100 éves a Fiorentina, 2. rész: magyar szálak a lila szövetben

Sorozatunk első részét ott hagytuk abba, ahol a Fiorentina európai története valójában elkezdődött: a Fulvio Bernardini vezette csapat 1957-es BEK-döntője után a klub néhány éven belül már nemcsak Itália, hanem a kontinens egyik meghatározó gárdája lett. A következő nagy ugrást pedig magyar edzővel tette meg: az Aranycsapat legendás középcsatára, Hidegkuti Nándor lett a trénere.

Hidegkuti felkérése igencsak kockázatos döntés volt Enrico Befani klubelnöktől, hiszen az „Öreg” játékosként korszakos figura volt, edzőként viszont szinte még „nullkilométeres”, csupán az MTK kispadján töltött el egy évet, és idegen nyelveket sem beszélt. De vállalta a kihívást és 1960. november 3-án megérkezett Firenzébe, ahol eleinte Czeizler Lajos segítette a munkáját és a beilleszkedését technikai igazgatóként. Czeizlert 1961. január 25-én elküldték, a felelősség onnantól egyedül Hidegkutié lett. 

„A pálya lesz a munkaterületem, az íróasztalom. Ott már a nyelvi nehézségekkel sem kell megküzdenem” – fogalmazott.

És azonnal nagyot alkotott! Akkor, 1960-ban indult útjára a BEK utáni második UEFA-klubsorozat, a Kupagyőztesek Európa-kupája (KEK). A Fiorentina azért szerepelhetett benne, mert a Juventus bajnokként a BEK-ben indult, a firenzeiek pedig az Olasz Kupa döntőseként kapták meg az olasz helyet. Nem hozott szégyent a calcióra a lila-fehér együttes, lényegében gond nélkül végzett az akkor még csak tízcsapatos mezőny élén, nem jelentett akadályt sem a svájci Luzern (3:0, 6:2), sem a jugoszláv Dinamo Zagreb (3:0, 1:2), sem a Rangers az oda-visszavágós döntőben. Bár a skótok az Ibrox Parkban félelmetes ellenfélnek számítottak, a Hidegkuti-csapat ott is 2:0-ra nyert, a hazai visszavágón pedig 2:1-re, így elhódította nemcsak a klub, de az olasz futball történetében is az első UEFA-rendezésű torna trófeáját (a visszavágón Hernádi Vilmos játékvezetése mellett, ha már magyar szálakról van szó).

És az idény ezzel még nem ért véget. Június 11-én a Lazio elleni Olasz Kupa-döntő következett, a Fiorentina pedig Gianfranco Petris és Luigi Milan góljával 2:0-ra ezt is megnyerte. Hidegkuti tehát első firenzei idényében KEK- és Coppa Italia-győzelmet szállított!

Sőt, egy évvel később majdnem megismétlődött a nemzetközi diadal, a Fiorentina újra eljutott az akkor már 23 csapatosra bővülő KEK döntőjéig (az elődöntőben az Újpesti Dózsát búcsúztatva 2:0-val, 1:0-val), és Glasgow-ban 1:1-et játszott az Atlético Madriddal az immár egymeccses döntőben. Hosszabbítás akkor még nem volt, újra kellett játszani a finálét, de azt a chilei világbajnokság miatt szeptemberre halasztották, az ismétlésen azonban már nem Hidegkuti ült a firenzei kispadon.

A Fiorentina hiába kínált neki újabb kétéves szerződést, a magyar hatalom csak három külföldi évet engedélyezett neki, így egy évre még elment a Mantovához, majd 1963-ban hazatért. (Tragikus mellékszál: Hidegkuti legálisan utazhatott ki, de az állampárt biztosítékot akart arra, hogy nem disszidál, ezért a gyerekeinek Magyarországon kellett maradniuk amolyan túszként, és a nagymama nevelésére bízott fia és lánya rossz útra tért, viszonylag fiatalon meg is haltak, az önvád soha el nem múlóan gyötörte a Hidegkuti házaspárt.)

A Fiorentina magyar kapcsolatai persze nem Hidegkutival kezdődtek, hanem több mint három évtizeddel korábban. Ráadásul nem egy játékossal vagy edzővel, hanem a klub legsajátosabb jelképével: a lila mezszínnel. Az ACF Fiorentina 1926-ban a város két csapata, a piros színű Libertas Firenze és a fehérben játszó Club Sportivo Firenze összeolvadásából született. A fasiszta korszakra jellemző, felülről ösztönzött sportegyesítési folyamat formálisan megteremtette az egységes városi klubot, de a két elődegyesület táborát nem volt könnyű közös identitásba terelni. Ekkor jött az ötlet: új színre van szükség, olyanra, amely nem kötődik sem a pirosakhoz, sem a fehérekhez. Luigi Ridolfi márkit, a Fiorentina nagyhatalmú elnökét különösen lenyűgözte az lila-fehérben futballozó Újpest 1928-as firenzei vendégjátéka. Roberto Vinciguerra Fioren-tina-kutató felidézése szerint Ridolfi másnap a Piazzale Michelangelón beszélgetett Csapkay Károllyal, a Fiorentina magyar edzőjével, és külön kiemelte, milyen hatással volt rá a magyarok játéka. A klub 1929. szeptember 22-én, az AS Roma elleni barátságos mérkőzésen mutatta be az új, lila szerelést. A romantikus legenda szerint a régi piros-fehér mezeket egy mosónő az Arne folyóban összemosta valami kékkel, és így lilává változott, de a hivatalos klubtörténet is elismeri, hogy az Újpest-mez volt az ihletforrás.

Csapkay Károly az egyesített csapat első edzője volt. Játékosként is a klubtörténet első magyarjai közé sorolható, 1924 és 1925 között már az egyik előd, a Libertas Firenze kötelékébe tartozott játékos-edzőként. Vele egy időben szerepelt a csapatban Bánhegyi (Auth) József (1924–1927) is, az 1926-ban érkező Posteiner Árpádot pedig a klubtörténet az egyesített Fiorentina első külföldi labdarúgójaként tartja számon. A fúzió előtt pedig már 1922–1923-ban is találunk magyart a Club Sportivo Firenzében, a neve – nomen est omen – Viola József. Ottávi I Ferenc két ciklusban (1934–1935, 1937–1938) is volt a klub játékosa. Nehadoma (Nemes) I János 1933 és 1936 között viselte a lila-fehér mezt, 1935-ben bronzérmet nyert a Serie A-ban.

A játékosok közül talán az ő története a legkülönösebb. A középcsatár idehaza a Húsiparosoknál játszott, majd Olaszországban a Pistoiese futballistája lett, de az olasz légiósszabályok miatt az Egyesült Államokba került. A Brooklyn Wanderersben elképesztő góltermést produkált: az 1928–1929-es idényben 43 találattal társgólkirály volt az American Soccer League-ben. Később visszatért Itáliába, a szabályokat Giovanni Necadoma néven kijátszva, és 1933-tól 1936-ig a Fiorentinában 53 bajnoki mérkőzésen 12 gólt szerzett, de a neve egy 1935-ös Olasz Kupa-mérkőzés miatt is fennmaradt: a Sestrese elleni 8:0-s találkozón mesterhármast ért el. A második világháború utáni immár 81 évben egyetlen magyar futballozott a Fiorentinában, Nagy Gyula 1949 és 1951 között.

Az ottani magyar edzők sorát, mint említettük, Csapkay Károly nyitotta, de a klubtörténet első nyolc trénere közül öt magyar volt. Csapkayt Feldmann Gyula követte 1928-tól 1931-ig, utolsó idényében Serie B-bajnok lett a csapattal. Rády Vilmos 1933-ban irányította az együttest, őt követte Ging (King) József 1933–1934-ben, majd két hazai szakvezető után Molnár Ferenc 1937–1938-ban. A háború után Senkey I Imre volt Fiorentina-vezetőedző, majd Hidegkuti Nándor zárta is a sort 1962-es távozásakor. És hogy az egyesítés előtti hőskort az edzők kapcsán is felidézzük, Kőszegi I György 1924–1925-ben a Club Sportivo Firenze mestere volt.

A magyar szál Firenzében a lelátóra és az elnöki páholyba is felkúszott: a híres Unicum-dinasztia feje, a Magyarországról 1948-ban elüldözött Zwack Péter az 1960-as évek második felében Firenzébe költözve lett a klub hű szurkolója. Fia, Zwack Sándor, a Zwack Unicum Nyrt. mai igazgatósági elnöke szerint „apám beleszeretett a csapatba”, minden vasárnap a lila ülőpárnájával indult a stadionba, sőt, később Budapestről is minden második hétvégén Firenzébe repült, hogy hazai meccsen lássa a Fiorentinát. Amikor a klub 2002-ben Vittorio Cecchi Gori felelőtlen gazdálkodása miatt csődbe ment, és a negyedosztályból kellett újrakezdenie, az elnöki posztra érkező Diego Della Valle szponzorokat keresett a talpra álláshoz – Zwack Péter is beszállt a körbe főtámogatóként, tisztséget viszont sohasem vállalt a klubnál, egészen 2012-ben bekövetkezett haláláig. Fia, aki ötévesen ült fel elsőként a lelátóra, ma is szurkolóként tér vissza Firenzébe, amikor csak teheti.

Az pedig szintén magyar szál, hogy a Fiorentina-stadion névadója, a klub korábbi elnöke, az olasz futballszövetség és az UEFA elnöki, majd a FIFA alelnöki tisztségéig eljutó Artemio Franchi bizonyítottan jó kapcsolatot ápolt az olasz futball magyar származású nagy machinátorával, Solti Dezsővel, aki az Internek, a Juventusnak és az olasz válogatottnak is besegített mérkőzések manipulálásával, játékvezetők megvesztegetésével és mindenféle csalafintasággal – de ezt már nem bontjuk ki részletesebben, nem akarunk annyira ünneprontóak lenni, mint a Frosinone, amely augusztus 29-én, éppen a századik születésnapon a saját pályáján pofozta le 3–0-ra szegény Fiorentinát…

(A következő részben: Roby Baggio és Gabriel Batistuta lilában)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. szeptember 26-i lapszámában jelent meg.)