A nagy török generáció szimbóluma, Bülent Korkmaz – az első 100-szorosok, 21. rész

Ha a televíziós vetélkedőben az lenne a kérdés, hogy ki érte el a török labdarúgásban elsőként a 100 válogatottságot, bizonyára úgy gondolkodnánk hangosan: valaki azok közül, akik az 1990-es évek első felében lettek válogatott játékosok, és akik megteremtették a török labdarúgás aranykorát. Az addig jelentéktelen futballkultúrájú ország akkor indult el ugyanis a futballnemzetté válás útján, és a folyamat eredményeként 2002-ben világbajnoki bronzérmes, 2008-ban Európa-bajnoki elődöntős lett a félholdas együttes. „Vakon” az első tippünk az lenne: Hakan Sükür, az első globális török sztár. Majdnem, de ő csak harmadikként szakította át a „célvonalat”. De valóban ott vannak annak a generációnak a képviselői a jelenlegi örökrangsor élmezőnyében: Rüstü Recber kapus a listavezető, Tugay Kerimoglu 94-ig jutott, Alpay Özalan 90-ig. És az első, aki elért a 100-as mérföldkőhöz: Bülent Korkmaz, aki 102-szer viselte a címeres mezt.

1968-ban olyan országban született meg Korkmaz, ahol a futball már régóta a mindennapok része volt, de válogatott szinten még váratott magára az áttörés. Fiatalon a Galatasaray kötelékébe került, és azon kevesek közé tartozik, akik teljes profi pályafutásukat egyetlen klub mezében játszották végig: 1987-től 2005-ig, 18 idényen át szolgálta a sárga-vörösöket. Középhátvédként szerepelt, nem a látványos megoldásokkal, hanem a stabilitással, a fegyelmezett pozíciós játékkal és a kőkemény, de fair ütközésekkel tűnt ki. Rövidesen a Galatasaray védelmének oszlopává vált.

A válogatottban 1990-ben mutatkozott be, olyan időszakban, amikor a nemzeti csapat még messze volt attól, hogy állandó résztvevője legyen a nagy tornáknak (hogy mást nem mondjunk: 1990-ben a magyar szurkolók fanyalogva fogadták, hogy a Mészöly Kálmán irányította válogatott csak 4–1-re győzte le Törökországot…). Korkmaz az első években inkább a keret pereméről dolgozta be magát a kezdőcsapatba: barátságos mérkőzések, selejtezők formálták azt a rutint, amely később a 100. válogatottsághoz vezetett.

A török futball lassan, lépésről lépésre kezdett felzárkózni Európához; ebbe a fejlődési ívbe illeszkedett az a tényező, hogy a szövetségi kapitányok egyre gyakrabban számítottak rá a védelem tengelyében. Az áttörés egyik első nagy állomása az 1996-os Európa-bajnokság volt, amelyre Törökország története során először kvalifikálta magát. Korkmaz a keret tagjaként a generációváltás része volt: a válogatott kilépett a perifériáról, és megérkezett a kontinens nagyszínpadára. A ’90-es évek második felében a Galatasaray és a török válogatott fejlődési pályája szinte egymásra rajzolható ívet mutatott: 2000-ben a Galatasaray megnyerte az UEFA-kupát az Arsenal elleni döntőben (majd az európai Szuperkupát is), a nemzeti együttes pedig már negyeddöntős volt az Eb-n. Ezek a sikerek nemcsak a klubnak, hanem a válogatottnak is önbizalmat adtak: a játékosmag jelentős része ugyanabból az öltözőből érkezett.

Bülent akkor már nem csupán egy jó középhátvéd, hanem a török futball egyik arca volt. A válogatottban a szervezés, az irányítás, a társakat hátulról mozgató vezér szerepe volt az övé. A 2000-es Eb-negyeddöntő fontos lépcsőfok volt, de a berobbanást a 2002-es világbajnokság bronzérme hozta el. Bülent a védelem karmestereként, tapasztalt kapitányként élt át minden pillanatot. A házigazda Dél-Korea elleni győztes bronzmeccs a 74. fellépése volt a válogatottban, de akkor még kevés esély mutatkozott rá, hogy ő lesz az első „százados”, mivel Hakan Sükür ugyanekkor már nyolcvannál tartott. Ám neki közbejött egy sérülés, csaknem egy évet ki kellett hagynia, és a 2003. április 2-án, Sunderlandben az Anglia ellen játszott Eb-selejtező mindkettőjüknek a 81. válogatott találkozója volt. Végül a „befutót” Bülent bírta jobban Hakan Sükür újabb sérülései miatt, és akkor lett 100-szoros válogatott, amikor az Internazionaléban is futballozó csapattársa 96-nál tartott.

2004. augusztus 18-án érkezett el a nagy nap, amikor Bülent Korkmaz neve mellé az adott meccs kezdő sípszavától 99 helyett már 100 szereplés volt írva. Nem világbajnoki elődöntő, nem Eb-negyeddöntő volt, „csak” felkészülési találkozó Fehéroroszország ellen, nem is valamely emblematikus isztambuli stadionban, hanem Denizliben – ráadásul 2–1-re nyert a vendégcsapat. Ennél is kínosabb, hogy az ünnepelt csupán a 89. percben állt be csereként Emre Belözoglu helyére. A török sajtó és a szurkolótábor mégis úgy tekintett erre a mérkőzésre, mint a hűség, az állhatatosság és a válogatott iránti elkötelezettség ünnepére: Korkmaz 100. válogatottsága annak a generációnak a csúcsát jelentette, amely a ’90-es évek eleji útkereséstől a világbajnoki bronzéremig jutott. A szövetség bekeretezett mezzel ajándékozta meg, amelyen a 100-as szám jelezte a mérföldkövet. A jubiláló Bülent Korkmaz mellett Hakan Sükürnek is emlékezetes volt ez a meccs, mert megszerezte 46. gólját a nemzeti csapatban, ezzel rekorder lett.

Két fellépése volt még Korkmaznak a válogatottban, aztán búcsút intett a címeres meznek, 2005. augusztus 17-én, Szófiában a bolgárok elleni barátságos meccsen (3–1 a bolgároknak).
Szomorú, hogy két évtizeddel később keserédes emlékként villant be neki a 100. mérkőzése. 2024-ben arról posztolt a Facebookon, hogy nem kapja meg a kellő tiszteletet a török szövetségtől: hiába az ország első 100-szoros válogatottja, hiába az UEFA-kupa-győzelem és a Szuperkupa-siker, gyakran előfordul, hogy bár kér, nem kap tiszteletjegyet a török nemzeti együttes hazai mérkőzéseire.
Hasonló sztorikat azért itthon is hallottunk még egy-két évtizede…

(A következő részben: Kamerun – Emmanuel Kundé)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. június 13-i lapszámában jelent meg.)