Fél évszázad az optika mögött – Zádor Péter fókuszban

A sportot minden rezdülésében ismerő fotós megtestesítője. Persze úgy könnyű, hogy előzetesen több sportágat versenyszinten kipróbált, többek között Mészáros Bubu és Tamás Gyula mögött volt egy ideig a Vasas kapusa. Fotósként így némi túlzással jobban ráérzett a játék következő mozzanatára, mint maga a megörökítendő sportoló. Talán ezért is élmény vele sportközvetítést nézni.
A milliárdokat varázsában tartó jelenséggel természetesen már kölyökként találkozott, ötéves korában vitte el az édesapja az első MTK-meccsre. Mégsem a focival kezdte, hanem úszással. Nem egy ötesztendős felelős, elhivatott döntéseként, apukája szerint alap volt, hogy úszni tudni kell. Bár nem egy veretes sportpályafutás kezdetének szánták, 15 éves koráig mégis az uszodában ragadt. A hosszú távokat nagyon utálta, ha néha énekelt a vízben, nem jókedvében tette. Két év megszakítás is belefért, ami alatt tornázni ment, imponált neki a tornászfiúk elegáns, feszülős fehér pantallója. Nem is volt ügyetlen, de az óriásköröktől már félt. Vissza hát a Tüzér utcai uszodába, ahol a többiek – köztük a nem honvédos, de azonos korosztályba tartozó Verrasztó Zoltánék – időközben szert tettek néhány hossznyi előnyre. Az úszást végül orvosi tanácsra hagyta abba: a sorozatos homloküreg-gyulladások a felszúrás veszélyével fenyegettek, s egy jóságos doktor bácsi inkább meggyőzte, hagyja a versenyszerű úszást, nehogy egyéb szerveire is rámenjen a nedves közeg.

Kovács Péter és Várady Béla által „puhítva”

Innen már a futball következett, kis kanyarral, de alapvetően az úszásnak köszönhetően.

„Volt egy fiatal edzőnk, Evetovics Iván, vele sűrűn fociztunk is, én valahogy a kapuba kerültem, ahol kiderült, jók a reflexeim. Amikor eldőlt, hogy kiszállok a medencéből, ő javasolta, hogy menjek focizni vagy kézilabdázni. A Pannónia utcai Sallai Imre Általános Iskola és Gimnáziumban Jenővári István, a Vasas kézilabda-utánpótlásedzője volt a testnevelő tanárom, jó nevű szakember, el is csábított. Volt az angyalföldi válogatottban egy bizonyos Kovács Péter – akkor még nem volt világválogatott –, én a kapuban, ha szerencsém volt, nem talált el, ellenkező esetben edzés után mindenem fájt. Mondtam hát Pista bácsinak, hogy köszönöm szépen, ezt ne erőltessük. Pedig még azt is megígérte, hogy válogatott kapust farag belőlem…”     

Az ifjúsági korosztály vége a KSI-ben érte, nagyon úgy festett, hogy a Volánban folytatja, ahová az akkor szakosztályvezetőként tevékenykedő Grosics Gyula hívta személyesen. Már az állása is megvolt – a csepeli papírgyárba kihelyezett szállítási szolgálattevő –, amikor jelentkezett a Vasas.

 „A szívem csücske volt az a csapat, mindig a 12-14-es villamosok végén lógtam, úgy mentem az akkor még telt házas meccsekre. A Vidáts-féle jó kis együttes volt, a tartalékcsapat masszőrét úgy hívták, Ihász Gábor, még nem a menő énekes, de masszázs közben azért dudorászott, nagyon jó fej, nagy szám. Alapvetően a tartalékoknál voltam, de azért jó néhányszor felvittek edzésre az első csapathoz is, utána mindig nagyon fájt a kezem, hiszen akkoriban Várady Béla meg Török Péter lőtt kapura. A nagycsapatba nemigen volt esélyem bekerülni, Mészáros Bubu és Tamás Gyuszi mellett nem volt hely. Egyszer került szóba ténylegesen, hogy védhetnék, mindketten sérültek voltak, de Baróti Lajos bácsi végül úgy döntött: inkább rakják össze valahogy Gyuszit. Bár nem 190 centis magassággal álltam a kapuban, elég jó rúgóim voltak, jó reflexeim, a terhelést röhögve bírtam, a tízévnyi úszás adta hozzá az alapot. Egy bajnokság után kölcsön akartak adni a Ganz-MÁVAG-ba, hadd erősödjek, de én akkor nagyon önérzetes kis krapek voltam, azt mondtam, engem ne adogassanak kölcsön, ha nem kellek, találok majd csapatot. Megkerestem Grosicsot, de már nem kellettem a Volánnak, így kerültem a BEAC-hoz, végül 37 éves koromig futballoztam.”     

A gépen keresztül is látta előre, mi történik

Amikor 19 évesen elkerült a Vasastól, elkezdett gondolkodni, miből fog hosszú távon megélni. Nem vették fel a TF tanárképzőjére, mert éppen sérült volt, csak az alapszinteket tudta teljesíteni. Akkor javasolta valaki, hogy menjen el fotósnak. Korábban nemigen fotózott, de azt mondták, nem akadály.

 „A Práter utcai kétéves szakmunkásképzőben elég jó társaság gyűlt össze, Fenyő János volt az egyik osztálytársam, meg Kutas Katalin, a híres Lady Camea-plakáton szereplő lány, Grnák László, Vértes Gyuri, aki szuper lemezborító-portrékat készített. A második év úgynevezett gyakorlati volt, az MTI-nél csinálhattam végig, Keleti Éva segített bejutni oda, ahol valóban meg lehetett tanulni a szakmát, a műtermi fotózást, a laborálást, egyszóval mindent. Plusz ott volt egy Petrovits László nevezetű zseniális fotós, Pálfai Gábor, azután Danis Barna. A suli befejezése után elkezdtem bedolgozni a Képes Sporthoz, ott ismertem meg Farkas Józsefet, Almási Lászlót, Varga Zsoltot. Az is kivételes fotórovat volt.”     

Soha, sehol nem volt belsős munkatárs, kezdetben azért, mert futballozott, ami időigényes elfoglaltságnak számított, később kínálkozott volna lehetőség, de már nem akarta elkötelezni magát, bízott saját tudásában. A Népsportnak azonban húsz éven át volt állandó külsőse, mégiscsak az számított a sport és a fotózás igazi szakmai kapcsolatának.     

„Nekem természetes volt az a közeg, imádtam a sportot, műveltem is néhány ágazatát. A futballnál például mindig tudtam, mi történik a pályán a következő pillanatokban. Ösztönös fotós vagyok, a gépen keresztül szinte ugyanúgy néztem és láttam a történéseket, mint annak idején a kapuból, ahonnan mindig követni kellett, ki hol, hogyan mozog.”     

A nagy pillanat: Szergej Bubka kézállásban     

Az atlétika és a tenisz időközben erőteljesen beköltözött a fotós életébe.

 „Az atlétika teljesen véletlenül került képbe, Verb Mihály hívott a szövetséghez a különböző versenyek megörökítésére. Versenybíróként számoltak el, ami nem volt túl sok, viszont nagyon érdekesnek találtam azt a világot, bár akkoriban még nem gondoltam volna, hogy annyira megszeretem a sportágat, hogy utána harminc éven át fotózom. Az első Európa-bajnokságom az 1986-os stuttgarti volt, de közel sem az első nemzetközi versenyem, a Budapest Nagydíjakon több világsztárt is fotózhattam. De az ifjúsági versenyek is nagyon jó hangulatúak voltak, a Népstadionban akkoriban csak a hozzátartozók és edzők révén több százan gyűltek össze. Leginkább a tízpróba nyűgözött le, máig sem értem, hogyan képes egyetlen ember annyi mindent csinálni. A másik a rúdugrás, elképesztően összetett mozgássor, nem véletlenül bukkant fel benne nagyon sok tornászlány, hiszen a torna tanítja meg leginkább, hogyan irányítsd a testedet a levegőben.”     

A rúdugrásban Szergej Bubkáról alkotta meg pályafutása egyik legnagyobb visszhangot kiváltó képét.

 „Azon kevesek közé tartozik, amelyeket megterveztem. A monte-carlói stadion gyönyörű környezetben fekszik, és egyszer csak beakadt: a rúdugrók többnyire olyan pozícióba kerülnek a léc fölött, mintha a kezükkel támaszkodnának a stadion mögött lévő hegycsúcsra. Jó néhányszor láttam előzetesen Bubkát is így ugrani. Többször körbejártam a stadiont, amíg megtaláltam a megfelelő pozíciót. Nyilván nem egyetlen kockából jött össze a kép, de végül megszületett, amelyen úgy néz ki, mintha Bubka támaszkodna. Ezt vette meg aztán az európai Nike, és lett belőle a cég egyik hivatalos plakátja.”

Egy másik megtervezett fotó azonban nem jött össze, meséli. Az ultramaratonista Kropkó Péterrel – akit több Ironman-versenyre elkísért a világ különböző pontjaira – volt a Japán északi részén fekvő Kodzsima-szigeten, a fejében már megszületett a kép, amelyen a rizsföldeken dolgozó emberek feje fölött lévő töltésen haladnak a kerékpározó versenyzők. Csak a helyszínen derült ki számára, hogy a szigeten nincs is rizsföld…

A tenisz a magyar szövetségtől független Teniszmagazin révén jelentkezett, vagy harminc évet ebbe a sportágba is belerakott. Azt mondja, ha valaki sokat nézi a játékot, és van némi affinitása a sporthoz, a teniszben is elég hamar rá lehet jönni, mire kell figyelni. Egy-egy játékos alaposabb megismerése után pedig már jól érzékelhető, milyen helyzetben mit fog csinálni. Nagy kedvencei nem a legnagyobb játékosok közül kerültek ki, de Marat Szafin a maga „hisztijeivel” és Gaël Monfils maga volt a csoda, tartja.     

„Utóbbi meccsein végig figyelni kellett, nem lehetett letenni a gépet, bármikor jöhettek váratlan megoldások. Amúgy mindig voltak tökéletesen meg nem magyarázható kedvenceim. Ilyen volt a tízpróbázó Daley Thompson, aki teljesen normális alkatú emberként volt természetfeletti, mindent megnyert. Nagyon szerettem Szalma Lacit is, elképesztően jó fizikumú, kedves srác volt.”     

Bizonyára sokakban felvetődik a kérdés: hová tűnt az úszás?

 „Általában azt csináltam, amivel megbíztak, és az úszást valahogy mindig mástól kérték. Magamtól meg nem mentem ki, volt elég munkám. Büszke is vagyok arra, hogy sohasem lettem munkanélküli, ami ebben a szakmában szabadúszóként egyáltalán nem kis dolog.”     

Strandfocitól három labdarúgó BL-döntőig, 20 Wimbledontól 16 Roland Garrosig és két US Openig, tornász-világbajnokságtól hoki-vb-ig, 13 atlétikai világbajnokságon, az MTK klubtevékenységének dokumentálásán, több mint 25 sportágon, több mint 40 országon és 60-nál is több világversenyen át húzódik az ív – egy kivételes fotós pályafutás puszta statisztikai számsorokban is lenyűgöző bizonyítékai. Nem utolsósorban több hazai rendezésű világverseny szervezői tagsága. Zárásként pedig egy 2019-es teniszverseny, akkor már a könyörtelen diagnózis ismeretében.

 „2026 szeptemberében lesz nyolc éve, hogy megállapították a betegségemet, több mint két éve hagytam abba teljesen a munkát. Az ALS-eseknek két-két és fél évet szoktak adni, a nyolc év nem annyira jellemző. Bizonyára furcsán hangzik, de igyekszem természetesen kezelni az állapotomat, mint az életemnek olyan stádiumát, amelyet most mértek rám. Sohasem tépelődtem azon, miért éppen velem történik mindez. Sokan felhívnak, érdeklődnek felőlem, akik nem, azokkal sincs semmi gondom. Mindenkinek megvan a saját élete.”     

Egy rajtfotó története

„A Sport című, akkoriban nagyon menő német magazinban jelent meg az 1987-es római atlétikai világbajnokság 100 méteres döntőjének rajtjáról készült fotóm, balról jobbra Carl Lewis, Ben Johnson és Kovács Attila. Máig minden idők legjobb magyar vágtázópillanata. Ültem a sajtóközpontban, naponta láttam, amint egy pasast hatalmas tömeg vesz körül, a versenyen dolgozó fotós kollégák. Egyszer odajön hozzám egy férfi, bemutatkozik, ő az egyik munkatárs, és kérdi, én miért nem mutatom meg nekik a munkáimat. Hogy jövök én ezekhez, gondoltam, most vagyok először világbajnokságon. Akkor választották ki több mint száz fotó közül az enyémet, lehozták, egész jó pénzt is fizettek érte.”     

Életút

1955. március 31-én született Budapesten. A Pannónia utcában lévő Sallai Imre Általános Iskola és Gimnáziumban tanult és érettségizett. Sikertelen TF-jelentkezést követően 1974-ben került a fotósiskolába, a későbbiekben elvégzett egy kétéves középfokú sportvezetői képzést is a TF Továbbképző Intézetben. Ötven éve sportfotós. A Magyar Sportújságírók Szövetsége Gyulai-, majd Farkas József-díjasa, az Ezüstgerely fotópályázat 1994-es első helyezettje. Miniszteri különdíjban részesült a „Zádor és Záhonyi” című, Záhonyi Ivánnal közös fotóalbumért. Nős, három gyermek apja, egy unoka nagyapja.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. augusztus 29-i lapszámában jelent meg.)