Honfoglalás Németországban – az FC Hunok története

„Aki akar, jöjjön vasárnap focizni” 

Az autóban ülünk, Nagy László (a csapat mindenese, igazi „Minarik Ede”) vezet, és néhány perc alatt világossá válik, hogy nélküle ezt a történetet nem lehet rendesen elmesélni. Nem azért, mert ő találta ki a csapatot – az Somogyi István, Soma érdeme –, hanem mert ő az a fajta ember, aki egy ilyen közegben idővel mindenhová „odanő”. A sofőrülésben ül, közben mutatja a környéket, magyaráz az utakról, a falvakról, a pályákról, a folyókról, a városokról, és úgy beszél a tájról, mintha egy térképet hajtogatna ki előttünk. „Én ilyen örökmozgó vagyok – mondja nevetve. – Már régebb óta ismertem az elnök urat, Somát. Az ő Facebook-posztja indított el mindent: »Aki akar, jöjjön vasárnap focizni«.”

Ahogy kigördülünk az útra, már sorjáznak is a történetek, kérdezni sem kell. Hol azt mutatja, melyik pályába „fagytak bele” egy téli fordulóban, hol azt, melyik faluban játszottak olyan 3–2-es meccset, amiről még ma is beszélnek, aztán nevetve hozzáteszi, volt olyan is, amikor akkora sár volt a pályán, hogy nem tudták eldönteni, a labdát vagy a sarat rúgják.

Aztán egy hosszabb egyenesnél kicsit kitágul a kép. „Ez itt Mosbach környéke, ez a legnagyobb város errefelé. De nem olyan, mint amit az ember elképzel.” És tényleg nem olyan. Inkább gyárváros. Dolgozós. Olyan hely, ahol a mindennapok ritmusát nem a turisták, hanem a műszakok adják. Autóipari központok, raktárak, logisztikai bázisok, a gazdaság hátországa. „Ez inkább melós környék.” Aztán a hegyek felé bök. „A második világháborúban nagyon fontos hadiipari terület volt. Ott bent, a hegyekben több száz kilométer alagút van. Gyárak működtek bennük. És nem messze innen van Németország első, de már nem működő atomerőműve.” Néhány perc múlva már egy másik irányba mutat. „Arra van Heidelberg.” És ahogy kimondja, egy egészen más világ rajzolódik ki. Egyetemi város, a német szellemi élet egyik központja. „Az már más.” És tényleg más. Az egyik oldalon alagutak a hegyekben, a másikon könyvtárak és egyetemek. Az egyikben termelés, a másikban gondolat. És valahol a kettő között, egy magyar amatőr futballcsapat története.

Kell egy csapat! 

Az egész tehát egy Facebook-poszttal kezdődött évekkel korábban. Somogyi István 2016-ban költözött ki Iváncsáról Németországba, Heil­bronnba. Kezdetben raktárban dolgozott, kemény körülmények között, és közben azt érezte, amit a külföldön élő magyarok közül annyian. „Nagyon sokat dolgoztam, mínusz huszonegy fokos raktárban kezdtem. És hiányzott valami. A társaság, a futball.” Ebből a hiányból született az a bizonyos Facebook-poszt. Nem volt benne stratégia, sem jövőkép, sem üzleti terv, csak egy egyszerű felhívás: aki akar, jöjjön vasárnap focizni.

Először nyolcan voltak. A következő héten többen. Aztán megint többen. „Egyszer csak azt vettük észre, hogy már harmincan vagyunk” – magyarázza Soma. Az ilyen mondatoknál rendszerint utólag látja meg az ember a fordulópontot, már nemcsak néhány magyar focizik vasárnap délelőtt. Aztán elkezdik keresni egymást hét közben is. Jönnek a közös tornák, a szervezkedés (húszcsapatos kispályás tornát rendeztek magyar együttesekkel), a hosszabb beszélgetések, a meccs utáni együttlét, a gondolat, hogy ebből lehetne valami több. Nem nagy, nem hangos, csak több. „Akkor már látszott, hogy ebből csapat lehet” – mondja Soma. És ha valaki egyszer már kimondta, onnan nehéz visszalépni a puszta hobbifociig.

Az út innen már nem volt olyan sima, mint egy jól belőtt passz a megyeiben. A csapatot ki kellett találni, nevet kellett adni neki, kapcsolatokat kellett építeni, és ami a legfontosabb: találni kellett egy klubot, amely befogadja őket és pályát biztosít. „Nagyon sokat mentem utána – fejti ki Soma. – Sok helyen próbálkoztunk, mire megtaláltuk azt a klubot, amelyik befogadott minket.” Ez lett végül az SV Aglasterhausen. A partnerkapcsolat sokkal több lett egyszerű adminisztratív megoldásnál: az FC Hunok ezen keresztül tudott belépni a német futballrendszerbe az Aglasterhausen második csapataként, és eljutni odáig, hogy 2023. augusztus 20-án lejátszhassa első hivatalos bajnokiját a Mosbach Kreisklasse B2-ben. Ez a német piramis kilencedik szintje, ahogy Soma nevetve mondja: „A legalja. Innen kell feljebb lépni és felépíteni a klubot.”  

A papíron itt kezdődik a futball, a valóságban sokkal korábban. Az autóban például. Az utazásokban. A hétköznapi logisztikában. Az FC Hunoknál ugyanis az egyik legfontosabb adat nem a rúgott gólok száma, hanem a megtett kilométereké. A játékosok nem egy utcából, nem egy városból, még csak nem is egy járásból érkeznek, hanem egy 100–120 kilométeres körzetből. A csapat egyetlen hétvégén összesen akár 1500 kilométert is autózik azért, hogy pályára léphessen a trikolórban. Ez önmagában is erős szám, de valójában akkor kezd jelenteni valamit, amikor arcok és történetek társulnak hozzá.

A csapat 

A „csúcstartó” ebben Szlovák Erik. Stuttgart mellől jön, neki esik a klub legmesszebb a lakóhelyétől. „Olyan százhúsz kilométer egy irányba – mondja. – Másfél óra oda, másfél vissza.” A távolságot viszont nem úgy említi, mint aki elszámol vele, inkább úgy, mint aki beletanult. „Egy hegyi túrázás közben vesztettem el a páromat” – teszi hozzá csendesen. A mondat után kis szünetet tart, majd folytatja: „A fiúk mindenben segítettek. Ott voltak mellettem, amikor történt, gyűjtést szerveztek, mert magas költségekkel kellett számolni. Mindenben számíthattam rájuk. Azóta minden gólomat neki ajánlom.”

Ennél tömörebben nehéz volna megfogalmazni, hogy mit jelent neki a csapat.

Egy másik játékos, a „sofőr”. Az erdélyi származású, kézdivásárhelyi Péter István már tíz éve Németországban él, dolgozik, családot alapított, és minden hétvégén ugyanazzal a mozdulattal nyitja az autót. „Négy embert szoktam összeszedni, ez egy 120 kilométeres kör, úgy durván három óra oda és vissza” – említi mindenféle dráma nélkül, mint aki ezt már régen beépítette az életébe. Közben hozzáteszi, hogy ha kell, újra és újra megcsinálja. Mert az FC Hunok neki „egy második család”  . A borsodi származású Vasas Miklós másképpen fogalmaz, de ugyanoda jut. Gyerekkorában Serényfalván focizott, a megye kettő volt a maximum, aztán jött a munka, a család, a költözés. Németországban újra előkerült a futball, először helyben játszott, közelebb a lakhelyéhez. Az FC Hunokhoz eleinte nem is akart átjönni. „Sokkal kényelmesebb volt ott helyben focizni – állítja. – Magasabb osztályban stabil kezdő voltam, és nem akartam nyolcvan kilométert utazni.”

Aztán mégis váltott – az emberek miatt. „Olyan kapcsolatok alakultak ki, hogy azt éreztem, ide akarok tartozni.” Ma már vezetőségi tag, intéz, jelen van, és ugyanazt mondja, mint a többiek: „Ez tényleg olyan, mint egy család.”  

A csapat kapusa, egyben rangidőse az 1965-ös születésű Szabó Károly. Vajdasági származású, szabadkai, az a fajta labdarúgó, akinek az életében a futball nem időszak, hanem állandóság. „Hétéves korom óta igazolt játékos vagyok” – mondja, mint akinek tényleg nincs külön élete a labda előtt és után. Szabadkán nőtt fel, a délszláv háború idején, huszonhat évesen kellett eljönnie onnan. „A futballon keresztül voltak baráti kapcsolataim az anyaországban. Ez segített át mindenen.” Mórahalmon már várták, befogadták, csapatot, lakást, kapaszkodót kapott. Így lett neki a pálya menekülőút, támasz az újrakezdésben. A futballon keresztül érkezett tovább Németországba is, és ma ő az FC Hunok egyik legstabilabb tagja. „Amíg bírom, csinálom” – teszi hozzá, mindenféle póz nélkül.

Az együttes legfiatalabbja a huszonegy éves Bánfai Bence. Tizenegy évesen költözött ki a szüleivel Heidelbergbe. Ott járt iskolába, ott kezdett el dolgozni. Az FC Hunokhoz mégsem a futball húzta. „Én nem fociztam előtte, hanem atletizáltam tizenegy évig – eleveníti fel a kezdeteket. – Anyukám látta a Facebookon a posztot, mondta, hogy menjek el.” Elment, és ott ragadt. Hogy miért? A válasz egyszerűbb, mint bármilyen szakmai elemzés. „Azért, hogy magyarok között legyek.” A mondatban nincs ideológia, csak felismerés. „Itt tudok magyarul beszélni, gyakorolni a nyelvet, és egy kicsit újra otthon lenni.” Az FC Hunok neki inkább identitás, mint sportprojekt.

A csapat körül közben nem csak a játékosok dolgoznak. Soma felesége, Valéria ma is ugyanúgy ott van az együttes mellett, mint az elején, ez a fajta jelenlét legalább annyira fontos, mint egy jól megszervezett keret vagy egy megnyert mérkőzés. „Én vagyok a kasszás – mondja nevetve. – Meg, ha kell, mosok, büfézek, szervezek, amire éppen szükség van.” E mögött ott a félmondatnyi igazság: valójában majdnem mindenre. A vasárnapok náluk sem a klasszikus családi rend szerint telnek. „Néha hiányzik az otthoni ebéd, persze. De közben együtt vagyunk, és ez is egy család lett.” 

Nagy László közben újra és újra visszatér a lényeghez. Nem a taktikáról beszél, nem a formációról, nem arról, hogy ki hol lép feljebb egy osztályt a német rendszerben. „Nem a bóják, nem a taktika a nehéz – nyomatékosítja. – Hanem az emberek.” Ezt nála érdemes komolyan venni. A Hunokban vajdasági, erdélyi, borsodi, budapesti és a felvidéki háttér találkozik, miközben mindenki már Németországban él. „Van, akit így kell kezelni, van, akit úgy – teszi hozzá. – De a cél ugyanaz.”  

Az együttes a német Kreisliga B2-ben, a kilencedik osztályban eddig megállja a helyét. Az első idényben a 12 csapatból a nyolcadik, a másodikban a hetedik helyen végzett, most is az alsóház tetején áll. A bajnoki rendszer átalakulása miatt felső- és alsóházas szakaszok vannak, a feljutás lehetősége már elszállt. Somogyi István megemlíti, hogy jövőre szeretnének feljebb lépni. „Ehhez viszont játékosokra és szponzorokra lesz szükségünk. Ha ezekben erősödünk, lehet előrébb lépni” – mondja. Az egyik helyi szponzor, a Tamásiból származó Farkas Máté ezt a maga egyszerű módján foglalja össze: „Több német együttest is támogatok, köztük a mosbachi női kézilabdacsapatot is, de ez más. Ez magyar.”  

Ez már nem csak futball  

Amikor megérkeztünk a pályára, már rotyog a slambuc. Közben érkeznek a szurkolók is. Nem kevesen, nem közelről. Van, aki 250–300 kilométert autózott ezért a mérkőzésért. Öltözőajtó csapódik, valaki még keresi a sípcsontvédőjét, más a pálya mellett szívja el az utolsó cigarettaszálát. A családtagok is befutnak, akad, aki kávét szürcsöl és olyan is, aki csak az oldalvonal mellett rotyogó slambucra vár. A pályán ugyanolyan játék folyik, mint ezernyi más helyen Németországban, de a pálya szélén mégis más nyelven szól a történet. Magyarul. Néha vajdasági hajlással, néha erdélyi keménységgel, néha borsodi szárazsággal, néha budapesti iróniával.

A meccs közben elkezdődik, az első percekben még benne van az út, a történetek súlya, aztán az első gólnál valami átbillen. A másodiknál már ritmus van, a harmadiknál már mosoly, a negyediknél felszabadultság. Az ötödiknél pedig már nem is az eredmény számít, hanem az FC Hunok-érzés.

Amikor vége a kilencven percnek, az egész lassan elkezd szétesni a saját hétköznapi elemeire. Valaki már indul haza száz kilométerekre, valaki még marad enni, valaki pakol. Nagy László megint ott van mindenhol. Nem látványosan, de magától értetődően. Majd irány az autó, amit már a nejének, Briginek kell vezetnie. Visszanéz a pályára, még egyszer összefoglalja azt, amit ezen a napon már sokféleképpen hallottunk. „Ez egy jó közösség – mondja, aztán hozzáteszi: – És ez még nem a vége. Ez még csak a közepe.”  

Talán ez az FC Hunok legpontosabb mondata. Nem az, hogy honnan indultak, és nem is az, hogy hová juthatnak. Mint egy vasárnap délelőtti Facebook-posztból kinőtt közösség. Mint húsz ember, aki néha 1500 kilométert is hajlandó beletenni abba, hogy otthon lehessen egy kicsit. És ha valaki ezt kívülről nézi, könnyen hiheti, hogy ez csak futball. Belülről viszont pontosan tudják: ennél sokkal több.

„Az FC Hunok partnerklubot keresett, hogy beléphessen a német bajnoki rendszerbe. A körzeti szövetség munkatársa mutatta be nekem Somogyi Istvánt. Már az első beszélgetések után azt éreztük, hogy tudatosan felépített projektről van szó, világos tervekkel. Láttuk, hogy az együttműködés kölcsönösen előnyös lehet” – mondta a SV Viktoria Aglasterhausen vezetője, Marco Vrkic. Az elején idő kellett az összecsiszolódáshoz: három év alatt alakult ki az a stabil működés, amelynek köszönhetően ma már az FC Hunok biztos szereplője a bajnokságnak. A csapat mára megtalálta a helyét, kialakult egy motivált, jövőképes mag, amelyre lehet építeni. Az együttműködés szakmailag is funkcionál: a kevesebb játéklehetőséget kapó futballisták az FC Hunoknál szerepelhetnek, miközben onnan is kerültek játékosok az első csapatba. Ma már egyértelmű, hogy jó döntést hoztunk. A cél most az, hogy ezt a közös munkát tovább erősítsük, és együtt fejlődjünk a következő években.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. április 18-i lapszámában jelent meg.)