„Egyszer fütyültek ki, egy pólómeccsen” – Hosszú Kávé Földes László Hobóval

– „Hivatalosan bejelentem, hogy hosszú várakozás után végre elkészült és megjelenik a Medvevára hangoskönyv, benne a 17 új dallal, a színházi előadás fotóival és a dalszövegekkel” – olvasható a közösségi oldalán, Mesél az erdő címmel pedig koncertre hív. Miről szólnak a mesék?     
– Meséről szó sincs, a Nemzeti Színházban tavaly januárban bemutatott Medvevára egy időutazás, amelynek története szerint a választások éjszakáján a krónikás – aki én magam vagyok – átlép az idő kapuján, visszatér a lovagvárak korába egy Medvevára nevű helyre, hogy megnézze, jobb volt-e akkoriban az élet, milyen lehetett a világ, majd visszaugorva a jelenbe, elmondja a tapasztalatait. Rettenetesen kemény dolgokról mesél, ugyanakkor rengeteg vidámság, vicc is van a történetekben.

– Mire számíthat az augusztus 13-i lemezbemutató közönsége?
– Azért lett Mesél az erdő a koncert címe, mert a Medvevára időtartamban csak valamivel több mint egy óra, vagyis nem ad ki egy teljes koncertnyi időtartamot, viszont a Vadászat című Hobo Blues Band-lemeznek számos olyan szereplője van a fattyútól a vészbanyákig, akik beleférnek a lovagkorba is. Összekapcsoltam a két lemezanyagot, a Vadászatból is elhangzanak majd dalok, például a címadó Mesél az erdő is. Mivel a Budapest Parkban kivetítő működik, a koncertnek lesz vizuális része is.

– Márciusban is volt már egy nagy dobása, akkor a városligeti Magyar Zene Házában mutatkozott be új együttese, a Budapest Blues Band. Mi vitte rá, hogy – sohasem tagadta le a korát – túl a nyolcvanon zenekaralapításba fogjon?    
– Keserű oka van: nem sikerült a bluest magyar nyelven meghonosítani. Vannak kiváló blueselőadók – mint például Fekete Jenő –, de ők angolul énekelnek. Szerettem volna, ha rajtam kívül más is megszólal magyarul, mivel Deák Bill Gyula – hiszen ő nem dalszerző – a mai napig azokat a számokat adja elő, amelyeket negyven éve, vagy még régebben írtunk neki Póka Egonnal. A Budapest Blues Bandnek rajtam kívül négy énekese van, s már készül egy, a hajléktalanokról szóló lemez, ennek a szövegeit megírtam, a zenéknek kell elkészülniük, hogy újra színpadra állhassunk.

– Jól érzékelhetően csöppet sem lassít – része van-e a sportos múltjának abban, hogy továbbra is tartani tudja a tempót?
– Óriási a szerepe! Más kérdés, hogy a 22 évnyi kosárlabdázás – megfordultam a Dózsában, a BEAC-ban és a Petőfiben is –, tönkretette a térdeimet, mivel nemegyszer bitumenes szabadtéri pályákon kellett játszanunk. Műtétre nincs szükség, de autót vezeti például nem tudok. Egy pápai szakember, Farkas Tamás készített nekem testre szabott edzéstervet, és már több éve ez alapján tréningezem. Egy-egy foglalkozás 40 perc szexuálisan izgalmas szobabiciklizésből és 20 perc súlyzózásból áll. Vezetek egy naplót, abban rögzítem, hány kilométert jelez a bringa, hány kalóriát égetek el. A 14 kilométer simán megvan, ehhez jön még 150, egykezes súlyzógyakorlat. Amikor nagyon jól megy, ráteszek egy-egy kilót a rudakra; nyolccal kezdtem, most tizenkettőnél tartok.

– Közel kétméteres testmagassággal logikus választás volt annak idején a kosárlabda, bár akár a vízilabdázással is megpróbálkozhatott volna.     
– Fején találta a szöget, ugyanis pólós szerettem volna lenni! Az ötvenes években jártunk, amikor a Dózsában elkezdtem úszni, de csak néhány edzésen vehettem részt a Margitszigeten, mert kitört a paralízisjárvány, s mivel abban az időben ennek a betegségnek még nem volt ellenszere, anyukám eltiltott az uszodától. Ugyanakkor a pólós világgal a kapcsolat megmaradt, jó barátom az olimpiai, világ- és Európa-bajnok Faragó Tamás. Halálra szekálom azzal, hogy óriási szerencséjük, hogy nem kerültem be közéjük, mert bizonyosan nagyon sikeres állócenter lett volna belőlem. Amúgy életemben egyetlenegyszer fütyültek ki, s az is a vízilabdához kötődik.

– Mivel vívta ki a szurkolók haragját?     
– A Komjádi uszodában Fradi–Vasas meccs volt, a két tábor egymással szemben foglalt helyet a nézőtéren. Amikor megjelentem a kapu mögötti részen, mindkét oldalról kiabálni kezdtek, hogy hozzájuk csatlakozzak. Ez persze képtelenség lett volna, én meg Faragóék miatt a Vasas-lelátóra ültem fel. Amit én akkor a fradistáktól kaptam…

– Más sportág meccseire is járt?     
– Sokáig őrölt futballrajongó voltam, egészen addig a Dózsa klasszisa, Göröcs János volt az ideálom – én magam is Újpesten születtem –, amíg Mick Jaggert meg nem ismertem. De láttam játszani Szusza Ferencet, Puskás Ferencet, Egresi Bélát, Bundzsák Dezsőt, Berendi Pált, Kuharszki Bélát, Raduly Józsefet, Szilágyi II Jánost, és napestig sorolhatnám még a neveket, nem is beszélve a Dózsa legendás Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó ötös fogatáról. Csakhogy 1972 tavaszán egy Kovács Imre nevű edző kirúgta a Dózsából azt a Göröcs Titit, aki 15 éven át a hátán vitte a csapatot, s ezt követően soha többé nem tettem be a lábamat a Megyeri útra, sőt, más stadionba sem.

– Igaz, hogy jobb és bal kézzel is tudott kosarat dobni?     
– Alapvetően balkezes vagyok, de az általános iskolában verték a „suta” kezemet, hogy így szoktassanak át a jobbra. Meg is tanultam mindkettővel írni, aminek a kosárlabdában is hasznát vettem. A palánk közeléből jobbal is képes voltam tempót, sőt, horgot dobni. Ez nagy előny volt, mert a védő blokkoló kezét kikerülve, hol ballal, hol jobbal dobtam el a labdát. Veszprémben jártam vegyipari szakközépiskolába, akkor a megyei válogatottba is bekerültem, a bölcsészkarra pedig úgy jutottam be magyar-történelem szakra, hogy a legendás edző, Gyimesi János hívott a BEAC-hoz kosarazni. Igaz, elsőre kirúgtak okirathamisítás miatt, ugyanis apám foglalkozásaként, aki 1958-tól belügyminiszter-helyettes volt, és akivel 16 éves korom óta nem laktam együtt, azt írtam be: segédmunkás. Jött egy év katonaság Mezőtúron egy második lépcsős gépkocsizó ezrednél, s ezt követően lehettem egyetemista meg BEAC-os. Egészen addig kosaraztam az öregfiúkkal, amíg 33 évesen hobbizenekarként meg nem alakítottam a Hobo Blues Bandet; akkoriban egy csepeli gimnáziumban tanítottam. Döntenem kellett, és a ripacs végül legyőzte a tanárt.

– Akadtak a HBB zenekarban más sportrajongók is?
– Deák Bill Gyula ígéretes futballistaként indult, de egy műhiba miatt elvesztette a bal lábát, ezzel együtt megmaradt lelkes Fradi-drukkernek, Tátrai Tibor pedig félnehézsúlyban ifjúsági bajnok bokszoló volt.

– Számtalan interjúban elmondta, hogy életében a döntő fordulatot az az éjszaka hozta el, amikor a mezőtúri laktanya őrtornyában meghallotta a Rolling Stones Little Red Rooster című dalát. De vajon miképpen alakul a sorsa, ha akkor és ott nem sikerül felcsempésznie a tranzisztoros rádiót az őrhelyre?     
– Azt szoktam mondani, hogy nem én választottam a bluest, hanem a blues választott engem.

– Ha akkoriban valaki azt jósolja Földes közlegénynek, hogy egy nap majd Kossuth- és Petőfi Zenei Díjas lesz, nem mellesleg a Nemzeti Színház tagja, mit válaszolt volna?     
– Nem készültem zenésznek. Tizenkilenc-húszéves koromban még nem ismertem magamat, totális tagadásban voltam, s nem tudtam semmit, csak kosárlabdázni. Ha felvetődik, hogy zenei pályára kerülhetek, felkészülök rá. Megtanultam volna hangszeren játszani, hogy a szövegeimhez magam írhassak zenét. Csak szövegíróként több kudarc ért, vannak ugyanis olyan dalaink, amelyeket nem szeretek, mert nem olyan zenék születtek, amilyeneket elképzeltem. Énekelni és verset mondani sem tanultam, csak így alakult. Ösztönös ember vagyok – autodidakta, hogy felmentsem magam a tehetségtelenség vádja alól, miközben az önimádat langyos pocsolyájában fetrengek.

– Hosszú évek óta minden interjúban elmondja, hogy még többévnyi megírandó ötlete van. Mi az, van-e egyáltalán, ami hiányzik a Hobo-életműből?     
– Nem tudom visszafogni a fantáziámat, a 2027-es naptáram pedig már dugig van. Írok egy könyvet, szubjektív, anekdotikus korrajzot arról, miképpen kerültem kapcsolatba a zenével a nagymamám népdalaitól a szovjet csasztuskákon, a kuplékon, a táncdalfesztiválokon át a bluesig. Ahogy kutattam a korszakot, találtam például egy kuplét a zseniális Kazal László előadásában, aminek ez a címe: Jó ember a tömbmegbízott. Egy álló este négykézláb jártam körbe a szobában és a falat kapartam, annyira röhögtem, amikor meghallgattam a dalt, ami kimeríti a szégyen és gyalázat kategóriáját. Van egy színdarabom a 282 oldalas, rólam készült rendőrségi jegyzőkönyvekből. A Rejtő Dekameron című hangoskönyvemből készülök egy estre, mert azt nagyon szeretem, de a koronavírus-járvány miatt nem tudtuk játszani. Mielőtt befejezem a pályámat, mindenképpen akarok írni egy dokumentumfilmet arról, miért nem mentem el a hazámból. A Dunára építem föl, arra a szimbólumra, mi mindent hozott hozzánk a folyó, és mi mindent vitt el. A filmben összesűrítem azokat helyszíneket, műveket, embereket, amelyek és akik nekem fontosak. A rendezőt még keresem. Dióhéjban ennyi, azon kívül, hogy pávatollakat dugdosok a fenekembe, és mutogatom magam.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. augusztus 1-i lapszámában jelent meg.)