a magyar futballban… Lehetett volna elegánsabban csinálni, kaphattunk volna egy búcsúmeccset is, de nem így történt.

– Volt még egy-egy idénye Győrben és Veszprémben, aztán Ausztriában vezetett le. 
– Furcsa volt a nagy riválishoz igazolni, de az élet így hozta, jól is éreztem magam az ETO-nál, sokáig esélyünk volt a bajnoki címre is. Aztán a nyáron megint az újságból tudtam meg, hogy nem számolnak velem, de a játékosok bementek az elnökhöz, hogy ne engedjen el. Én viszont mondtam, ha már a sajtó lehozta, akkor megyek, így kerültem Glázer Robihoz Veszprémbe, ahol szintén jó idényünk volt, de úgy éreztem, elég ennyi, igaz, még három évet játszottam osztrák alacsonyabb osztályban. 

– Készült az edzői pályára? 
– Elvégeztem a Testnevelési Főiskolát, de az utolsó évben jött a határozat, hogy nem elég a TF-diploma, ezért bekerültem az első pro licences tanfolyamra. A Vidinél eleinte az utánpótlásban dolgoztam, aztán háromszor voltam az első csapatnál vezetőedző. Ebből kétszer osztályozón kellett benn tartani a csapatot, ami sikerült is. Azért nyúltak hozzánk, mert senki nem hitt a megkapaszkodásban. Dolgoztam a Gázszernél és Sopronban is, utánpótlás-vezetőként a Videotonban, majd Dunaújvárosban is, most MLSZ-ellenőrként járom a pályákat. 

– A fia is futballozott, a Vidiben nevelkedett, aztán Gyirmótra, végül az Egyesült Államokba került. Játszik még? 
– Nem, abbahagyta. Mindig azt mondtam, hogy ne az én álmaimat kövesse, azokat én már megéltem, járja a saját útját. Amerikában bajnokságot is nyert, de a civil élet felé fordult, sikeres és jól érzi magát. 

– Ahogy sétáltunk itt, Fehérvár belvárosában, sokan ideköszöntek. Apácatornai kissrácból Fehérvár egyik híres polgárává vált. 
– Lényegében itt éltem le az életem. Játékosként is lehetett velünk találkozni, és nagy boldogság, hogy még mindig ismernek, talán el is ismernek bennünket. Nagyon jól érzem magam Székesfehérváron, hálás vagyok a szurkolóknak, hogy mindig kitartottak mellettünk. 

– Csongrádi Ferenc álmai még vissza-visszatérnek? 
– Leginkább azt szeretném, hogy a gyerekeim minél többet a közelemben legyenek, egyébként pedig boldogan éljenek, élvezzék az életet. 

– Szívesen lenne mostanában futballista? 
– Jó kérdés… Ki ne szeretne újra húszéves lenni? Nyilván szívesen végigmennék ugyanazon az úton, de a helyzet az, hogy minden út más, nem tudhatjuk, hogy ha újra kezdhetném, megint minden ugyanúgy sikerülne-e. Mindig kivételezettnek éreztem magam, mert sohasem dolgoztam. Azzal foglalkoztam, amit szeretek. A labdarúgással.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. március 28-i lapszámában jelent meg.)