KS-ajánló: Marty Supreme – örökké ígéret

Létező műfaj vajon a sportfilm? Adjuk meg neki, meghajolva az internetes enciklopédiák és adatbázisok kategorizálási gyakorlata előtt, avagy ha a szuperhősfilm önálló műfaj, akkor a sportfilm is az. Kétségtelen: az ide sorolt alkotásokat a sportos „díszleten” kívül összeköti a kísértetiesen hasonló cselekményszövés, valamint a klisék és kötelező dramaturgiai elemek sokasága. Úgymint: van egy protagonistánk (vagy egy egész csapatunk), aki sportoló, és a világ legjobbja akar lenni. Mindent megtesz, mindent felad ezért, éjt nappallá téve edz. Környezete nem mindig értékeli erőfeszítéseit, gyakorta kell szembesülnie hol a szakma, hol a társadalom averzióival, de minimum lenézésével. Őt azonban semmi sem tántoríthatja el céljai elérésétől, s a film végére – miközben persze ezzel párhuzamosan a magánéletében is zajlanak az események – vagy győz (Karate kölyök; Góóól!; Gyalogáldozat), vagy veszít (Rocky), de mindenképpen megdicsőül. Netán a győzelem–vereség tengelyen kívül foglal pozíciót, s szerethető lúzerként válik az egyetemes kultúrtörténet elidegeníthetetlen részévé (Jég veled!; Eddie, a sas), de népszerű formátum afféle plutarkhoszi párhuzamos életrajzként egy-egy korszakos rivalizálás vászonra vitele is (Borg vs McEnroe; Hajsza a győzelemért). A műfaj – ha létezik – legjobbjai természetesen itt is a többrétegű alkotások (Tűzszekerek; Dühöngő bika; Millió dolláros bébi), az olyan örök érvényű filmdrámák esetében pedig, mint a Két félidő a pokolban című Fábri Zoltán-klasszikus, már végképp nem áll rá az ember keze, hogy sportfilmként skatulyázza be (noha a sport – a futball – egységkovácsoló erejének ábrázolása gyönyörű).

Nehezen illene bele bármelyik képbe a Marty Supreme, hiszen a sport – bár „képernyőideje” nem kevés – szerepe nem hangsúlyos és nem kizárólagos a cselekményben (szinte bármivel, ami függőséget okoz, helyettesíthető lenne), főszereplője, a Timothée Chalamet által életre keltett Marty Mauser pedig inkább tűnik antihősnek, mint hősnek: céljai – ha vannak egyáltalán – önzőek, módszerei gátlástalanok, emberi kapcsolatai felszínesek. A figura megalkotásában semmilyen történeti hűség nem kötötte Josh Safdie rendező – aki első önálló filmjével jelentkezett az öccsével való „szakítás” óta – és Ronald Bronstein forgatókönyvíró kezét, noha könnyű lenne azt gondolni, Marty Mauser nem más, mint az ötszörös világbajnoki bronzérmes asztaliteniszező Marty Reisman. Inspirációnak mindenesetre tökéletes volt a sztárstátusba kevésbé versenyeredményei, mint inkább bemutató mérkőzései és személyisége révén emelkedő, 2012-ben elhunyt Reisman, hiszen korántsem csak a keresztnevét és a fizimiskáját ihlette Marty Mausernek: identitását (sportága iránt megszállott, nyughatatlan, dicsvágyó New York-i zsidó srác), sportpályafutásának néhány fejezetét, no meg svindleri tevékenységét.

A Marty Supreme alkotói nem tagadják, hogy sokat merítettek két, igen hasonló zsánerű (sport)filmből, az 1961-es A svindlerből, majd annak kései folytatásából, az 1986-os A pénz színe című moziból. A két alkotás azonos főszereplője, a fiatalon és jóval idősebben is látott, Paul Newman megformálta karakter tökélyre fejlesztette az elbizakodott alkalmi ellenfelek megkopasztásának készségét. Hogy e területen „mire jutott”, arról Reisman részletesen írt 1974-ben kiadott önéletrajzi könyvében (The Money Player), amely a film forgatókönyvéhez hálás és bőséges alapanyagot szolgáltatott. A két Marty korában, azaz a ’40-es, ’50-es években az asztalitenisz még gyerekcipőben járt az Egyesült Államokban, rétegsportnak számított, profi pingpongozóként megélni képtelenség lett volna – más módot kellett tehát találni az ütögetés révén történő pénzcsinálásra. Az „akkor fogadok saját magamra, amikor már elhitettem, hogy ügyetlen vagyok” ősrégi, de minden alkalommal eladható szélhámosságánál egyenesebb út is akadt, már amennyire egy, a világ tetejére igyekvő élsportoló számára egyenesnek tűnik a bemutató mérkőzések (értsd, nyilvános bohóckodás) vállalása, amelyek során adott esetben egy fókával is meg kell veretnie magát. A valódi és a filmbéli Marty is a Harlem Globetrotters csapatát kísérte világ körüli turnéján, hogy a kosárshow „előzenekaraként” serpenyőkkel vívott pingpongcsatákkal szórakoztassák a nagyérdeműt – előbbi társa ebben Douglas Cartland volt, utóbbié a Röhrig Géza által alakított Kletzki Béla, aki nemcsak magyar, de magyar színekben is indul a versenyeken (ott virít a pólóján a Rákosi-címer), s valószínűleg nem Cartland volt az egyetlen ihletője. A huszonkétszeres világbajnok Barna Viktor lehetett az egyik, akiből összegyúrták az Auschwitzot megjárt, sokszoros vb-győztes asztaliteniszezőként bemutatott Kletzki karakterét (több helyütt holokauszttúlélőként említik, valójában már a második világháború kitörése előtt Nyugat-Európába emigrált), a másik a lengyel Alojzy Ehrlich, aki viszont tényleg át- és túlélte a birkenaui haláltábor poklát, s – állítólag – vele valóban megtörtént az a nehezen felejthető, flashbackben feldolgozott eset, amelyet Kletzki a történet egy pontján elmesél, s amely talán Röhrig legismertebb moziszerepét (Saul fia) is megidézi.

Marty Mauser szemtelenül tehetséges, ezt a film már az elején a néző szájába rágja, amikor az ifjú zseni légiesen könnyed játékkal veri el a sportág addigi egyeduralkodójának számító Kletzkit a brit nyílt verseny elődöntőjében. A döntőben azonban máris kiütköznek Marty hiányosságai, amikor sehogy sem tud reagálni Endo Koto újszerű, szivacs borítású ütővel játszott pingpongjára – a japán sportoló megformálója egy profi asztaliteniszező, a siketlimpiai bronzérmes Kavagucsi Koto, ihletője pedig Szato Hirodzsi, aki az 1952-es bombayi világbajnokság döntőjében Kóczián Józsefet legyőzve lett aranyérmes.

A film alapvető állítása, hogy a tehetség előrelátás és tervszerű, koncepciózus munka nélkül mit sem ér. Marty valódi függő, megszállott, ám a hozzáállása messze van a profizmustól. Nyegle, felületes, éretlen személyiség, energiájának java részét mások kihasználására fordítja, miközben opportunista módon, egyik napról a másikra, „majd lesz valahogy” alapon él. (Mindezek ellenére is szerethető a karakter, amiben persze az Oscarról végül lecsúszó Chalamet játékának is nagy szerepe van.) Életcélja éppenséggel van, a világ legjobb asztaliteniszezője akar lenni, de világos: amíg nem „nő fel”, amíg nem képes a felelősségvállalásra, addig ezt nem tudja megvalósítani, addig csak ígéret marad – ahogy a magánéletben is csak az ígérgetésig jut el, a teljesítésig nem. Mint egy gyerek, egy fiatal, mert ő örökké (a film végéig biztosan) az marad. Az alkotók nem várják el a nézőtől, hogy erre maga jöjjön rá, rögtön a főcím retinánkba égő képsorait kísérve felcsendül az Alphaville örökzöldje.
Bármilyen rendhagyó is sportfilmként a Marty Supreme, a végső nagy mérkőzés, a finálé nem maradhat el. Marty az ekkor egyébként még a szövetségesek megszállása alatt álló Japánban csap össze nemezisével, Endóval, pontosabban a rendezvényt tető alá hozó üzletember (akinek sokkal több oka lenne haragudni Martyra, mint gondolná) utasítására és a hazai közönség szórakoztatására először még elvereti magát vele. Ekkor azonban mintha átkattanna valami benne, és amikor már az emberi méltósága a tét – nem mintha korábban ne ment volna le kutyába számos alkalommal –, az addig a karakterfejlődés jeleit egyáltalán nem mutató Marty felnőtt emberként a sarkára áll.

Az utolsó képsorok visszaváltanak a magánéleti szálra: biztossá válik, amit a film elejétől kezdve lehet sejteni, hogy Marty élete hamarosan elér egy olyan pontra, ahonnan már nincs visszaút, nincs mese, fel kell nőni, vége az álmodozások korának, mert itt már nem csak róla van szó. És ha valakinek nem esett volna le a tantusz, a zenei aláfestés a vége főcím alatt is segít: Welcome to your real life, There’s no turning back, figyelmeztet a Tears for Fears slágere, amelynek címe szerint mindenki uralni akarja a világot.

Csakhogy nem elég akarni – készen is kell rá állni. 

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. április 4-i lapszámában jelent meg.)