Fél évszázad színtiszta futball – beszélgetés a 60 éves Sallói Istvánnal

Hatvan esztendő. Mit érez, amikor azzal szembesül, hogy kerek születésnaphoz érkezett?     
Amikor felhívott, hogy beszélgessünk ebből az alkalomból, mellbe vágott, hogy már „ennyi idő van”. Gyorsan elszaladt ez a hatvan év, de szerencsére tele volt futballal. Nagyapám játékvezető volt, édesapám és a fiam is labdarúgó, nekem is e körül forog az életem.

Ha már a fia, Dániel szóba került: miként tudják bevonni az ünneplésbe?     
Mivel Torontóban focizik, nyilván személyesen nem lesz jelen, de a technika segítségével fel tud köszönteni. A lányom szerencsére itthon van, szűkebb családi körben ünneplünk.

Eleve elrendeltetett volt a sorsa gyerekként? Lényegében egy futballdinasztia tagja – ahogy említette is.     
Mivel apu is futballozott, úgy nőttem fel, hogy a labdarúgás a legfontosabb. Mindig focista akartam lenni. Oroszlányban gyerekeskedtem, tízéves korban lehetett egyesülethez leigazolni. Emlékszem, kiválasztót is rendeztek, dekázni kellett és más technikai feladatot megcsinálni – sajnos manapság ettől messze vagyunk, lasszóval kell fogni a gyerekeket. Harmincnégy évesen hagytam abba a játékot, utána rögtön sportvezető lettem, szóval az elmúlt ötven esztendőben tényleg a futball volt a főszereplő.

Hogyan került a Videotonhoz?     
Egy utánpótlástornán játszottunk az Oroszlánnyal Salgótarjánban, amelyen én lettem a gólkirály, ott jött oda hozzám a Vidi legendás utánpótlás-vezetője, Csiszár István, vagyis „Guszti bácsi” és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem Székesfehérvárra igazolni. Édesanyám kinézett egy iskolát, akkor Ságvári Endre, most már Széchenyi István Műszaki Technikumnak hívják. Számítástechnikát oktattak, anyukám azt mondta, az a jövő. Egy hétre elmentem a Vidihez, kvázi felkészítettek a felvételire matekból és fizikából. Nagy nehezen felvettek…

Ifjúsági és juniorkorú játékos volt, amikor a Videoton UEFA-kupa-döntőt játszott.     
Egy éven múlt, hogy nem szerepelhettem abban a csapatban, hiszen 1986-ban mutatkoztam be az élvonalban. Hihetetlen, de a Vidi 18 játékossal tudta le a sorozatot, és volt egy sérüléshullám, amikor a juniorcsapatból kerültek fel játékosok, így játszhatott például Gyenti Laci és Faddi Máté az UEFA-együttesben. Így is szerencsés vagyok, mert néhány hónappal később Kovács Feri bácsi felvitt az „egybe”, és abból a gárdából talán csak Burcsa Győző nem volt már ott. Később viszont edzőm és fontos szereplője lett a pályafutásomnak.

Győrben volt katona, aztán tért vissza Székesfehérvárra, ahol végleg berobbant a magyar futball elitjébe.     
Igen, Kaszás Gábor edzősége alatt még az volt a szabály a magyar futballban, hogy az NB I-es keretekben csak három katona szerepelhet, mi négyen voltunk. Végül az a döntés született, hogy nekem kell mennem, így kerültem az ETO-hoz, amelyben hol játszottam, hol nem. De jött az első fordulópont az életemben: Győrfi László másodedző egy edzésen nagyon leszúrt, amiért lövés helyett középre passzoltam a labdát. „Pistikém, ez mi volt?! Jó csatár a tizenhatoson belül az anyjának se passzol” – mondta nekem. Onnantól minden szögből próbáltam kapura lőni, sokszor be is találtam, és máris csatárnak cseréltek be többnyire, jöttek a gólok is. Visszakerültem Fehérvárra, ahol elérkezett a második fontos pillanat az életemben: Burcsa Győző lett az edzőm, aki kijelentette, valami olyat tudok, amit nem lehet tanítani, érzem, hogyan kerülhetek helyzetbe, de nincs tudatosság bennem a kapu előtt. Ezért hetente kétszer kint maradt velem külön foglalkozni, és mindig azt kérte, legyen stabil döntésem a tizenhatoson belül és ettől eredményesebb leszek. Így is lett, sokat köszönhetek neki.

Ebben az időszakban választották meg csapatkapitánynak és az év játékosának is.     
Igen, az első idényben még Horváth Gábor volt a „cséká”, aztán lettem én.

Megvan még az a karszalag, aminek a két szára lógott és lobogott, amikor futott és ezért nemegyszer megtalálta a közönség is?     
Jaj, nem. Fiatalok voltunk, Kuttor Attilával és Németh Zolival nagy rockerek és lázadók. Tényleg kaptam a közönségtől érte, ha nem ment a játék, Burcsa Győzőnek sem tetszett, így amikor hagyományos karszalagra váltottam, ő maga segítette fel rám.

A Vidiben eltöltött kimagasló idényei után sorban álltak a kérők?     
Egyszer eljöttek megnézni a Bordeaux képviselői, addig sohasem volt izomsérülésem, a meccs előtti edzésen viszont meghúzódtam, nem tudtam játszani, így egy jót vacsoráztunk, nem lett az üzletből semmi. Akkoriban a Honvéd felvásárolta a magyar válogatott futballistákat, akik közül sokan mentek onnan tovább Belgiumba, én is külföldön akartam játszani, ezért szerződtem Kispestre, de például nem sokkal később a Fradi is megkeresett. A finn Martti Kuusela viszont nemigen csípett, nem tetszett neki a mozgásom, túl monoton volt neki.

Így is kapott 10-es osztályzatot a Nemzeti Sporttól kispestiként…     
A Csepelnek rúgtam négy gólt, akkoriban azért ennyi járt. Az öltözőben mondtam a többieknek, hogy ez az, megvan a tízes osztályzat, mire szóltak, hogy Boross Dezső bácsi csak 8-ast adott. Kirontottam a folyosóra és odarohantam hozzá: „Dezső bácsi! Hát hányast adott?” „Természetesen tízest, Pistikém” – válaszolta, szóval a többiek csak ugrattak. Aztán a Honvéd mindenáron túl akart adni rajtam, nem számolt velem.

Így szerződött Izraelbe?     
Először a Maccabi Tel-Aviv hívott próbajátékra, ontottam a gólokat, de a Chelsea későbbi edzője, Avram Grant egy ukrán srácot választott, aki egy évvel később már pincérként dolgozott Izraelben. Ekkor bejelentkezett értem a Beitar Jeruzsálem, de a feleségem szinte sírt, amikor meghallotta, hogy Izraelbe kellene költözni. Bementünk egy utazási irodába, hogy érdeklődjünk, mennyire veszélyes az ország, s azt a választ kaptuk, hogy turistáknak egyáltalán nem az, de azért ne menjünk tíz méternél messzebb a csoportunktól. Szerencsére a Beitar meghívott minket egy hétre a feleségemmel, és egy csodálatos országot láttunk, így oda igazoltam.

Öt év alatt lényegében király lett Jeruzsálemben, bajnoki címeket szerzett, az előző évszázad második legjobb légiósává választották meg. Ezek voltak karrierje legszebb évei?     
Csodálatos időszakot töltöttünk Izraelben, még ma is kapok üzeneteket – ráadásul a fiatal generáció tagjaitól is. Van ott egy csatorna, amelyen régi meccseket, interjúkat adnak csak, ennek köszönhetően még mindig láthatók a mérkőzéseink. Én voltam az első izraeli légiós, utána ajánlottam be Hamar Pistát, Pisont Pistát, volt olyan időszak, amikor tizenöten játszottunk kint és szerettek minket.

Tudatosan készült a sportvezetői karrierre?     
Ez is érdekes történet… Bicskei Bertalan szövetségi kapitány 31 évesen ismét meghívott a válogatottba, az osztrákok ellen készültünk, még a meccs előtti napon is úgy volt, hogy kezdő leszek, aztán csak üldögéltem a padon. A szünetben Berci bá elküldött melegíteni, a második félidőben végig mozogtam a kapu mögött, de nem cserélt be. Ennyi idősen úgy éreztem, nem ezt érdemlem, de mire a lefújás után a visszaértem a padhoz, lenyeltem a dühömet, és csak gratuláltam neki a győzelemhez. Nem sokkal később aztán Izraelbe utazott, ahol két napig én kalauzoltam Jeruzsálemben, majd amikor befejeztem a pályafutásom, ő ajánlott be a válogatott technikai vezetőjének.

A kétezres évek elején jártunk, a magyar futball egyik legnehezebb időszakát éltük, teljesen más problémákkal találkozott az irodákban, mint a pályán…     
A légiósélet után naivan úgy gondoltam, sokat láttam külföldön és itthon is voltak olyan példaképeim, mint a Vidi korábbi elnöke, Brávácz Ottó, így azt hittem, majd nyugodtan, tervszerűen dolgozhatok. Ezzel szemben több mint 15 év telt el, amíg olyan helyen vállaltam munkát, ahol mindig időben megkaptam a fizetésem. A Siófoknál volt olyan idény, amikor 60 milliós költségvetéssel vágtunk neki az 
NB I-nek, az MLSZ-nél visszaküldték a licenckérelmünket, azt hitték, szórakozunk. Én viszont megkérdeztem, hol az a paragrafus, amely szabályozza, mekkorának kell lennie a büdzsének? Egységesen 200 ezer forintos fizetést adtunk a játékosoknak, egy idényt kértünk tőlük, kiugrási lehetőséget ajánlottunk. Csertői Aurél lett az edző, aki remek taktikát dolgozott ki, beálltunk bunkerbe, és gyors átmeneteket vezettünk. A télen az első helyen fordultunk, pedig a Nemzeti Sport az idény előtt biztos kiesőnek jósolt minket. Ki is tettük a lapszámot az öltöző falára…

Dolgozott még Újpesten, Diósgyőrben, Kecskeméten, a Videotonnál és Zalaegerszegen is.     
Úgy gondolom, az adott lehetőségekből nagyjából kihoztuk a maximumot. A DVTK-nál, az első újpesti időszakom során és Kecskeméten is nehéz gazdasági körülmények között kellett eredményesnek lenni és ez talán sikerült is. Amikor másodszor kerültem a IV. kerületbe, a bajnoki cím volt a cél, Debrecenben talán máig sem tudják, hogyan lettek akkor elsők, nekünk az ezüst jutott, pedig remek csapatunk volt. A ZTE-nél végre stabil háttérrel dolgozhattam, és sikerült bizalmi kapcsolatot kialakítani Végh Gábor tulajdonossal, hét év után visszakerültünk az NB I-be, Magyar Kupát nyertünk. Jelenleg Szlovéniában, a Nafta Lendavánál is együtt dolgozunk, sportigazgató vagyok, az elmúlt három évben kétszer nyertük meg a másodosztályt, most ugyan nehezebbek az anyagi lehetőségek, de az Eszékkel és a ZTE-vel kötött partnerségi megállapodásnak köszönhetően jó csapatot raktunk össze, ott vagyunk az élvonal középmezőnyében.
 

És a Vidi?     
Talán ez az egyetlen nagy csalódás, sok mindent másként tennék ma már, de leginkább azt sajnálom, hogy nem sikerült a tulajdonossal, Garancsi Istvánnal olyan kapcsolatot kialakítani, hogy meg tudjam győzni, bizonyos dolgokat másként kellene csinálnunk.

A fia, Dániel az amerikai MLS-ben, a Toronto színeiben profiskodik, ő is válogatott lett. Gondolom, hatalmas büszkeséggel tölti el.     
Igen, és bizonyíték arra, hogy nem csak úgy lehet elérni sikereket, ha valaki görcsösen akarja. Dani lazábban vette az akadályokat nálam, tehetséges volt, maximálisan végigdolgozta az edzéseket, ugyan nem volt olyan megszállott, mint én, de bebizonyította, hogy lehet más úton is eredményessé válni. Nyugodt, magabiztos, pozitív és sikeres.

Mit lát még maga előtt a következő évtizedekben a futball terén?     
Nem tudom, mit tartogat még nekem ez a játék, de a labdarúgás szeretete örök. Remélem, lesz még olyan Sallói, aki ezen az úton megy tovább. Apám azt mondta Daninak: én jobb lettem, mint ő, ő legyen jobb, mint én. Annak örülnék, ha lenne egy unoka a családban, aki továbbvinné ezt a mesterséget.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. szeptember 26-i lapszámában jelent meg.)