A klubhűség mintaképe – interjú Ferencz Csabával
– Talán erőltetett a párhuzam, de amikor néztem az utolsó mérkőzéséről a felvételeket, eszembe jutott egy másik kosárlabdázó pályafutásának a befejezése. Kobe Bryant 37 évesen, a Utah Jazz ellen zárta le elképesztő meccsel, győzelemmel és 60 ponttal a karrierjét. Ráadásul az amerikai zseninek is csak egy profi klubja volt pályafutása során, a Los Angeles Lakers…
– Azt hiszem, ha mindenképpen párhuzamot keresünk, akkor tényleg annyi a hasonlóság, hogy mindketten egyetlen csapatnál játszottunk sportkarrierünk során, meg hogy jól sikerült az utolsó meccsünk – neki egy kicsit jobban… – válaszolta Ferencz Csaba, aki a bajnokság utolsó mérkőzésén az NKA Universitas Pécs ellen 20 ponttal, és hat hárompontossal segítette győzelemhez az Egis Körmendet. – Na de Kobe Bryant teljesen más polcon van, a világ egyik legkiválóbb sportolója volt, nagyon szomorú, hogy nincs már közöttünk.
– Ezzel együtt az érzések ugyanolyanok lehettek akár a meccs közben, akár amikor megszólalt a végső dudaszó.
– Huh, most is libabőrös lettem… Talán decemberben fogalmazódott meg bennem, hogy itt a vége, az idény végén befejezem. Aztán márciusban megtáltosodtunk, esély nyílt rá, hogy bekerüljünk a rájátszásba. Kezdtem én is bizakodni, végül az alapszakasz utolsó meccsén Kecskeméten kikaptunk, a playoutba kerültünk, s akkor döntöttem el véglegesen, hogy nincs tovább. Onnantól csak az utolsó mérkőzés lebegett a szemem előtt, és hogy szépen búcsúzzak. Azt tudtam, hogy nem fogunk kiesni, annál sokkal erősebbek voltunk.
Született: 1985. május 24., Körmend  |
– Ösztönös volt, hogy amikor vége lett a Pécs elleni összecsapásnak, letérdelt a kezdőkörben és megcsókolta a körmendi csarnok parkettjét?
– Nem. Végiggondoltam előtte és mindenképpen szerettem volna élni ezzel a gesztussal. Ennyivel tartoztam ennek a pályának, a csarnoknak.
– Mi történt a meccs után? A csarnokban hatalmas ünneplés volt, de folytatódott valamerre a városban a szurkolókkal?
– Érzelmes volt a vége… Köszönöm az ünneplést és a köszöntést a klubnak, a szurkolóknak, örök élmény marad, sohasem fogom elfelejteni. Az utolsó percben lecserélt Kocsis Tamás vezetőedző, ami ott, abban a pillanatban elkezdődött, az elképesztő volt. Sokszor dörzsöltem a szemem, mert olyan perceket éltem át, hogy majdnem elsírtam magam. Próbáltam tartani magam, mert valaki egyszer azt mondta, az igazán erős férfiak sohasem sírnak. Az öltözőben a társak is elbúcsúztattak, aztán éppen ebben a kávézóban buliztunk nagyot, itt voltak a szurkolók is.
– Jól sejtem, hogyha ide bármikor pénztárca nélkül érkezne meg, sohasem kerülne bajba?
– Nem, aznap is hiába próbáltam meghívni embereket egy italra, nem lehetett, azt mondták, az én kártyám nem működik…
Megfogta a körmendi atmoszféra
– A modern profi sportban szinte már nem létezik, hogy valaki egyetlen klubban tölti a teljes karrierjét, ami az ön esetében több mint negyedszázad. Volt olyan pillanat, amikor úgy gondolta, ki kellene próbálnia magát máshol?
– Nézzük meg, hogy kezdődött! Amikor kisgyerek voltam, édesapám elvitt egy meccsre, és az szerelem volt első látásra, úgy gondoltam, szeretnék egyszer én is ennyi néző előtt, ilyen hangulatban játszani. Nem sokkal később megkaptam az első kosárlabdám, és talán látszott, hogy nem vagyok tehetségtelen. Kipróbáltam mást is, fociztam, úsztam, de negyedikes koromban kezdett körvonalazódni, hogy a kosarazásból lehet valami. Az áttörés 17 éves koromban történt, megnyertük a juniorbajnokságot Patonay Imre vezetésével, és az hatalmas lökést adott, elkezdtek a felnőttcsapatban is számításba venni. Tudni kell, hogy én nagyon szeretek itt élni. Itt vannak a barátaim, a családom, imádom a közeget, én mindig ezért a városért éltem-haltam. Azt szerettem volna, hogy a Körmend minél eredményesebb legyen, és ehhez én is hozzájáruljak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak mélypontok, és előfordult, amikor azt mondtam, ebből elég volt, elmegyek máshova. Ez akkor történt, amikor úgy álltak a magyar játékosokhoz, hogy csak mellékszereplőnek jók. Végül megnyugodott mindenki, meg tudtunk állapodni, és jó döntésnek bizonyult, hogy maradtam. Egy ilyen eset után produkáltam talán a legjobb idényemet Gasper Potocnik vezetőedző keze alatt.
– Nehezen kezelte, amikor, mondjuk, sok volt a játékoscsere az idény közben, vagy éppen felütötte a fejét a klubnál az anyagi nehézség?
– Néha erős volt a csábítás, de nem akarok klubneveket mondani, hova hívtak. Akadtak sokkal jobb ajánlatok, mehettem volna olyan csapathoz, amellyel biztosan többször nyerek bajnokságot. Viszont lehet, hogy nem játszottam volna ennyit, nem lettem volna alapember. És nekem ez nagyon fontos volt a karrierem során, hogy mennyit játszom, megbecsülnek-e. Sokat nyomott a latban, hogy nekem itt mindig azt mondták: „Fepu, te itt alapember vagy!” Nem mellesleg minden ideköt, itt nőttem fel, ismerem az összes fát a városban. Ez az igazi otthonom.
Patonay Imre az életre nevelte
– Gyerekkorában ki volt olyan ikon, akit csodált?
– Mindig Fodor Gergely volt a példaképem. Gyerekként azt figyeltem, Geri milyen gyors, mennyire hasznos, védekezésben hogyan harcol és odateszi magát minden labdáért. Ez nagyon inspirált. Ráadásul olyan játékosról beszélünk, akire fel lehet nézni, és nagyon jó ember, példamutatóan viselkedett a pályán és azon kívül is.
– Gyerek volt még akkor is, amikor bemutatkozott a felnőttek között, vagyis valóra váltotta az álmait, sőt, korán, 18 évesen bajnoki címet nyert. Hogy élte meg ennyire fiatalon ezeket a sikeres éveket?
– Tizenhat évesen, 2001-ben a Debrecen ellen játszottam az első NB I-es meccsemet, aztán két évvel később a bajnoki döntő első találkozóján kaptam öt percet, amikor eldőlt a mérkőzés. Próbáltam ezt az időt kihasználni, talán volt egy rádobásom is, ami nem ment be, de így is hatalmas élmény volt végig a csapattal lenni. Akkor tért vissza Németh István Olaszországból, olyan tartást és lökést adott nekünk, hogy megállíthatatlanok lettünk.
– Patonay Imre mit adott a pályafutásához?
– Nehéz röviden összefoglalni. „Putesztól” olyasmit kaptunk – nemcsak én, a többi gyerek is –, amit más talán nem tudott volna megadni. Nemcsak szakmailag egyengette az utunkat, hanem az életre is nevelt minket, próbált mindenkiből értékes embert faragni. Rengeteget köszönhetünk neki. Ő olyan karizmatikus edző volt, aki nagyon hiányzik innen.
– Ezt a szellemiséget látta a körmendi öltözőben, amikor felkerült a felnőttekhez?
– Patonay Imre a maximumot követelte meg a pályán. Nála nem volt olyan, hogy egy hibát szó nélkül hagyott volna, egyből megállította a játékot, elmondta, mi a probléma – néha eléggé nyersen. De régen ez természetes volt, senki sem sértődött meg. Mindig a pontosságra, a precizitásra törekedett, edzésen és mérkőzésen is.
– Sokat jelentett a pályafutása beindulásában, hogy nagyon erős Körmendbe csöppent fiatalként?
– Tényleg extra csapatunk volt. Folyamatosan épültek be a körmendi nevelésű gyerekek, mindig az élmezőnyben volt a csapat, nekem is nagyon inspiráló volt nap mint nap látni Németh Istit, Trummer Rudolfot, a Fodor testvéreket, Zsebe Ferencet vagy éppen Vavra Pétert. Tőlük csak tanulni lehetett.
– Később, amikor már ön lett a rutinos körmendi nevelés az öltözőben, igyekezett átadni, amit korábban tapasztalt, megtanult?
– Tanulmányt lehetne írni róla, hogy mennyit változott az elmúlt 25 évben minden… Nehéz összehasonlítani, hogy én miként viselkedtem, amikor felkerültem a felnőttekhez, és azt, amikor már csapatkapitányként voltam ott és beléptek az öltözőbe a fiatalok. Szerintem régen sokkal könnyebb dolguk volt az idősebb játékosoknak velünk. Megváltozott a világ, már sok esetben nem azok az értékek fontosak és mérvadók, mint amelyek akkor meghatározók voltak. Jó lenne ezen változtatni, főleg a gyerekek miatt, nem kellene azt látniuk, hogy egy fiatal játékosnak az az első kérdése, mennyi pénzt kaphatok itt a kosárlabdázásért. Nem akarok általánosítani, akadnak olyanok, akiknek fontosabb, hogy mennyit lehetnek a pályán, milyen lehetőségeik lesznek, de sokaknál a pénz az első a sorrendben.
– Az elmúlt években sokszor kellett helyes irányba terelnie az ifjakat az öltözőben?
– Nagyon sokszor. És az az elkeserítő, hogy néhány esetben hiába rágtuk a fülét a fiatalnak, hogy tegye oda magát, mit csináljon, hogyan dolgozzon, javítson a hibáin, olyan volt, mintha a falnak beszélnék. Szerencsére akad pozitív példa is, és most említhetem a playoutban nálunk pályára lépő fiatalokat, akik mindent megtettek a pályán, az edzésen és jó volt velük játszani, még akkor is, ha hibáztak. Mindenki hibázik, én is, a légiós is, de a lényeg, hogy át akartak menni a falon, odatették magukat, valahogy így kell elindulni az ifjaknak a felnőtt-kosárlabdázásban.
Az összefogás ereje csodát tehet
– Térjünk vissza még kicsit a körmendi sikerekhez! A korán jött bajnoki cím után azért jócskán kellett várni a következő trófeára, a 2016-os Magyar Kupa-győzelemre. De ennél sokkal többször került közel trófeákhoz.
– Sok esetben egy hajszálon múlt a végső siker: négy alkalommal is bajnoki döntőt játszhattam, de rendre olyan ellenféllel, amelynek nagyobb volt büdzséje, erősebb a kerete. Már az is kisebb csoda volt, hogy eljutottunk a fináléba. Sőt, hogy létezik ez a klub ebben a tízezres kisvárosban, és ilyen eredményeket tud felmutatni, az valóban csoda. Ezért sok ember dolgozik, és ez az összetartás eredménye. Ez a klub mindig akkor működik jól, ha összefogás van mögötte. Ha egyvalaki akarja megváltani a világot, az itt nem működik, de máshol sem szerencsés.
– Nem először gondolkodott el azon, hogy befejezi a pályafutását, de volt egy fontos motivációja: hogy a kislánya lássa még játszani. Sikerült?
– Sajnos nem. Hosszú, hat éve tartó história, és a napokban sikerült elismertetni, hogy nem én vagyok az oka a problémának, ami miatt nem látjuk egymást a kislányommal. Három éve fontolgatom, hogy visszavonulok, de szerettem volna, hogy lásson egyszer a pályán, hogy tudja, mégis ki volt az apukája. És minden idény végén az motivált, hogy a következőben hátha jöhet. Hiába tettem meg mindent annak érdekében, hogy láthassam, nem sikerült. Hat éve harcolok érte, nagyon sokan állnak mellettem, mögöttem, így a mostani párom is, aki sok mélypontot átélt velem. Férfi vagyok, nem lehet, hogy feladjam és soha nem is fogom, mindent megteszek, hogy legalább elfogadható legyen a kapcsolatunk. Nem tartom normálisnak, hogy ilyen megtörténhet manapság bárhol a világon, minden gyereknek szüksége van az apukájára és az anyukájára is. Fontos a gyermek identitása, fejlődése szempontjából, hogy mindkét szülő jelen legyen az életében, és ha valaki mindent megtesz, hogy ez ne történhessen meg, az a gyereknek árt.
Pau Gasol elismerő arckifejezése
– Evezzünk jóval vidámabb vízekre, a válogatottságra. Két Európa-bajnokságon járt, rengeteg nagy meccset megvívott. A nemzeti csapatban is kereknek érzi a pályafutását?
– Igen. Nagyon szerencsés vagyok, hogy így sikerült, minden játékosnak a pályafutása csúcsát jelenti, ha a hazáját képviselheti, akár egy tornán, vagy egy felkészülési mérkőzésen. Ha valakinek ez ennyiszer megadatik, mint nekem, az tényleg kivételes helyzet. Az utánpótlás-válogatottakban is végigjártam a szamárlétrát, nyertem B-divíziós Európa-bajnokságot és feljutottunk az A-csoportba, és végül egyenes út vezetett a felnőttválogatott keretébe. Meszlényi Róbert hívott meg először, a következő idényben érkezett Ivkovics Sztojan, aki nagy lehetőséget adott, és sokat játszatott az első közös nyár során. Ez óriási lökést adott, rengeteg tapasztalatot szereztem. Nagyon sajnáltam, amikor egy év után, 2008-ban lemondott, utána lesújtó időszak következett, semmi sem sikerült a válogatottnak, és nem is vette körül jó közeg a csapatot. Aztán 2013-ban Sztojan visszatért és elkezdődött újra az építkezés. Az első két évre sok nehézséget ígért, a második kettőre fejlődést, a harmadikra várta azt az eredményt, ami elfogadható és büszkék lehetünk rá. Így is lett, a 2015-ös Eb-től csak egy hajszál választott el minket, 2016-ban viszont mind a hat Eb-selejtező meccsünket megnyertük, és kijutottunk a tornára, ráadásul Kolozsváron rendezték a csoportmeccseket. Ami ott történt, az sporttörténelem, megvertük a cseheket és a románokat, elutazhattunk Isztambulba, a legjobb tizenhat között a későbbi ezüstérmes szerbekkel is jó meccset vívtunk.
– Sokszor eleveníti fel az ottani élményeket, és azt, milyen csapatok, játékosok ellen játszhatott?
– A meccsek után azok, akik kiemelkedőt nyújtottak, megkapták a FIBA-tól az összevágott legszebb jeleneteiket. A spanyolok és a szerbek ellen nekem is kijött a lépés, és volt egy tripla, amit bedobtam, a kamera pedig ráközelített a spanyolok világklasszis centerére, Pau Gasolra, aki elismerő arckifejezést vágott – az nagyon jólesett. Elképesztő volt a hangulat Kolozsváron, amikor legyőztük a románokat és együtt ünnepeltük a szurkolókkal a nyolcaddöntőbe jutást. Magyarként ezt ott átélni – felülmúlhatatlan.
Ivkovics Sztojannak kellett egy „shooter”
– Kívülről úgy tűnt, nagyon erős kapocs köti össze azt a válogatottat. Mindig így volt?
– Személy szerint Sztojannak nagyon sokat köszönhetek. Amikor itt, Körmenden 2016-ban megtörtem, mélypontra kerültem, következett a nyár, ő pedig szövetségi kapitányként azt mondta nekem, hogy ameddig ő áll a csapat élén, én bármit csinálok, válogatott leszek. Ez olyan energiát, önbizalmat adott, hogy nagyon jó időszakot produkáltam, és bebizonyítottam, hogy tudok kosárlabdázni. Nagy lökést adott a következő évekre is, ezért hálás vagyok neki. Sokszor elhangzott már, de ez a válogatott tényleg olyan volt, mint egy család. Éjjel-nappal együtt voltunk, mindent együtt csináltunk, kávéztunk, esténként nagyokat beszélgettünk, és ez összekovácsolt minket. Sztojan rendszere, mentalitása magával ragadott minket, éppen ezért vertünk meg sokszor magasabban jegyzett ellenfeleket is. Mindenkinek megvolt a szerepe, a feladata. Hanga Ádám és Vojvoda Dávid játszhatott szabadon, őket a képességeik erre is predesztinálták, mi meg alájuk dolgoztunk.
– Kolozsvár után visszavonult a válogatottól, aztán mégis visszatért. Éppen az előbb említett tényezők miatt hiányzott a nemzeti együttes?
– A 2017-es Eb után, harminc fölött úgy éreztük néhányan, hogy ez volt a csúcs, jöjjenek a fiatalok, Benke Szilárd, Perl Zoltán, Filipovity Márkó vagy Váradi Benedek. Sztojan viszont a következő nyáron kérte, hogy mint mentorok, segítsük a válogatott munkáját az edzőtáborban. Boldogan vállaltuk, aztán egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy valamelyik meccsre be kellett szállni. Sztojan felhívott azzal, hogy nem jó ez így, szüksége van egy „shooterre”, és szeretné, ha visszatérnék. Így jött még harminc meccs, meg még egy Eb a válogatott pályafutásomban. A 2022-es kölni viadalon halálcsoportba kerültünk, már egy összecsapás megnyerése is csoda lett volna. Ezután mondtam, hogy már tényleg „öreg csóka” vagyok és itt a vége, de keveseknek adatik meg, hogy két Európa-bajnokságon járjanak, 121 alkalommal játszhassanak a válogatottban – büszke vagyok arra, amit elértem.
– A teljes pályafutására is azt tudja mondani, hogy kerek?
– Igen. Nyertem bajnokságot, Magyar Kupát, sokszor játszhattam bajnoki és kupadöntőt is. Jó szívvel gondolok vissza a sikerekre – és talán mások is így vannak ezzel. Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy ez nekem megadatott.
Ferencz Csabának van egy vállalkozása, amelyre most több időt szeretne fordítani, de a fő tevékenysége továbbra is a sportághoz köti: a múlt héten az Egis Körmendnél bejelentették, hogy szakmai vezetőként dolgozik tovább. „Azon leszek, hogy ebben a szerepkörben is minden tudásommal és tapasztalatommal hozzájáruljak a klub eredményességéhez, fejlődéséhez és hosszú távú sikereihez. A munkánkat hároméves szakmai koncepció alapján kezdtük el, amelynek egyik kiemelt célja, hogy fiatal tehetségeink még nagyobb lehetőséget kapjanak a fejlődésre és a bizonyításra. Ezt úgy szeretnénk megvalósítani, hogy közben a klub szakmai és eredményességi céljait is szem előtt tartsuk. Öröm, hogy ezen az úton Kocsis Tamással közösen indulhatunk el. Az elmúlt évek során számtalanszor bizonyította, hogy kiváló szakember és eredményes vezetőedző. Különösen fontos, hogy mindkettőnknek szívügye az Egis Körmend, és ugyanazzal az elkötelezettséggel dolgozunk azért, hogy a klub sikeres legyen, miközben megőrzi azokat az értékeket, amelyek mindig is jellemezték.” |
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. június 13-i lapszámában jelent meg.)
Győri ovifoci: nagyra nőtt az ovifoci
