Hátvéd a kávézó pultja mögött – interjú a vb-t kezdő magyar válogatott Odnoga Lottival

– Lesz-e újabb Oscar-díja?
– Nem tudom, folytatódik-e a játék, amelynek ötletgazdája jelenlegi szövetségi kapitányunk, a korábban Pat Cortina másodedzőjeként dolgozó Delaney Collins volt. Az kaphatta meg a díjat, aki a válogatott győztes meccsén a legjobb mozdulatot, trükköt mutatta be. A legutóbbi vb-t sajnos győzelem nélkül fejeztük be, így ott elmaradt ez a jutalmazás.

– Ceské Budejovicében nem sikerült bennmaradni a legmagasabb osztályban, de a vasárnap kezdődő divízió 1/A tornán vissza lehet kapaszkodni az elitbe, amihez győzelmi sorozatra lesz szükség.
– Természetesen az aranyérem és a feljutás a cél. Játszottunk már a második vonalban, tisztában vagyunk a feladattal, s először éppen a Vasas-jégpályáján rendezett vb-n sikerült feljutnunk még 2019-ben. Más kérdés, hogy erős a mostani mezőny, két csapat, az olasz és a francia például részt vett a milánói-cortinai téli olimpián.

– Nézzük meg, melyik rivális ellen mire számíthatunk! A nyitányon éppen a franciákkal kerülünk szembe.
– Elég sok mérkőzést vívtunk, jól ismerjük egymást. A mi csapatunk sokat fejlődött, remek közösség alakult ki. Ahogy novemberben a Németország-kupán 4–1-re nyertünk, reméljük, most is meglesz a győzelem.

– Azt se hallgassuk el, hogy Landshutban az egyik gólt, ráadásul a félpályáról, éppen ön ütötte! Következnek a kínaiak.
– Velük még 2019 novemberében Nagymihályban találkoztunk legutóbb a Négy Nemzet Torna keretében, akkor 5–0-ra győztünk. Most a vb-felkészülés során volt egy nem hivatalos, zárt kapus edzőmeccsünk, ezen feltérképezhettük őket.

– Szlovákia.
– Én csak „kis mumusainknak” hívom őket, mert noha papíron erősebbek vagyunk, ellenük mindig keményen meg kell dolgoznunk a sikerért.

– Olaszország.
– Tavaly még a divízió 1/B-csoportban szerepelt, s azt veretlenül megnyerve jutott fel. Az olimpián házigazdaként automatikusan résztvevő volt, és egészen a negyeddöntőig menetelt, amelyben a későbbi aranyérmes Egyesült Államoktól kapott ki. A nagy felfutásban szerepe volt annak is, hogy a téli játékok előtt alaposan megerősödött a kerete, ugyanis jó néhány itáliai kötődésű észak-amerikai hokist honosított. Van négy ütőképes sorunk, ez esélyt ad az olaszok ellen is a győzelemre.

– És végül jönnek a norvégok, tavaly velük estünk ki az elitből.
– Egy ideje együtt mozog a két válogatott, sokszor meccseltünk egymással. Erőhokit játszanak, s van egy remek kapusuk Ena Nyström személyében, aki nemegyszer tartotta már meccsben a csapatát. Sokat dolgoztunk a támadások befejezésén, remélem, itt, Budapesten ő sem állíthat meg minket.

– Nem szeretnék fájó sebet feltépni, de volt min dolgozniuk, hiszen Ceské Budejovicében összesen egy gólt sikerült lőnünk.
– A mi csapatunkra nem jellemző, hogy gólzáport produkálna, öt-hat gólos különbséggel nyerne; nagyjából annyit ütünk, amennyi az adott találkozón a sikerhez kell. A 2025-ös vb valóban kilóg a sorból, azon a négy meccsen semmi sem sikerült, sohasem úgy pattant a korong, ahogyan szerettük volna. Az eredménytelenség miatt eluralkodott rajtunk a stressz, most ellenben azt látom, hogy merünk kapura lőni, tudjuk, hová kell célozni. Nagyon remélem, hogy a vb-n fejben is összeszedettek leszünk, és akkor elérhetjük a célunkat.

– Önnek melyik a fájóbb emlék: hogy nem sikerült kvalifikálni az olimpiára, vagy a vb-kiesés?
– A bremerhaveni olimpiai selejtezős csatavesztés. Néhány tizedmásodpercen múlt csupán, hogy időn túlinak minősítették Baker Taylor gólját, amivel hosszabbításra menthettük volna a németek elleni sorsdöntő meccset. Februárban játszottuk a mérkőzést, de a csalódottság még az áprilisi vb-n is érezhető volt.

– Reménykedjünk, hogy a Vasas jégcsarnoka 2019 után újfent szerencsét hoz a magyar válogatottnak.
– Még most is libabőrös leszek, ha arra a vb-re gondolok. Velem együtt tíz lány van az idei bő keretben, aki pályára lépett a hét évvel ezelőtti tornán is. Az volt talán az első alkalom, amikor telt ház előtt jégkorongozhattunk. A közös himnuszéneklés a szurkolókkal bevésődött az emlékezetembe, karrierem egyik legszebb pillanataként tartom számon. Családtagjaink, barátaink is ott lehetnek a káposztásmegyeri csarnokban, most nekik is megmutathatjuk, mennyit fejlődött a magyar női válogatott 2019 óta.

– A feljutásért kapott aranyérmet hol őrzi?
– A többi ereklyével együtt egy üvegvitrinben gyűlnek a szobámban, a szüleim győri otthonában. Egy hely fenn van tartva a következő aranynak…

– Szakmailag melyik a keményebb dió: kiharcolni a feljutást, vagy bennmaradni az elitben?
– Nyilván a mezőny erősségétől is függ, de mivel a korábbiakkal ellentétben, amikor két feljutó volt, most már csak a divízió 1/A győztese csatlakozhat a legjobbakhoz, talán ez a keményebb feladat. Persze a bennmaradást sem könnyű kiharcolni, főleg, hogy változik az elittorna lebonyolítása. Eddig az öt élcsapat külön kasztot képezett, ők nem eshettek ki, az idei évtől viszont két azonos erősségű ágon versenyeznek a válogatottak, a bennmaradás a csoportutolsók egymás elleni találkozóján dől el.

– Tavaly Pat Cortina állt a magyar csapat kispadjánál, erre a vb-re viszont korábbi segítője, Delaney Collins készítette fel a keretet. Noha két kanadai szakemberről van szó, érzékelhető markáns különbség a hokifilozófiájukban?
– Pat pompás motivátor, az öltözői beszédei tűzbe hozták a társaságot. Delaney is ezen az úton halad, kiválóan ösztönzi a lányokat. Természetesen vannak új elemek a játékunkban, a két edző repertoárjából áll össze a stratégiánk.

– Milyen hangulatban tért haza a válogatotthoz?
– Jó idényem volt. Ezt a bajnokságot már új csapatban, a Skelleftea AIK együttesében játszottam végig. Tavaly még az SDE IF-ben jégkorongoztam, ám Stockholmban nem éreztem igazán jól magam, s erre rátett egy lapáttal az olimpiai selejtező kudarca meg a vb-kiesés. Kellett a váltás, a Skellefteában új impulzusok értek, megint nagy kedvvel megyek a jégre, alig várom, hogy hokizhassak. Az pedig külön öröm, hogy hazatérve remek közösséghez csatlakozhattam.

– Amelynek immár csapatkapitánya is.
– A mostani válogatottat nem egyvalakinek kell a hátán vinnie, számos vezéregyéniség van a keretben. A társulatunk jó elegye a rutinos és a fiatal játékosoknak, én pedig büszkén viselem a C betűt a mezemen. Igyekszem a csapat érdekeit képviselni a stábnak és a szövetségnek, s jó érzés, ha tehetek ezért a közösségért pluszban is valamit.

– Visszatérve a légióséletre: hogy telnek a mindennapjai Skellefteában?
– Ez a 30 ezres kisváros Svédország északi részén, a Botteni-öböl partján található. Mielőtt ide kerültem, két évet jégkorongoztam Stockholmban, ami viszont világváros. Az ottani SDE-t 2007-ben alapították, és csak női csapatot működtet. Reggel hét órakor kezdődtek az edzések, tizenegyre végeztünk, és előttem állt a nap nagy része, amit valamiképpen ki kellett tölteni. Egy idő után azt éreztem, a sok üres óra kárba vész. A Skelleftea a legnevesebb, legtehetősebb svéd klubok egyike, a férfiak négyszeres bajnokok, legutóbb két éve lettek aranyérmesek, idén is bajnokesélyesek. A csarnokunk hatezer férőhelyes, mi délutánonként tréningezünk, de reggelente is van lehetőség pluszmunkát végezni, akár jégen is. A stockholmi unalmat megelőzendő kerestem magamnak részmunkaidős feladatokat. Mivel imádom a kávét, a helyi Starbucksban dolgozom heti egyszer, valamint szerda délelőttönként angolt tanítok kilencedik osztályos gyerekeknek.

– Előfordul-e, hogy a vendégek a kávé mellé közös fotót is kérnek?
– Skelleftea igazi hokiváros, az emberek imádják a jégkorongot, így aztán előfordul, hogy megismernek a pult mögött állva, és meg-megállítanak az utcán. Jó érzés volt, hogy az idény végeztével sokan jelezték: örömmel nézték a játékomat, és szívesen vennék, ha maradnék a csapatnál.

– Egyébként milyen idényt zártak?
– Az alapszakaszt a hatodik helyen fejeztük be – tízszereplős a liga –, majd a negyeddöntőben összesítésben 3–1-re kikaptunk a későbbi bajnok Brynästól. Ennél kicsit többet reméltünk, csakhogy januárban edzőváltás volt, és talán ezzel is összefüggésben elég sok pontot elvesztegettünk. Erős a mezőny, de a negyedik helyre talán odaérhettünk volna az alapszakaszban.

– Hány külföldit foglalkoztathatnak?
– Korábban a kerettagok felének svédnek kellett lenni, legutóbb viszont kilenc játékosban maximálták a légiós kontingenst, és az is lehet, hogy ősszel még lejjebb szorítják a létszámot, bár hivatalos döntés még nincs. Ez elég stresszes helyzet, az SDE-től is azért nem tudtam az akkori hátvédpárommal a Skellefteába igazolni, mert a bekktársam szerződéskötése előtt néhány nappal betelt a légiósoknak fenntartott keret. Tavaly egy plusz egy évre írtam alá, azzal a kikötéssel, hogy amennyiben az amerikai profi ligából, a PWHL-ből megkeresnek, mehetek vissza a tengerentúlra.

– Van észak-amerikai álomcsapata?
– Korábban úgy voltam vele, bárhová örömmel szerződnék, csak lehetőleg ne Montrealba kelljen menni. A Victoire csapatánál ugyanis – ellentétben a többi együttessel – a francia az alapnyelv, amit nem beszélek, én viszont szeretem érteni, mi történik körülöttem. Kiderült azonban, hogy a montreali egy igazán profin felépített klub remek szurkolótáborral, szóval, ha választhatnék, lehet, hogy most már elsőként a Victoire nevét mondanám ki.

– A világért sem szeretnék a pénztárcájában turkálni, de ahogy az az amerikai profi ligákban megszokott, nyilvános az adat, miszerint a PWHL-ben 37 és 57 ezer dollár között mozognak a fizetések. Itt, Európában meg lehet élni a női hokiból?
– Nem árulok el titkot, hogy a férfiak pénzének töredékét kapjuk, így a többség a játék szeretetéért hokizik, és nem azért, hogy meggazdagodjon. Az amerikai és a svájci bajnokság mellett a svéd liga, amelyben a fizetésekből ki lehet jönni. Én most ott tartok, hogy a jobb hónapokban valamennyit félre is tudok tenni. Nem véletlen tehát, hogy nagyon sokan tanulás mellett hokiznak, s a diplomaszerzést követően a civil életükre összpontosítanak.

– A svéd liga szabályai engedik a testjátékot a női meccseken is. Hátvédként önnek kedvére való, hogy lehet ütközni az ellenfelekkel? S nem jelenthet-e ez hátrányt a vb-n?
– A nemzetközi tornákon továbbra is büntetik a testjátékot, erre természetesen ügyelek majd. Amúgy azt a néhány kiállítást, amit a bajnokikon összeszedtem, nem ütközés miatt kaptam. A svédek úttörők a női testjáték bevezetésében, s időközben ezt meglépték az amerikaiak, a svájciak és a németek is. Gyorsabb lett a tempó, kevesebb a játékmegszakítás, és mivel mindenki számít arra, hogy az ellenfél nekicsapódhat, kevesebb a nem várt kontaktból eredő sérülés. Ez a szabálymódosítás nekünk és a nézőknek is élvezetesebbé teszi a meccseket, ezért nem bánnám, ha a nemzetközi eseményeken is alkalmaznák.

– Nyolc évet töltött az Egyesült Államokban, s ami igazán különleges: középiskolásként költözött az óceán túlsó partjára.
– A szüleim éttermet és panziót működtettek, és az egyik amerikai, de egyébként magyar származású szállóvendégünkről kiderült, hogy a fia jégkorongozik. Anyukám megemlítette neki, hogy én is szívesen kimennék az Egyesült Államokba, a vendégünk pedig megadta a Yale Egyetem egyik játékosmegfigyelője e-mail-címét. Ráírtam, és az ő segítségével kerültem ki 16 évesen a Vermont Academy magániskolába. Anyukám sűrűn törölgette a szemét, amikor felszálltam a repülőre, én viszont az egészet úgy éltem meg, mint egy remek hangulatú nyári tábort. Őszre, télre és tavaszra egy-egy sportágat kell választani, így én a hoki mellett fociztam és teniszeztem is.

– Szakmailag ez az időszak többet adott, mintha itthon marad, és párhuzamosan játszik az ETO meg a KMH csapatában?
– Elsősorban azért szerettem volna kijutni, mert abban az időben a magyar hoki még nem került fel az egyetemi edzők radarjára, vermonti középiskolásként viszont játszottam olyan tornákon, amelyekre a kinti játékosmegfigyelők is ellátogattak. Az első évben gyengébb volt a nívó, mint itthon a KMH-nál, de aztán egyre jobb európaiak érkeztek, és az utolsó évemben bajnokok lettünk – ez sem előtte, sem azóta nem sikerült az iskolám együttesének. A teniszt nagyon megkedveltem, azóta is sokat játszom, és a teniszezéshez nélkülözhetetlen türelmességnek a jégen is hasznát veszem.

– A sportágak közötti kalandozás nem idegen öntől, hiszen a karrierje nem is hokisként, hanem lovasként kezdődött.
– Nagyon sportos család a miénk, apukám birkózott, anyukám kézilabdázott, s mindkettejüknek volt lova. Én négyévesen ültem először lóra, s nagy élményt jelentett, hogy egy ekkora állattal sikerült együttműködnöm. Díjlovagoltam és ugróversenyeken is indultam, azokból az évekből sok olyan szalagot őrzök, amelyet a lovak kantárjára tesznek fel a versenyt követően. Egy idő után azonban választanom kellett, én pedig a hokira voksoltam a bátyám példáját követve, aki szintén válogatott volt, manapság pedig az Andersen Ligában szereplő ETO edzője.

– Visszatérve Amerikába: az egyetemet New Hampshire államban, Dartmouthban kezdte el.
– Mégpedig orvosi szakon, de a kémia még magyarul sem könnyű tantárgy, nemhogy angolul megérteni. Ezért pszichológiára váltottam, ami életem egyik legjobb döntése volt. Nagyon izgalmas vizsgálni és megérteni, hogy az emberek az egyes szituációkban miért és milyen döntéseket hoznak. Alapszakon tehát pszichológus a végzettségem, viszont a pandémia miatt kaptunk egy plusz évet, és ezt arra használtam, hogy a minnesotai University of St. Thomason bizniszfejlesztést tanuljak, a cégszervezésben is szem előtt tartva a pszichológiát.

– Mennyire volt könnyű vagy éppen nehéz a tanulást és a sportolást összeegyeztetni?
– Profi körülmények fogadtak Hanoverben, a Dartmouth Big Green csapatnál tényleg csak a játékra kellett összepontosítani. Korrepetáló tanárok segítettek, hogy a meccsek miatti hiányzásokat pótolni tudjuk, volt saját dietetikusunk, masszőrünk, fizioterapeutánk is. A kisebb állami egyetemekkel ellentétben nagyon komolyan kellett venni a tanulást, nemegyszer éjszakáztam a könyvtárban. Meg kellett tanulnom, hogy ez ne rontsa a sportteljesítményemet, sőt, az egyetemista életre is maradjon időm és energiám. Ebben a felsőbb éves csapattársaim sokat segítettek. A minnesotai ötödév pedig azért volt fölöttébb hasznos, mert pályafutásom talán legjobb, legfelkészültebb edzőivel dolgozhattam együtt, akik az NCAA harmadik divíziójából az elsőbe emelték fel a fejlesztési programjukkal a St. Thomas Tommies csapatát.

– A diplomázást követően mennyi időt adott magának arra, hogy kiteljesítse a hokis pályafutását?
– Ha az egyetem után a civil élet mellett döntök, három évre megkaptam volna az amerikai zöld kártyát, ami tartózkodási és munkavállalási engedélyt jelent. De a játék szeretete erősebb volt, úgy éreztem, még nem kerek a pályafutásom. Nekem a klubcsapatom mellett itt a válogatott is, amely a szívem csücske, és amellyel bőven van még elérendő célom.

– Az ön szülei a győri vendéglátós szakma megbecsült tagjai, akik nemes gesztusaikról is ismertek: a pandémia alatt például a mentőszolgálat munkatársainak főztek, s a kész ételek egyik kiszállítója ön volt. S arra is akadt példa, hogy egy balesetet szenvedett család autóvásárlását segítendő ön licitálásra ajánlotta fel a mezét.
– A családi étterem sajnos már nincs meg, a világjárvány miatt kellett bezárni, ezzel együtt a két fivéremmel valóban belenőttünk a vendéglátásba. Az öcsém szakácsnak tanul, a bátyám hamburgerezőt üzemeltetett, én pedig most egy kávézóban dolgozom. Nagyon is el tudom képzelni, hogy egyszer majd kávézó vagy étterem tulajdonosaként fogadjam a vendégeket. Ami pedig a jótékonyságot illeti, ez is családi örökség, édesanyám is szociálisan érzékeny ember, s nekem is benne van a véremben, hogy örömmel segítek másoknak. Két éve az autizmus világnapján az én javaslatomra készült és került ki a közösségi oldalra a válogatottról kék mezes fotó, ezzel jeleztük a támogatásunkat.

– Egy, a feljutást elhozó meccsen viselt Odnoga Lotti-dressz is igen értékes lehetne a gyűjtőknek…
– …én pedig boldogan tennék ilyen felajánlást.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. április 11-i lapszámában jelent meg.)