A múzeum nem elefántcsonttorony – Hosszú kávé Szanyi Brigittával
– Az óceán túloldalán kezdődő labdarúgó-világbajnokság nyitónapján a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban a magyar falusi labdarúgásról és társadalmi környezetéről nyílt kiállítás Hátsó füves – Egy eltűnő futballvilág képei címmel. Múzeumigazgatóként miért érezte fontosnak a témát?
– Több oka is van, hogy miért ekkor és itt mutatjuk be a kiállítást. Amikor először, körülbelül két éve megkeresett múzeumunk munkatársa, Törő Balázs néprajzkutató az elképzeléssel, hogy adjunk teret a korábban a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeumban működő kiállítás újragondolt, bővített változatának, szívesen belementem. Elsősorban azért, mert Balázsnak általában jó ötletei vannak, eddig mindegyikből valami izgalmas sült ki, még ha nem is mindig látszott elsőre, hogy mi a hozadéka. Én korábban nem sokat tudtam a falusi futballról, utána kellett néznem a témának, és a lakóhelyemen, Bakonyjákón folytatott beszélgetések során vált előttem is világossá, hogy a meccs és az ahhoz kapcsolódó számos rítus mennyire fontos közösségi momentum egy-egy kistelepülés életében.
– És mennyire?
– Helyben meghatározó társadalmi esemény, összetartó erő, közös élmény, néha külön hagyományokkal, például a falunapon tartott nősök–nőtlenek összecsapások esetében. Sokakból hív elő mélyen rögzült emlékeket, a közösen átélt élmények bemutatása pedig olyanokat is bevonzhat a múzeumba, akik egyébként ritkán térnek be. Nagyszerű lehetőség arra, hogy megszólítsunk falusi közösségeket, a múzeumi életbe bevonható új potenciális látogatóréteget. Harmadrészt fontosnak tartom a Balázs által tudatosan is terítéken tartott kortárs gyűjtést.
– A falusi futballkultúra vizsgálata eddig ezen a téren mintha árnyékban maradt volna.
– Hajlamosak a néprajztudósok a múltba hajlóan az évtizedekkel vagy évszázadokkal ezelőtti anyagi kultúrára összpontosítani. A Laczkó Dezső Múzeumban azonban már a kezdetektől, Laczkó Dezső múzeumalapító időszakától, a huszadik század elejétől kezdődően kiemelt figyelmet kapott és kap a kortárs gyűjtés, tehát a még használatban lévő tárgyak, élő emlékek feldolgozása. Ezekre általában kevéssé figyelnek az emberek, lassan kopnak ki a használatból, az emlékezetből és előfordulhat, hogy egyszer csak arra eszmélünk: már nincsenek meg az eszközök, nincsenek meg a személyek, akik a hozzájuk kapcsolódó történeteket elbeszélhetnék. Emiatt érzem a múzeum feladatának – és nem mellékes, hanem kiemelt feladatának – azoknak az elemeknek a begyűjtését, amelyekből egyébként lehet, hogy csak évtizedek múlva lesz kiállítás.
– Egy eltűnő futballvilág képei – szól a most nyíló tematikus tárlat alcíme, utalva a statisztikára, amely szerint Magyarországon 25 év alatt 32 százalékkal csökkent a felnőtt férfi nagypályás csapatok száma. Meglepte a jelenség?
– Abszolút. Budapesten nőttem fel, a falusi futball nekem szűz terület, a Hátsó füves-kiállítás révén ismerkedem a működésével, a hozzá kapcsolódó szokásokkal, például a meccsek után űzött tekézéssel. Érdekes felfedezés volt nekem, nagyon vártam, hogy felépüljön a kiállítás és elmerülhessek ebben a nekem teljesen új, átalakulóban, változóban lévő világban.
– Régészként lát-e értéket egy-egy olyan huszadik századi futballtárgyban, mint például az Albert Flórián szülőfalujából, Hercegszántóról előkerült 1940-es évekbeli, padláson talált futball-labda vagy az 1960-as évekbeli öltözői fapapucs?
– Nagyon szeretem a régi tárgyakat, könyveket, emlékeket, innen ered a régészet iránti vonzalmam is. Részben pedig szüleimtől örököltem. Édesapám esztergályosként, édesanyám könyvelőként dolgozott, és mindketten nagy gyűjtögetők voltak, megbecsülték a múltból őrzött kincseket. Ma is tele van a pincéjük a múlt század elejéről vagy közepéről fennmaradt tárgyakkal, amelyekhez mind-mind történetek is kapcsolódnak. Nekem ez az élő történelem. Egy dolog, amit az ember az iskolapadban tanul, egy másik, amit személyes sorsok, példák segítségével megérthet, mondjuk, a világháborúkról, a két világháború közötti időszakról vagy éppen 1956-ról.
– Érdekes szimbiózis alakult ki a Laczkó Dezső Múzeum második emeletén. Ha felér az ember a meztervezős gyermekrajzpályázat képeivel díszített lépcsősoron, balra fordulva a Szenvedélyből tudomány című, közösségi régészetről szóló kiállításba lép, jobbra a falusi labdarúgás környezetét feltáró Hátsó füves-kiállításba. Erős közösségi vonások mutatkoznak itt is, ott is.
– Nem véletlenül szerepel együtt ez a két kiállítás. Nálunk ciklikusan váltakoznak a művészeti tárlatok olyan kiállításokkal, amelyekhez közösségek kapcsolódnak. Amióta 2019-ben a múzeum élére kerültem, fontosnak tartom, hogy kiállításaink közösségek életét dokumentálják, akár úgy is, hogy az érintetteket bevonjuk a tervezésbe, építésbe. Bevált ez a Hátsó füves-kiállítás esetében és a régészeti kiállításnál is, amelyben önkénteseink kedvenc tárgyai és saját történetei is helyet kaptak. Nem jó, ha egy múzeum elefántcsonttoronyként működik, lényeges, hogy megtalálja a kapcsolódási pontokat a társadalmi közösségekkel és a maga módján alakítsa is azt, ami az embereket érdekli. Úgy kell a magunk tudományos eszközeivel bemutatni a témát, hogy közben bevonjuk a körülöttünk lévő szereplőket is.
– Ha egyetlen kedvenc tárgyat kellene kiemelni a Hátsó füves-kiállításból, melyik lenne?
– Most a megnyitó előtt beszélgetünk éppen, csak egyszer tudtam gyorsan végigszaladni a megépült kiállításon, az első benyomások alapján a futballkocsma tetszik különösképpen. Nagyon hangulatos, eredeti. Talán a régészvér mondatja velem, hiszen eszembe jutnak a régi ásatások, amikor a nap végén a falusi kocsmába tértünk be meginni egy kávét vagy valami egyebet.
– A Bakonyi stoplinyomok című, 2025-ben publikált Hátsó füves-videósorozatban beszélt a sportkötődéseiről. Miként épült be az életébe a testmozgás?
– Az 1980-as években jártam általános iskolába, amikor kibontakozóban volt a diáksportmozgalom és a közösségi testmozgás, ráadásul Angyalföldön a Vasas sportiskolájának voltam a diákja. Rendszeresen mentünk a klub sportpályájára atletizálni, később kézilabdáztam és röplabdáztam, a gimnáziumi években is. Be kell vallanom, a foci fiatalkoromban nemigen érdekelt. Egyetlen aktív élményem egy felső tagozatos alkalom, testnevelés tanárunk benevezte a lány focicsapatunkat a kerületi bajnokságba, én voltam a kapus, még valami érmet is nyertünk. Jó közösségi emlék maradt. Egyetem alatt már kevesebb lehetőség nyílt a mozgásra, régésznek tanulva leginkább az ásatáshoz kapcsolódó lapátolás maradt meg.
– Bakonyjákói beköltözőként nyilatkozott tavaly kameránk előtt, és az Odvas-kői barlang előtt szóba hozta természetközeli futóélményeit is.
– Valahogy mostanában kevesebb idő jut rá, bár az Ultrabalatonon immár harmadik éve részt veszünk egy csapattal, én is vállaltam az idén huszonkét kilométert. Spinningelni járok hetente kétszer, az jó kis kardiomozgás. A futás nekem mindig is jó lehetőség volt arra, hogy kikapcsoljak a napi stresszből, megnyugodjak kicsit. Sokan zenét hallgatnak kocogás közben, én erre valahogy sohasem tudtam rávenni magam. Szükségem van arra, hogy halljam a csendet, a természet hangját, a madarakat, az állatokat. Nincsenek körülöttem emberek ilyenkor, könnyebb levezetni a felesleges energiákat, összhangba kerülni a természettel.
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. június 20-i lapszámában jelent meg.)
