A 49-es szám misztériuma – Hosszú Kávé Erdei-Brüll Györggyel

– Autóban ülve beszélgetünk, haladunk a Tokaj-hegyaljai borvidéken található szőlőbirtoka felé. Amikor Budapesten keresztülhajtva, az Andrássy út 9. előtt megjegyeztem, itt a Brüll-palota, azonnal kijavított: az egyik. Hány volt? 
– Huszonkettő. Csak az Andrássy úton volt Brüll Alfrédnak saját palotáján kívül négy nagy bérháza. Úgy tartották, hogy az MTK minden bajnoki címe egy-egy bérházába került. Az állítás ebben a formában inkább legenda, de tény, jelentős anyagi áldozattal járt a mecenatúra fenntartása.

– Miből gazdagodott meg?
– Hamarosan elérjük az M3-ason a vidéket, amely a Brüll család hagyományos birtokának számított. Egy időben Mezőkövesdtől Kunmadarasig szinte minden faluban laktak Brüllök, ezen a részen jóformán valamennyi település temetőjében találni Brüll-sírt. Az MTK-elnök nagyapja, Henrik beházasodott egy malomtulajdonos családba és gabonakereskedőként magtárak építéséből tett szert jelentős vagyonra, amelyet aztán a XIX. század végi gazdasági konjunktúra idején budapesti telekvásárlásba és ingatlanépítésbe fektetett be. Brüll Alfréd ettől menekült, nem akart nagyon a házakkal foglalkozni, egyfajta kiút volt neki, hogy sportember lett.

– Milyen sportot űzött? 
– Birkózott, evezett, vívott. És nagyon izgatta az autósport, az első autótulajdonosok egyike volt a fővárosban. Úgy tudom, hogy amikor megérkezett hazánkba az Adler típusú gépkocsi, Törley József, a pezsgőgyáros kapta saját példányához a Budapest-1 rendszámot, Brüll Alfréd pedig a Budapest-2-t. Olvastam egy érdekes történetet kettejükről. Egy alkalommal versenyt rendeztek, az volt a kihívás, hogy előzzék meg autójukkal a kijelölt vidéki célállomásig Dirner Lajos, a galambász szövetség elnöke postagalambjait. Törley járműve lerobbant út közben, Brüllnek kellett elvontatnia, az esti bankett emelkedett hangulatát azonban nem tudta elrontani a malőr.

– Ön milyen szálon kötődik Brüll Alfrédhoz? 
– Van némi generációs elcsúszás, az ő nagyapja és az én dédapám voltak testvérek. A miénk volt a család szegényebb ága. Nagyapámat és testvérét, Brüll Vilmost és Lajost Tiszaigarból vitték el az első világháborúba, hadifogságba estek, hazaérve pedig mindketten megnősültek. Nagyapám Budapestre ment bőrdíszművesnek, Erzsébeten működött a családi bőrraktár.

– Tartották egymással a kapcsolatot a Budapesten élő rokonok?
– A Brüllök nemigen tudtak egymásról, de biztos vagyok abban, hogy ha Alfréd túléli a vészkorszakot, újra összejött volna a család. Kevesen maradtak, maradtunk, felértékelődtek volna a családi kötelékek. Az államosítás pedig valamelyest segített volna eltüntetni a vagyoni különbségeket.

– Miként kapta a második, Erdei vezetéknevet?
– Valójában eredetileg Erdei Györgyként anyakönyveztek. Nagybátyám, Brüll György aknatalálat következtében 1944. december 29-én meghalt, én tizenhárom évvel később, szintén december 29-én születtem – miatta lettem György. Az Erdei pedig úgy jött, hogy apámnak, a 95 évesen ma is kitűnő egészségnek örvendő Istvánnak valaki azt mondta az 1950-es években, hogy Brüll elvtárs, ilyen névvel te nem lehetsz magyar kommunista. Két unokatestvérével, a Rosenberg fivérekkel együtt nevet változtattak, egyikük erdésznek készült, a másik a Gulagon egy erdőben menekült meg, így adódott az Erdei. Amikor jóval később, az 1980-as években már lazult a névváltoztatás fegyelme, kérvényeztem a valódi családi nevem visszaszerzését. Végül úgy engedélyezték, hogy kötőjellel meg kellett tartanom az Erdeit is.

– Miért tartotta fontosnak, hogy újra Brüllnek hívják?
– Apámék egyetlen gyereke vagyok, így lehetett életben tartani az ősök nevét. Érdekes módon György nagybátyámtól, aki a keresztnevemet kölcsönözte, örököltem rebellis szemléletét. Világéletemben a „rebellió!” felkiáltással közelítettem mindenhez. Nem gondolom, hogy az a jó, ha a világ helyben van.

– Miért állt az 1990-es években borásznak?
– Ízig-vérig városi gyerekként nőttem fel a Lágymányoson. Jazz, csajok, satöbbi – én ebben éltem az életemet. Úgy voltam vele, ki a francnak van kedve kijárni a szőlőbe, sárban, tűző napsütésben… Aztán rájöttem, hogy ez nemhogy megvetendő, de valami egészen csodálatos dolog, minden egyes pillanata! Mindent az határoz meg, hogy mi születik a folyamat végén. És az, hogy a munka milyen szenvedéssel jár – ha nevezhetjük ezt egyáltalán szenvedésnek –, egyszerűen nem érdekes. A lényeg a bor születése. Nekem Barrett-szindrómám van, így nem ihatok alkoholt, de csodálatos látni az ámulatot, amellyel mások fogadják a boraimat. Felmenőim a Czinner család oldalán hagyományosan foglalkoztak borkereskedéssel, én voltam az utolsó, akinek még nyílt esélye őrizni a borászvénát. A régi borkészítési eljárást követem, nem álltam át a modern technológiára, nálam nincsenek acéltartályok, mesterséges enzimpótlók vagy savgátlók. Hiszem, hogy a bor addig jó, amíg manufakturális tevékenységgel készül.

– A Brüll név a magyar sporttörténetben referencia. És a borpiacon?
– Én nem csinálok külön marketinget, abban hiszek, ami a szájhagyomány útján terjed. Abban a mennyiségben, amelyben én termelek – hétszáz és ezerötszáz közötti palack évente –, a fogyasztói igény bőven elviszi a kínálatot. A múltkor egy podcastműsorban hallottam, amint a beszélgetés során a kóser bor kapcsán rögtön a Brüll borok jöttek elő.

–  Milyen a kóser bor?
– Van két és fél órája?

– Két és fél percben nem lehet összefoglalni? 
– Nem könnyű. A kóser szó a magyar köztudatban a jó megfelelője, valójában azonban nem minőségjelző, csupán ennyit jelent: zsidó embernek fogyasztható. Az egész világon mi, zsidók közelítünk a legszakrálisabban a borhoz. Nyilván az állati termékek kóservágása a legmacerásabb – gondolják a sakterek. Én tudom, hogy ez nem igaz. A kóserborkészítés igényli a legnagyobb körültekintést, körülbelül ötven-ötvenöt szabályra kell odafigyelnünk. Hogy csak néhány példát mondjak: nem trágyázzuk a szőlőt, nem terítjük vissza a földre a tavalyi seprőt, nem hagyjuk a saját spontán kifolyó levében a gyümölcsöt. „A gödölyét saját tejében ne főzd” – szól az Írás, és ez a szőlőkészítésre is áll. Tiszteletben tartjuk azt, hogy minden folyamatnak van eleje és vége.

– Beszéltünk családi mintáiról, névváltoztatásáról, borászfelfogásáról, csak személyes sportkötődéséről nem. Van egyáltalán? 
– Mindenfélét kipróbáltam. Bokszoltam fiatalon, egyszer még Gedó Györggyel is, voltam hosszútávfutó a Spartacusban, de úszó, vízilabdázó, mű- és toronyugró is. Az OSC úszói közül azért kerültem ki, mert én kitaláltam magamnak, hogy nem gyorsan fogok úszni, hanem szépen. Valaki felülről nézte, ahogy a medencében tempózom mellúszásban, és odakiáltott, hogy nagyon szépen csinálom, és akkor most ugyanezt próbáljam meg gyorsan. Fehérvári Laci bácsi, az edzőm egy idő után megunta a dolgot, és egyszer átszólt a mellettünk edző vízilabdázó gyerekek trénerének, Jenő bácsinak: „Nem kell nálatok egy jó melles kapusnak?” Így lettem egy időre vízilabdázó.

– Gyermekként miként találkozott Brüll Alfréd szellemi örökségével? 
– A Kozma utcai zsidó temetőben rendszeresen jártunk közvetlen felmenőink sírjához, a bejárattól balra fordulva. Aztán egyszer jobbra fordult apu, és elvitt a család másik ágának kriptájához. „Látod, ők is Brüllök, és csodákat csináltak” – mondta.

– A tavasszal ön végezte el az MTK Paks elleni bajnoki mérkőzésén a kezdőrúgást. Milyen érzés volt pályára lépni a Hidegkuti-stadionban? 
– Fantasztikus, én nem is gondoltam volna, hogy ennyire puha, ruganyos a gyep. Hogy a játékosok tisztában voltak-e vele, miért érdekes a Brüll név az MTK-pályán, nem tudom. Mindenesetre szép, hogy Brüll Alfréd emlékét tábla, utcácska őrzi, és készül már a szobra is. Néha megkérdezik, nem bánom-e, hogy nem az ő nevét viseli a stadion. Erre azt szoktam válaszolni, hogy sokkal jobb Hidegkuti-stadionként, mintha, mondjuk, Groupama Arénának neveznék.

– A labdát 49-es számú MTK-mezben passzolta el. Miért éppen 49? 
– A választás a borászszakmával is összefügg. A zsidóság életében a tórai parancsolatok nem egyszerűen meghatározók, hanem bizonyos helyzetekben létkérdést jelentenek. A zsidóság fennmaradásának fontos eleme, hogy hétszer hét éves ciklusokban gondolkodik. A hetedik évben nem abajgatjuk a földet, én is békén hagyom a szőlőültetvényt, csak elgazosodni nem engedem. Csodálatosan érzi magát olyankor a szőlő. A negyvenkilencedik év után a tórai tanítás értelmében felszabadították a rabszolgákat, vissza kellett adni az elbirtoklott földeket, de birtokba is lehetett jutni a művelt földön. Ezt a tudást a babiloni fogság alatt elveszítettük. Kitaláltam, hogy én ezt visszaveszem, újraindítom – ezért viseltem a 49-es mezt.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. június 13-i lapszámában jelent meg.)