A Nagyerdő hajdúi, akik Európa legolcsóbb stadionjában játszhattak – Elfeledett élvonalbeli futballklubok, 5. rész
1926. augusztus 1-jén számolt be a Nemzeti Sport arról, hogy megalakult a Bocskay FC Debrecenben. Az újdonsült profi csapat – amelynek eleinte ipszilonnal írták a nevét – a DVSC által letett óvadék megváltásával nevezett az akkor szerveződő profi ligába, és a vasutasklubtól függetlenül, de vezetőinek bevonásával kezdte el működését. Két héttel később már a felkészülés jegyében a két sztárklubot, Ferencvárost és a Hungáriát fogadta az együttes a Diószegi úti (később Vágóhíd utcai) Vasutas-pályán.
A sárga-kék színeket viselő, kezdetben szövetkezeti formában működő Bocskaynál alapvetően helyi játékosokra építették a keretet, sokan korábban az amatőr DVSC-ben szerepeltek. A csapat a profi II. osztályban indult, négy ponttal gyűjtött kevesebbet, mint a bajnok Miskolci Attila Kör, az osztályozót azonban végül sikerrel vette a BAK FC ellenében, így 1927 nyarán már a legmagasabb osztály küzdelmeire készülhettek a cívisvárosban.
A nyitó fordulóban a bajnoki címvédő Ferencváros érkezett a Diószegi úti létesítménybe. „Nézőrekord dőlt, 6000 ember gyűlt össze a nagy meccsre s hiába voltak a vezetőség nagyarányú előkészületei, a nagyszámú ülőhelypublikum elhelyezése a legnagyobb nehézségekbe ütközött, sokan nem találták meg helyeiket. Na, de majd legközelebb” – írta lapunk tudósítója a 3:0-s Ferencváros-sikerrel záruló találkozóról. A Bocskay is nehezen találta a helyét az élvonalban, az első győzelemre október 30-ig kellett várni, akkor viszont „a debreceni csapat pompás lendülettel hengerelte le a budaiakat”.
A Budai Harihárom ellen elért 4:1-es sikert 1927-ben nem követte újabb, tizenegy fordulót (!) kellett várni a következő győzelemre. Az idény végére lehetőségeihez mérten összekapta magát a Bocskay, ráadásul végre bevethette a Temesvárról szerződtetett kiváló csatárt, Teleki Pált. Az együttes végül a miskolciakat megelőzve a 11. helyen végzett, így osztályozót játszott a bennmaradásért. A Turul FC elleni odavágón elért 1:1-es döntetlen után Debrecenben 4:0-ra nyertek a sárga-kékek, így megőrizték élvonalbeli tagságukat.
Ez a mérkőzés bátran nevezhető sorsfordítónak, hiszen innentől éveken keresztül csak felfelé vezetett a hajdúságiak útja, amely a visszaeső Sabaria és Bástya után a vidék legjobb csapatává vált. Az 1928–1929-es idény végén úgy lett negyedik a debreceni együttes, hogy csak fővárosi és Budapesthez közeli – ne feledjük, Újpest még önálló település volt – klubok előzték meg. Ennél is nagyobb sikert jelentett az 1930-as Magyar Kupa-győzelem, az elődöntőben a Ferencvárost (2:0), a döntőben a Bástyát (5:1) múlta felül a Bocskay.
A Farkas – Fejér dr., Molnár – Villányi, Sághy, Keviczky – Markos, Vincze, Teleki, Moóré, Marosi összeállítású együttes már az első fél órában eldöntötte a kupa sorsát, Telekiék a 24. percben 4:0-ra vezettek a Hungária úton a rekkenő hőségben. A szervező MLSZ különösebben nagy gondot nem fordított a fináléra, a rendezők még a trófeát sem hozták el a csupán ezerkétszáz nézőt érdeklő eseményre, amelynek a Sporthírlap szerint olyan volt a hangulata, mint egy „vidéki garden partinak”.
„A mérkőzés vége felé, amikor már nyilvánvaló volt, hogy a Bocskay nyeri a Kupát, a debreceniek egyre hangosabban kérdezgették a tribünön: »Hol van a Kupa?« Persze, ha budapesti csapatok játszottak volna a döntőben, akkor itt állana a pálya szélén a szép trófea. Igazuk volt a debrecenieknek…” – számolt be a Nemzeti Sport a kellemetlenségről.
Az egységes csapat – amely a kupagyőzelemmel bezárólag 53 mérkőzést játszott le ugyanabban az összeállításban – Budapestről Zágráb felé vette az irányt, ahol két barátságos (de jó bevétellel kecsegtető) mérkőzést játszott, s nyert a Gradjanski (3:2) és a HASK (4:1) ellen. Nem csoda, hogy a június végén hazatérő futballistákat nagy öröm fogadta Debrecenben.
„Pont hat órakor, szinte percnyi pontossággal futott be a vonat s még meg sem állt, mikor máris hatalmasan zúgott az éljen a több mint ezerfőnyi közönség torkából. Mikor a vonat kerekei leálltak, a vaggongyár zenekara zendített rá s szólt a dal: »Nem lehet a Bocskayval, nem lehet a Bocskayval kikukoricázni…« A kocsikról lelépő játékosokat szinte széttépte a hozzátartozók és drukkerek tömege. A játékosok talán eddigi életükben összesen sem kaptak annyi csókot a szebbnél szebb debreceni asszonyoktól és lányoktól, mint most kint a pályaudvaron” – tudósított lapunk.
„A Bocskay mai összetételében a professzionista egyletek között első helyen áll, mert Debrecen társadalmi életének vezetői – élükön a főispánnal és a polgármesterrel – aktív részt vesznek a Bocskay vezetésében. Ki kell emelni Fényes Endre dr. ügyvezető elnök agilitását, klubszeretetét és józanságát, ami egy professzionista klub vezetésében elsőrendű fontosságú” – indokolta meg a hajdúságiak jó szereplésének okát Zemplényi alelnök a Sporthírlapnak.
A Bocskai (a harmincas évek közepétől i-vel írták) sikertörténete tovább folytatódott, négy évvel később a bajnokságban is összejött a dobogó, az 1933–1934-es idény végén bronzérmesek lettek a sárga-kékek. Ráadásul 1934 nyarára elkészült a csapat új otthona a Nagyerdőben, amelyet a klub társelnöke, Sajó István tervezett.
A földsáncos eljárással készített aréna látványterveit a Nemzeti Sport is bemutatta, sőt egyenesen Európa legolcsóbb stadionjának nevezte. „Olyan az akusztikája az új Stadionnak, hogy ha két ember elbömböli magát, már zeng az ég, hátha még ezer és ezer debreceni szurkoló biztatja majd a Bocskait, mi lesz ott. Talán még Pesten is meghallják…”
Az új létesítmény első rangos mérkőzésére nem kellett sokat várni, a bronzéremnek köszönhetően ugyanis kiléphetett az együttes a nemzetközi porondra, a Közép-európai Kupában ráadásul Telekiék egyből a nagy hírű olasz Bologna FC-vel találták szembe magukat. Az olaszországi odavágón elszenvedett 2:0-s vereséget követően a Nagyerdőben tizenkétezer néző előtt elért 2:1-es hazai siker nem ért továbbjutást, ugyanakkor a korszak egyik legjobb olasz csapatát verte meg a Bocskai, ami nagy dicsőséget jelentett.
A harmincas évek második felére a csapat teljesítménye visszaesett, a klub adóssága viszont egyre nőtt. 1935-ben csupán kilencedik lett, majd két hatodik helyet követően az immáron tizennégy csapatosra bővített mezőnyben előbb 11., majd 12. helyen zárt. „A debreceni klub már évek óta a legsúlyosabb válsággal küzd. A múlt év őszén már vezetőséget sem tudott összehozni, ezért Zöld József dr., Debrecen helyettes polgármesterének a személyében hatósági biztos került a klub élére. Kezdetben úgy látszott, hogy a hatósági biztosnak sikerülni fog a Bocskait új alapokra helyeznie. Zöld József dr. mindent elkövetett, hogy a kátyúba jutott szekeret kimozdítsa, de az ő fáradozása is eredménytelen maradt. A hatósági biztosnak is be kellett látnia, hogy a Bocskai annyira beteg, hogy azt megmenteni lehetetlen” – vont szomorú mérleget 1940 júliusában a Nemzeti Sport. Abban az idényben a hajdúságiak ugyan benn maradó helyen zártak, de a válságos anyagi helyzeten már nem lehetett segíteni.
1940. július 31-én – napra pontosan 14 évvel a megalakulás után – a belügyminisztériumban aláírták a Bocskai feloszlatását kimondó végzést. A csapat számos játékosa az akkor lila-fehér színeket viselő amatőr DVSC-nél folytatta, a vasutasok később beköltöztek a Nagyerdőbe.
A debreceni futball második fénykorára hetven évet kellett várni, a DVSC a kétezres évek második felében sorra nyerte a bajnoki címeket és a legsikeresebb vidéki csapattá vált. Nyolcvan évvel később a Nagyerdőben, a régi aréna helyén avatták fel az új stadiont, amely őrzi a múlt emlékeit.
 Százhúsz évvel ezelőtt, 1906. március 25-én született Békéscsabán Teleki Pál, akinek családja a jobb élet reményében Aradra költözött. Ott kezdte labdarúgó-pályafutását, majd később Temesvárra igazolt, a helyi Kinizsivel román bajnok lett 1927-ben, és egyszer pályára lépett román válogatottban is. Abban az évben a tehetséges csatár visszatért Magyarországra, román útlevelét bevonták, a határon csak úgy tudott átjutni, hogy édesapját betegnek hazudta. Nem kevés adminisztratív akadályt leküzdve szerződtette a Bocskay, a debreceni klub 2600 pengőt fizetett a temesváriaknak. „Nagy játékintelligencia, kitűnő áttekintő képesség, csiszolt technika és jó lövőerő jellemezte. Szellemesen irányított” – írták róla a Válogatott labdarúgók könyvében. Teleki karrierje végéig hű maradt a hajdúságiakhoz, 1934-ben tagja volt az olaszországi világbajnokságon szereplő magyar válogatottnak, az egyiptomiak elleni első találkozón az ő góljával szereztük meg a vezetést. Később Diósgyőrben dolgozott több szerepkörben, edzőként 1949-ben főiskolai világbajnokságot nyert Puskás Ferencékkel. 1984. március 1-jén hunyt el. |
 Alapítva: 1926. július 31. |
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. április 11-i lapszámában jelent meg.)
Sopron: szerencsés tizenhármas
