A béke kerékpáros nagykövete – Hosszú Kávé Zelei Józseffel

– Mióta sportol?     
– A mozgás világéletemben meghatározó volt, pedig a szüleim nem sportoltak, édesapám egy meccset sem nézett végig soha. Én viszont gyerekkorom óta úsztam, egriként úgy tartotta nálunk a mondás, aki nem tud úszni, nem idevalósi…

– A szülei támogatták a sport iránti rajongásában?     
– Maximálisan. Amit szívvel-lélekkel végeztem, abban ők segítettek. Egerből korán elkerültem, Budapestre jártam a hajózási szakközépiskolába, mellette a Fradiban birkóztam és a kollégium minden sporttevékenységében részt vállaltam. Akkoriban ezek kimenőt értek, de nem ez motivált.

– Meddig jutott birkózóként?     
– A Ferencvárosnál ígéretes növendéknek tartottak, de a válogatott szintig már nem jutottam el. Tinédzserként a nyolcvanas években más foglalkozások vették el az időmet, ilyen volt a zene, a társasági élet. Olyan elhivatottan nem álltam a birkózáshoz, hogy feláldozzak érte egy jó koncertet.

– Utólag van önben emiatt hiányérzet?     
– Nincs. Illetve, talán valamennyi mégis, mert lényegesen többet kihozhattam volna belőle. Valahol ezt az ember szeretné kompenzálni – megmutatni, hogy valamiben a világ első és egyedüli tevékenységét végzi. Amikor ténylegesen a sportra fordíthattam volna az időmet, nem tettem magam százszázalékosan oda. Ezt az időszakot pótolom be most. 

– Honnan ered a kerékpározás iránti érdeklődése?     
– Ha nagyon költőien fogalmazok, majdnem egy időben tanultam meg járni és bringázni. Amikor elkezdtem magánvállalkozóként a turizmusban dolgozni, nehézséget jelentett bármilyen sporttevékenységet űzni. A kerékpár viszont ott volt, fantasztikusan jó sporteszköz, azzal jártam be a szállodába, majd, ha akadt némi szabadidőm, elmentem tekerni. Róttam a Bükk útjait, de egy idő után egyre kevesebb élményt adott. A másik hobbim viszont az utazás, úgy voltam vele, ha ezeket a száz kilométereket egymásra pakolom, abból ezer lesz, miközben látom az eltérő kultúrákat. A kerékpár az az eszköz nekem, amivel egy nap még megfelelő távolságot tehetsz meg és a természettel is kapcsolatban maradsz, és nem egy vaskasztniban ülsz. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy ezekre a nem kis távokra már felfigyelnek az emberek, én viszont nem a saját személyemet kívántam megmutatni, hanem elgondolkodtam, mivel lehetnék az emberiség szolgálatára, mi az az eszme, amit lehet demonstrálni a kerékpározással. Ez pedig a béke.

– Mit jelent önnek a béke?     
– Jó kérdés. Nekem a béke belső nyugalom és harmónia önmagammal és a környezetemmel. Vallom, hogy ha ez meglenne, nem lennének háborúk és az emberek semmiben sem szenvednének hiány. 

– Huszonhárom éve járja a világot kerékpáros békenagykövetként. Mindig megvolt ez az érzése?     
– Sokáig kerestem.

– Hol találta meg?     
– Folyamatos építkezés nyomán. Mindig viszek magammal békéhez kapcsolódó jelképeket, békekövet, békezászlót, békeszalagot, békekeresztet, békelángot. Az első világháborúban külföldön elhunyt magyar hősök síremlékére például szentelt földet vittem, hogy ha ők nem nyugodhatnak magyar földben, akkor legalább jelképesen legyen a sírjukon. A háború helyszíneit végigjártam, több mint húszezer kilométert tettem meg. Sokan féltenek egyébként, a kerékpár szerintem veszélyesebb közlekedési eszköz, mint az autó, emellett számtalan olyan országban fordultam meg, ahol az emberi élet nem érték, a kerékpár viszont többet ér, legalább egyhavi jövedelem. Ilyen helyeken azt a tanácsot kaptam, hogy a szemkontaktust kerülni kell.

– Nem félt soha út közben?     
– Féltem, de azt gondolom, nem az a bátor ember, aki nem fél, hanem az, aki a félelme ellenére is cselekszik. Leginkább attól tartottam, hogy ha velem történik valami, mi lesz a családommal. Ért fizikai atrocitás, de meggyőződésem, ha valaki nemes szándékkal érkezik, nem vonzza be a rosszat. Én szinte csak fantasztikus és csodálatos emberek tömegével találkoztam, akik mindenben segítettek, behívtak, megetettek, megitattak és útbaigazítottak.

– Mit tanult az utazásai során?     
– A legfontosabb, hogy az ember saját magát és a környezetét megfelelő helyre tegye, és tudja, mik az értékek. Mi múlandó és mi az, ami igazán fontos. Nekem a legfontosabb az egészség, amivel keveset foglalkozunk, meggyőződésem, hogy az autóm tízszer annyi odafigyelést kapott régebben, mint én. A másik a család és a barátok, az emberi kapcsolatok, amelyek nélkül félkarú óriások lennénk.

– Miként támogatja a családja?     
– Vártam már, hogy feltegye ezt a kérdést. Nem rögtön hat-nyolcezer kilométeres túrákkal kezdtem, hanem rövidebb távokkal, ezeknek megvolt a megfelelő sikerük, amelyeken velük együtt osztoztam. Ők egy-két alkalommal jöttek velem, de szinte mindig egy kísérővel, Bagó Sándorral vagy Balázs Bulcsú barátommal megyek. Ők vérprofik, náluk van többek között a pótkerékpár, az ajándékok és a túra elmaradhatatlan eszközei. A kísérő, a tőlem tisztes távolságban haladó lakóautó sofőrje, a fotós, a szervizes, a szakács, szóval egy személyben minden, ami szükséges.

– Előfordult, hogy letért az előre megtervezett útról?     
– Kezdetben percre lebontva szerveztem meg a programot, de a gyakorlat azt mutatta, hogy nem szabad óramű pontossággal megtervezni a napokat, mert az merevvé és feszültté teszi a túrát. Inkább hatvan-hetven százalékkal érdemes számolni, a protokollpontok figyelembevételével. A saját elképzeléseimet háttérbe szorítom, a túra alatt csak a misszió létezik. Gyakran tizenkét órán keresztül is egyedül vagyok, mégsem magányosan. Sohasem unatkozom, ez egy teljes belső utazás.

– Kikkel találkozik ilyenkor?     
– Nagyon különböző emberekkel, híres főméltóságoktól a hétköznapi emberekig. Nem teszek különbséget. Sokat változtam belül, és ma már tisztábban látom, kikkel haladok egy úton. Akikkel nem egyezik az értékrendem, azokkal békében elengedjük egymást. Eredmény tekintetében százszázalékosra tervezem a túrákat és ebből lesz sokszor akár háromszáz százalék, mert menet közben születnek az igazi kreatív javaslatok. Egyetlen olyan túrám sem akadt, ami ne lett volna többszörösen túlteljesítve.

– Számolja egyébként a kilométereket?     
– Régebben számoltam, most is megvan, de talán egyszerűbb, hogy az Egyenlítő közel két és félszeresét letekertem.

– Van olyan hely, ahol még nem járt, de mindenképpen el szeretne oda jutni?     
– Az Antarktisz, amelynek elérése tudtommal kivitelezhető kerékpárral is. Negyed évszázad után megesik, hogy ilyen extrém célpontokra gondol az ember. Amikor eljutottam New Yorkba a World Trade Centerhez vagy az ENSZ székházába, illetve Washingtonba, ahol Barack Obama delegáltja fogadott, azt mondtam, ez a maximum, ennél nincsen feljebb. Kiderült, hogy a következő, majd az azt követő túrákkal mégis sikerült. Ha valaki korábban azt mondja, hogy Szent Márton évfordulóján letekerek a Vatikánba és személyes audiencián fogad Ferenc pápa, annak biztosan azt javasoltam volna, hogy keresse fel a kezelőorvosát…

–  Miről beszélgetett a pápával?     
– Az alaptémát Szent Márton jelentette. Már a bejutást is nagyon meg kellett szervezni, őszentsége ugyanis alapvetően csak magasrangú személyekkel találkozik. A látogatás megszervezésében hivatásos szakértő segítségét kértem, én alig készültem az idegen nyelvű beszélgetésre, azonban őt – aki a tolmácsom is lett volna – az utolsó biztonsági kapun nagy sajnálatunkra nem engedték be. Aztán már ott álltam Ferenc pápa előtt. Megölelt és úgy fogadott: „Ó, biciclista!” Olyan kisugárzása volt, hogy amikor kijöttem és kérdezték, mi történt, meg sem tudtam szólalni. A kommunikációnkban nem a szavak voltak fontosak, én őt értettem meg, nem azt, amit mondott.

– Említette, mennyi mindent visz magával az utazásaira. És mit hoz?     
– A fogadóim rendre megajándékoznak, a helyszínekről csak azt, amit lehet. Nem török le gallyat, virágot, élő természetet. Apró emlékeket viszek magammal, a Duna teljes hosszát bejáró túrám során a Fekete-erdőből a Duna forrásvizét hoztam. Több éven keresztül gondolkodtam azon, miként lehetne megoldani vízibiciklivel… Ugyanis nem a kerékpározás a legfontosabb, hanem az, hogy minél több emberhez eljusson a misszió küldetése. Régebben az Al-Dunán is hajóztam, ott avattak fel matróznak, szóval igazán különleges élményt jelentett volna a vízen kerekezni.

– Merre vezet a következő túrája?      
– Gyurta Dániellel két éve létrehoztuk a békelángprogramot, amely az olimpiai lánggal kapcsolódik össze. Maga az olimpia is a békés versengést és a szabadságot szimbolizálja. Dani világklasszis úszónk, örömmel vállalta el a közös projektet, az első békeláng a Parlament előtt lobbant fel és a Duna teljes szakaszán haladva meg sem állt az ukrán határig, mindvégig hirdetve a béke fontosságát. Ezt követően mindig olyan helyekre vittem a lángot, ahol jelenleg is háború zajlik. A legtöbb túrám valamilyen évfordulóra emlékezik, idén lesz az 1956-os forradalom hetvenedik évfordulója, a Függetlenségi Nyilatkozat kétszázötven éves. Ezt a kettőt hozom párhuzamba számos ázsiai országban, ahol a szabadság, a függetlenség és békevágy ötvöződött a bátorsággal: Thaiföldön, Kambodzsában, Laoszban, Vietnamban, Indiában. A következő alkalommal Észak- és Dél-Korea határán, a demilitarizált zónában helyezem el a béke lángját. Jelezték, hogy a magyaros humoromat felejtsem el, mert ott a humor egyenruhát visel és mosolygás helyett lő.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. július 11-i lapszámában jelent meg.)