Az örök élethez is kell edzésterv – Hosszú Kávé Nagy Károly plébánossal

– Tavaly után idén is ön celebrálta a szentmisét, amelyet a Nemzeti Sport alapító-főszerkesztője, Vadas Gyula lelki üdvéért és a sportújságírás jövőjéért mondatott a két háború közötti hagyomány feltámasztásának szándékával Szöllősi György, lapunk főszerkesztője. Hogy fogadta a felkérést?     
– Kicsit meglepődtem, mert nem ismertük egymást Szöllősi úrral. Gondolom, azért a mi templomunkra esett a választása, mert Vadas Gyula idejében itt került sor ezekre a misékre, mielőtt átvitték volna a kommunisták által aztán 1951-ben felrobbantott Regnum Marianum templomba. Örömmel fogadtam a kezdeményezést, mert a sport engem mindig is érdekelt, a mai napig rendszeres olvasója vagyok a Nemzeti Sportnak és az NSO-nak. A Pest megyei Úri községből származom, a szomszédunknak járt a Népsport, mindig átmentem hozzá böngészni a lapot. Amikor édesanyám Budapesten dolgozott, már hozta nekem haza, szégyen-gyalázat, de nem mindig őt vártam jobban, hanem a sportújságot.

–  A szentmisén felidézte azt a meghatározó gyerekkori élményét, hogy négyévesen kapott egy labdát.     
– Az unokabátyám ajándékozta nekem, aki katonatisztként persze Honvéd-drukker volt, így én is az lettem. Mindennap fociztunk az utcán, az iskolában pedig hatalmas, osztályok közötti meccseket rendeztünk. Kapusként kezdtem a pályafutásom, csak volt egy sokkal magasabb vetélytársam, így második számú kapus lehettem csak a suliválogatottban. A hatvanas években tombolt a kommunizmus, és megtudták, hogy katolikus gimnáziumba készülök, ami nagy szégyent jelentett akkor a településnek, ezért rám küldték a falu legjobb focistáját, hogy beszéljen le róla, hitegessen focikarrierrel. De nem tudott eltántorítani. Kecskemétre kerültem tehát a piarista gimnáziumba, ott aztán megint fociztunk mindennap, ebéd után. Salakos kispályán, kézilabdakapura. Ott már nem a kapuban álltam, a gyorsaságomról voltam inkább ismert. Onnan Egerbe kerültem a szemináriumba, ott szintén futballoztunk. Kicsi volt az udvar, úgyhogy csak három a három ellen, lényegében állandó csapatokkal. A társammal elneveztük egymást az akkori nagy sztárokról, ő volt Pelé, mert eszméletlenül jól cselezett, én pedig Jairzinho. Lepasszolta nekem a labdát, én meg rúgtam a bombagólokat. Általában mi győztünk. Hóban, sárban, mindig fociztunk. A szemináriumban röplabdáztunk is, főleg az óraközi szünetekben, sokszor át sem öltöztünk, csak úgy, reverendában. És sokat pingpongoztunk.

– Nem hívták meg a papválogatottba?     
– Az egyházmegyei papi válogatottban sokat szerepeltem, a váci egyházmegyéhez tartoztam, ott előbb balhátvéd voltam, aztán csatár. Emlékszem, amikor még nem is szenteltek pappá, csak diakónus voltam, idézőjelben hamis igazolással játszottam a papok csapatában a veszprémi egyházmegye ellen. Volt ott egy szurkoló, egy idősebb pap bácsi, ő mondta: aki az első gólt rúgja, annak ad száz forintot. Hatalmas pénz volt az akkoriban, a hetvenes években, és hogy, hogy nem, már az első félidőben vagy negyven méterről rúgtam egy hatalmas gólt, a félidőben már adta is a százast. De nem kerültek el a sérülések. Talán a győri egyházmegye ellen játszottunk a tatai edzőtáborban, de nem voltak meg az ellenfélnél, bevettek maguk közé egy arab sportolót, összeszaladtam vele, szétment a térdem, kereszt- és oldalszalag-szakadás. Onnan még hazavezettem azért a Trabantommal Kecskemétre. 1994-ben Salzburgban nyaraltunk, és fociztunk egymás között a papokkal, amikor egy hirtelen mozdulatnál elszakadt ugyanabban a térdemben a szalag. Akkor volt az olasz–brazil vébédöntő, alig bírtam húzni a lábam, s mivel a szállásunkon nem volt tévé, keresnünk kellett egy helyet. Egy étteremben néztük az első félidőt, ami a szünetben bezárt. Új helyet kellett találnunk, végül valami szálloda halljában néztük végig. Másnap engem haza kellett hozni a kórházba, hogy megműtsék a lábam. Ennyire fontos volt nekem akkor focimeccset nézni, hogy „bénán” is elvonszoltam magam. Ezután már mondták az orvosok, hogy ne kockáztassak újabb térdsérülést, úgyhogy áttértem a gyalogtúrákra, itt, a plébánia népével is sok gyalogtúrán voltunk mindenfelé. A kerékpártúrák szintén hozzátartoznak a mai napig az életünkhöz. És úszni is szoktam.

– Szurkolóként is ilyen elhivatott?     
– A szülőfalumban csak egy tévé volt, a közösségi házban, ott néztünk mindig sportközvetítést. Máig sok focit nézek a tévében, minden országból van kedvenc klubom. A hívek néha elvisznek meccsre, az MTK-pályára, a Vasas-pályára, a Puskás Arénába. Szolgáltam Pestszentlőrincen is, a Havanna-lakótelepen, ott közel volt a Honvéd-pálya. Akkor még korábbi időpontban voltak a mérkőzések, gyakran a mise után a sekrestyéssel szaladtunk át, a második félidőre általában még odaértünk. Most már csak idézőjelesen vagyok drukker, inkább csak figyelemmel kísérem a csapatomat. Örülök, hogy úgy néz ki, feljut a Honvéd. De minden érdekel, ami magyar sport, egyfajta függőségem, hogy a sporthíreket mindennap átnézem. De néha már csak úgy nézek meccset, hogy dolgozom a szobámban, a másikban megy a közvetítés, nyitva az ajtó, és ha nagyon kiabál a kommentátor, átszaladok, időt tudok így spórolni.

– Várja a vébét?     
– Igen, nézze, be van írva a naptáramba június 11-hez: Ökumenikus Lelkészkörök Országos Találkozója; foci-vb július 19-ig. De most még a Bajnokok Ligájára figyelek, hogy kik jönnek ide a döntőre. Elvégre a Puskás Aréna az én plébánosi körzetemben van.

– A tavalyi misén mutatott egy önről készített fotókönyvet, amelynek a címlapján egy Nemzeti Sporttal a kezében látható. Mi a története a képnek?     
– Pappá szentelésem negyvenedik évfordulójára kaptam az albumot 2014-ben, és a borítóján a kezemben egy régi Nemzeti Sporttal vagyok látható, amelynek főcíme: Öröm és szenvedés. Rám jellemzőnek ítélték meg a címet, mert amikor tőlem kérdezik, hogy mi újság, azt szoktam felelni: nálunk mindig húsvét van! Úgy értve: szenvedés, halál és feltámadás. Ilyen az élet is: mindennap van szenvedés, mindennap meg is kell halni – legalábbis meghalni az önző én számára –, és tapasztalom, hogy ebből születik aztán a feltámadás. Tehát nagyon rám illett ez a cím.

– Látom az albumban, hogy katona is volt.     
– Két évig. Az is jó edzés volt! 1967 szep­temberében kezdtem a szemináriumot, de másfél hónap múlva jött a katonai behívó. Addig nem vitték el a kispapokat katonának, akkor kezdték. A névsor közepéből ötünket elvittek. Úgynevezett „sportszázadba” kerültünk: cigányok, börtöntöltelékek és kispapok. Mindenki tudta: na, ezeket kell „kinyírni”! Éjjel-nappal kínoztak bennünket. Fizikailag és lelkileg is. Én fociztam, így megvolt a kondícióm, de állandóan ugráltattak minket. Csak egyszer kaptam görcsöt, békaügetés közben, akárhogy kiabáltak velem, nem bírtam lépni sem. De voltak, akik gyakran estek össze mellettem, annyira hajtottak minket. Utólag azt mondom: jót tett, megtanultunk jobban engedelmeskedni. Az fájt, hogy vallásos irodalmat nem vihettünk be. Ha Szentírást találtak dugiban valakinél, fölsorakoztatták a századot, és „ünnepélyesen” dobták be a kályhába a Bibliát. Templomba sem volt szabad menni, kimenő alatt sem. Aki lebukott, fogdába csukták. Volt egy pap barátom, aki egy kisméretű újszövetségi Szentírásból mindig egy oldalt kitépett, és levélben elküldte nekem. Az valahogy átment az ellenőrzésen. Azt körömméretűre összehajtogattam, el tudtam dugni valahová, és őrségben így olvastam a Szentírást. Nagy próbatétel volt Csehszlovákia lerohanása 1968-ban. Öt ország katonái mentek a Szovjetunió égisze alatt megvédeni a szocializmust, mert ki akartak szállni a csehek. Vittek minket is. Volt ilyen vicc, hogy a Fradit várták Magyarországról, de a Honvéd ment… Mi, kispapok megbeszéltük, hogy embert nem fogunk ölni, akármi lesz. Rögtön első éjszaka a csendőrséget kellett elfoglalni Párkányban. Kinn álltam őrségben, a századparancsnok mellettem. Olyan fegyverem volt, amivel harckocsit kellett kilőni, RPG, vállról indítható páncéltörő gránát. Egyszer csak látom, hogy közeledik egy harckocsi. Ha telibe találom, átfúrja a páncélt is, és négy halott van. Ha csak érinti is, akkor odacsap az ötszáz volt, szintén benn ég mindenki. Ha mellélövök és visszalő, akkor belőlünk nem marad semmi. Vagy a századparancsnok ott helyben fejbe lő parancsmegtagadásért, tudta, hogy jó lövő vagyok. A harckocsi meg közeledett, sok gondolkodási időm nem volt. Na most hogy döntsek? Maga mit csinált volna?

– Nem tudom, felfoghatatlanul nehéz helyzet. Itt csak valami isteni beavatkozás segíthetett.     
– Mondhatni. Az utolsó pillanatban kiderült, hogy a harckocsiban a mieink vannak, jött az erősítés! Jaj, mekkora kő esett le a szívemről! Két hónapig kinn voltunk, kemény volt, de sikerült megtartanunk az ígéretünket.

– Melyek azok az értékek, amelyek közösek a kereszténységben és a sportban?     
– Ép testben ép lélek. Nagyon fontos a lelkünket ápolni, de azért a testünket is kell. A telefonomban be van állítva, hogy aznap még hány lépést kell megtennem, napi hatezret szoktam legalább. A tízparancsolatban az ötödik is ide vonatkozik, a ne ölj. Mert abban benne foglaltatik, hogy vigyázok magamra és mások testi-lelki épségére. A prédikációkban is gyakran mondok a sportból példákat. Ha egy sportoló készül a versenyre, kemény edzései vannak, sok mindenről le kell mondani, hogy eredményt érjen el. A keresztény életben is erről van szó: nem lehet csak úgy, lazán venni a dolgokat, az evangélium élése is kemény és szigorú. Valamit valamiért. Célunk nekünk is van, az örök élet, ezért tenni kell. A tízparancsolat szót nem is gyakran használom, mert sokan megrettennek attól, hogy parancsolat. Úgy szoktam mondani: Isten annyira szeret minket, hogy adott nekünk használati utasítást az élethez. Az egész életünk tehát egy felkészülés. Az olimpiára négy évet készülnek a sportolók, az örök életre az egész földi életen át kell. Nem úgy kell felfogni, hogy ez lemondás, hanem örüljünk neki, hogy van edzésterv.

Nem csupán a plébánosnak van szoros kötődése a sporthoz a Thököly út és a Cházár András utca sarkán található plébániában – hanem magának az épületnek is. Mint Nagy Károly atya megmutatta: a plébánia falán emléktábla tanúsítja, hogy 1911. március 16-án ebben az épületben alapították a Vasas SC-t, mivel akkor még itt a Vas- és Fémmunkások Szakszervezeti Szövetségének székháza volt.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. április 25-i lapszámában jelent meg.)